Fogadjátok szeretettel, és ha tetszett, kóboroljatok a szerző blogjára is:
sylviebarthus.blogspot.com
Syvie: Barthus: Zeena,
avagy megkísért a múlt
Fiatal, zaklatott ábrázatú gyakornok száguldott ki
fulladozva, öklendezve a kórház épületének alagsorából induló, a szabadba
vezető lift ajtaján. Rögtön be is slisszolt a legközelebbi bokor mögé és kitette
a reggelire elfogyasztott instant kávé és a szárított algachips keverékét. Nem
volt ő hozzászokva az ilyen helyekhez, még ha az emberek többsége az uniformisa
alapján általában orvos gyakornoknak is nézte. Amióta az eszét tudta, a
mikroszkopikus élőlények, sejtek és szerkezetek kötötték le – ezért tanult
laboránsnak –, az emberszabásúaktól kiverte a víz. Főleg, ha olyan állapotban
voltak, mint amiben az a nő. Kevésen múlott, hogy nem hányta el magát
rögtön a helyszínen, míg a szövetmintát levette. Kellett neki pont ezen a
bolygón tartózkodni, mikor arról döntöttek, ki végezze el a „piszkos melót”!
Ujjai görcsösen szorongatták a fémkapszulát, azt a
folyékony nitrogénnel töltött, apró, légmentesen záró tartályt, amivel a
megfelelő hőmérsékleten tarthatta a zsákmányát. A fagyasztás elkerülhetetlen
lépésnek számított, hisz legalább egy hónap kell, mire eