F. V. Mole: Mara, a kard szelleme

A következő fanfiction érdekes átértelmezése a Calderonos háttérvilágnak. Fogadjátok szeretettel! :)
És ha az író más műveit is szívesen olvasnátok, itt megtaláljátok ezeket:
- https://www.facebook.com/fvmole
- http://fvmole.blogspot.hu/
***

F. V. Mole: Mara, a kard szelleme

Mara születését körüllebegte a kétely. Január végi gyereknek jósolták, szülei féltek, mert csúszhat a szülés, így a Tigris éve helyett a Nyúl évében jöhet a világra. Nagy örömöt hozott a családnak, mikor Mara felsírt február elején, két nappal a kínai évforduló előtt. Az ünnepi parti, a tűzijáték és a gyerekváró torta evése alatt mindenki jól érezte magát, próbálták nevetéssel, viccekkel leplezni aggodalmukat. Mara egészsége, örökletes betegsége miatt. Egy átok, ami az emberiség hozott a saját fejére a génmanipuláció, bioterror és gyógyszerek által.

A gyerekkora nagy részét Mara a nagyszüleinél töltötte, így mikor néha-néha édesanyja, Ella esti mesét olvasott fel neki, ő csak feküdt és tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal itta a szavait, édesanyja hangja megnyugtatta. Ella írónő. Regényei sorra jelentek meg. Mara nem értette miről szólnak, de imádta lefekvés előtt hallani a változatos történeteket.

A nagyszülőknél töltött idő túlnyomó részét Mara a padláson töltötte, érdekesnek találta az ott található apró mütyüröket, a család régmúltjából fennmaradt ereklyéket. Bölcsész beállítottságú családjának sok szamuráj felmenőitől őriztek képeket, furábbnál furább dobozokat. Mara órákat töltött kinyitásukkal, sikertelenül, pedig biztos volt benne, hogy csodás és titkos dolgokat fog találni bennük. Volt ott egy barna, fénylő és sima fadoboz, nem kellet a kinyitásával próbálkoznia, résnyire nyitva volt, félve, óvatosan emelte fel a fedelét, fejét közbe kicsit félre döntötte, így hamarabb láthatta tartalmát. Talán fegyvert talál benne. Félúton megállt, még gyorsan vissza tudja csukni, ha gond lesz. De semmi nem ugrott ki és támadta meg Marát, a doboz félig üres volt, középen fekete nagy koronggal. Percekig bámulta mielőtt babrálni kezdte. A gombokat nyomkodva remélte valami történni fog, de semmi, míg két fekete és egy piros gomb egymás utáni lenyomása kinyitotta a hátulját, ahonnan valamilyen fémes kar indult a korong felé ami lassan elkezdett forogni. Megijedt és az egyik fémpolc mögé bújva várta a következményeket, mikor a fémes kar a forgó korong fölé ért halk zene szólalt meg, megnyugtató és gyönyörű volt, olyan érzés mikor édesanyja olvas neki. A következő napokban, hetekben csak ezt a zenét hallgatta, közben csak ült a padlásablakban, már nem kutakodott tovább. Mikor már a zene teljesen beivódott a tudatába, az udvaron, a vacsoránál is ezeket dúdolta, akkor kezdett visszatérni a keresgéléshez. A furcsa zenélő fadoboz alatt a papírborítású korongokat talált, feltépte a papírt és óvatosan lecserélte a lemezeket.

Hetek teltek el úgy, hogy a zenét hallgatva járkált a padláson, vagy csak ült az ablak alatt. Ilyenkor messze járt az űrben, csillagok között szállt, bolygókon napozott, holdakon futott, idegen lényekről ábrándozott. Úgy bolyongott a szekrények körül, mint kihunyt csillag a bolygók gravitációs mezői között, újra és újra ugyan azt az utat tette meg. A szeme minden alkalommal fennakadt a szellőzőt kitámasztó pöcök fekete dudorján, délutánonként a betűző fény megcsillant rajta. Egy alkalommal felmászott a polcra és kipiszkálta az egyszerű, de sima kitámasztót a szellőző fém fedele alól. A kezébe fogva a díszes követ simogatva, törökülésben az ablak előtt ülve ábrándozott tovább.

Két lemez cseréje közben beugrott egy kép, amin már látta ezt a fa rudat, egy ősi szamuráj felmenőjének kimonóján. Előkereste a képet, a kimonó övébe volt betűzve. A szamuráj az édesapjára hasonlított, csak az őszes haj és a fekete keretes szemüveg hiányzott. A képen ősapja több szamurájjal volt a császár testőrségében, díszes egyenruhában feszítettek a császári palota lépcsőjén Büszkeség töltötte el mellkasát. Gyermeki lelke azon álmodozott, hogy egyszer ő is szamuráj lesz. Ezután már nem csak üldögélve hallgatta a zenét, karddal harcolt a láthatatlan ellenséggel, belelendült, pörgött, kiabált és öldöste képzeletbeli harcosait. Annyira, hogy észre sem vette a csörömpölést, amit a felborított vázák, agyagkatonák csaptak. A padlás hangszigetelt volt, senki nem hallotta a világmegmentő csaták zaját.

Mara a markolatot pörgette, forgatta. Már nem tudta miért, de rácsapott a fa markolatba mélyedt fekete kristályra. A hatás nem maradt le, pörgés közben pengék jelentek meg a gombhoz közeli végénél. Minden elhallgatott, a zene pont akkor ért a végéhez. Ekkor hallotta a pengék fémes csörgését, pupillája kitágult, előre látta, ahogy a kard belehasít saját magába. Szerencséjére a kardba épített érzékelő megakadályozta a pengék teljes kinyílását, apró kis szúnyogcsípést érzett a nyakán. A kard becsukódott, erősen szorította a markában. Forróság öntötte el a nyakát. Lassan csorgott lefelé a vállára. Szabad kezével, megpróbálta lesöpörni. Újai pirosakká váltak. Langyos, nyálkás, ragadós és nyúlós vér csordogált a tenyerén át a csuklójáig.

- Nem… - Mara felsikított. Kezét a nyakához szorította, érezte az alig másfél centis vágást. Nem értette, hogy ennyi vér távozhat egy ilyen pici sebből. Rohanni kezdett a lépcsőhöz, lassan lenyitotta és elindult lefelé. A lépcső aljához érve már ereje elfogyott, a kard markolatát elejtette és térdre rogyott. Addigra már ruhája tocsogott a vérben. Édesanyja akkor lépett be az ajtón. Épp csukta volna be maga után, mikor˙meglátta lányát térdelve, véres ruhában. Csomagjait elejtette és azonnal mellé ugrott, időben hogy elkapja. Mara homályosan látta édesanyja sápadt arcát, amire rémület ült ki.

**

Mara egy pillanat múlva ott találta magát egy fémes folyosó falához simulva, a szemközti falon az óriási üvegen keresztül látta, hogy az űrben van. Mire észbe kapott volna, szeme előtt lézer sugarak cikáztak, két férfi harcolt egymással, lövéseik nem voltak túl pontosak, talán ha egy-kettő súrolta a másikat. Apró kattanások jelezték a következő lövést. A baloldali férfi fiatal, jóképű, szemeiben szikráztak a csillagok, a sugarak kiemelték mélykék színét.

A fegyverek egy időben szikrázva, kissé füstöve elnémultak, nem adtak le egymásra újabb lövéseket. A megtépázott egyenruhás fiatal tiszt az övéhez kapott, előrántotta a már Mara által is jól ismert markolatot, ujjával a fekete kristály gombbal kinyitotta a kardot. Ekkor megállt minden, lelassultak a heves harcból visszamaradt lebegő szemétdarabok. A hajó fénysebességre ugrott, ezt kihasználva a fiatal tiszt két lépéssel, ami inkább ugrás volt, ellensége előtt termett és kardjával lesújtott, hallani lehetett a kard suhanását, majd a ruha szakadását, a csontok törését, ahogy az éles penge végig hasította ellenfelét. A díszes kimonóban álló férfi szája szélén megjelentek az első vércseppek, szeme üvegessé vált, teste elernyedt, már csak gyilkosa tartotta. A tiszt kihúzta kardját. A császári címerrel ellátott kimonó vérben ázott, a férfi teste élettelenül a földre borult, mint egy krumplikkal teli zsák.

A folyosó végén kinyíló ajtón alacsony szépen felöltözött lány lépett be fegyverrel a kezében.

- Jól van kapitány? –Csengő hangjában lehetett érezni a félelmet. – Ki ez, kapitány? – Mara ekkor már tudta, fülig beleszeretett. Ez a gyönyörű, fiatal tiszt egy kapitány. Lélegzete elállt és csak bámulta. A kapitány a már koszos, szakadt ruhájába törölte le a kardját, majd összecsukta, a pengék villám gyorsan, hangtalanul tűntek el a markolatba.

- Kapitány! Jól van? – Csendült fel újra a vékony hang.

- Talán egy császári bérgyilkos volt. Nem kell vele foglalkozni. – A kapitány hangja korához képes mély, parancsoló volt.

- De Kapitány! Császári címer van hívezve a kimonójára. Ha valaki meglátja, kérdezgetni fognak, pletykák indulhatnak. Ebben a nehéz helyzetben nem hiányzik nekünk még egy vizsgálat is. Harcban állunk kapitány! – A lány felemelte a hangját. – Calderon kapitány! – Újra felemelte a hangját, így próbálta a kapitányt észhez téríteni.

- Tudom, tudom… - Kezét felemelte, csendre intve a fiatal tisztet, Tevest, aki kihúzta magát és figyelte a kapitányt. – Tudja mi lesz? Ez köztünk marad. Hívjon egy technikai csapot és rakják rendbe az átjárót. Előtte az egyik megbízható embere tüntesse el a bérgyilkost, egyszerűen dobja ki a szeméttel. – Calderon kapitány somolygott és kacsintott a fiatal tisztre.

- Wex kadét jelentkezzen a B északi folyosó harmadik átjárójában. – Tives, a vékony tiszt adta ki egyik kadétjának a határozott utasítást. Két perc múlva már nyílt újra az ajtó, egy alig húsz éves nyegle legény lépett be a folyosóra. Egyenruháját igazgatva próbált vigyázban állni a kapitány előtt, aki legyintett.

- Tüntesse el a holttestet. Senki sem láthatja meg! – Tives vékony hangja mélyebb lett mikor parancsokat osztott.

- Uram, ezt hogy gondolja? – Álmos hangon kérdezett vissza Wex kadét. Még nem értette mi történik.

- Csomagolja be valamibe és egyszerűen dobja ki a szeméttel. – Tives ráncolta a homlokát. Nem szereti, ha egy kadét értetlenkedik, egyáltalán nem szereti ha valaki értetlenkedik vele.

Calderon kapitány az ablaknál állt és csendben kifelé meredt a csillagokra. Azok vékony, rövid csíkoknak tűntek a nagy sebesség mellett.

Mara figyelte az eseményeket. Lassan odalépett a holttesthez, ahol Wex kadét esetlenül próbálta a testet saját kimonójába csomagolni. Mara halk pittyegésre figyelt föl. Wex kadét ebből semmit nem észlelt, de Mara már látta, a holttest csuklóján lévő óra csipogott. A körben a piros pontok lassan fogytak el a számlálón, közben a pittyegés egyre gyorsabb, jelezve, hogy valami nem stimmel.

Mara kiabálni, integetni kezdett, de rá kellett döbbennie, senki sem hallja őt. Eddig fel sem tűnt, hogy nem vették észre a folyosón lévők. Odarohant Calderon kapitányhoz és Tives altiszthez. Kiabált, integetett és Wex kadét felé mutogatott, ugrált, toporzékolt, de nem történt semmi. A hang egyre sűrűbbem és élesebben hallatszott. Wex hatalmasakat ásított, így nem is vehette észre a veszélyt.

Calderon kapitány az üveg tükrében valami mozgást pillantott meg, de azonnal el is tűnt. Ekkor a kapitány meghallotta a csipogást, ami már majdnem egybehangzó sípolásnak tűnt.

- Kifelé innen! – Kiabált, Wex felé nézett, már tudta hogy nincs mit tenni. Az ajtó melletti panelhez lépett, bal kezével rácsapott, a másik kezével megragadta Tives kezét és magával rántotta a szétnyíló ajtó mögé.

Wex kadét feléjük nézett, szemében látszott, nem érti, mi történik. Közöttük Mara állt, Wex a kapitány tekintetéből kiolvasta, nagy baj van, ekkora már ő is hallotta a sípolást. Mara furcsa fájdalmat érzett, minden lelassult és vörös fényben úszott.

***

- Calderon!!! – Mara sikítva kiabált, egy pillanatra felült, majd a fejfájása visszarántotta a hófehér tiszta ágyneműbe. A csipogást újra hallotta, de ez már a mellette lévő gép hangja volt. Lassan kitisztult a kép, egy kórházi szobában feküdt. Mindenütt monitorok, kivetített szervek. Ami rosszabb, hogy csövek vezettek felé, amin lassan átlátszó, kicsit foszforeszkáló folyadék csepegett a kezébe vezető tűn keresztül. Az ágy mellett Ella, az édesanyja ült és a kezét szorította. A fejfájása lassan elmúlt, így érezte édesanyja meleg, szeretettel teli érintését. Apja a kiabálásra feltépte az ajtót és berobogott a terembe.

- Jól vagy? Minden rendben? Válaszolj! – Édesapjának ˙rekedt hangja elcsuklott. Ekkor csipkés kimonóba öltözött ápolónő lépett be a szobába lassú léptekkel. Megnyugtató volt, hogy nem sietett, így talán minden rendben. Odalépett Marához és halkan súgott valamit a fülébe. Mara felemelte a kezét, és két ujját a magasba emelte.

- Minden rendben. Az agyfunkciók, a kéz-szem koordináció. – Mosolyogva nézett a szülők felé. – Rendben lesz minden, ez az egyszerű gyakorlat jó jel. Az agyhullámok is teljesen jó értékeket mutatnak. Most már beszélhetnek. – Ugyan azzal a lassú tempóval távozott, amivel érkezett.

- Kislányom, jól vagy? Mara… - Édesanyja kicsit jobban megszorította a kezét. – Ki az a Calderon? Sokszor ezt a nevet nyögted, és mikor magadhoz tértél, akkor is ezt kiabáltad.

- Mióta vagyok itt? – Elcsuklott hangon kérdezte, ő alig hallotta.

- Másfél hétig feküdtél eszméletlenül. – Édesanyja szeméből könnyek csorogtak, sminkjét kicsit elmosva.

– Az orvosok már fel akarták adni, de mi tudtuk, hogy nem lesz semmi gond.

- A karddal mi történt? Rémlik, hogy megvágtam magam… - Hangja a mondat végére már elfogyott. – Kiszáradt a szám. – Ella egy pohár vizet emelt a szájához, szívószálon keresztül pár kortyot ivott. – Mi lett a karddal? – Az ablaknál álló apjára nézett.

- Édesapád dühös lett, soha többé nem…

- Eladtam! – Erős hangjával félbeszakította Ella-t. - Nem akarom többé azt a vacakot a közeledben tudni. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. - Egy gróf vette meg, hogy majd a fiának ajándékozza. Valamilyen Ferrido, vagy Ferrero gróf.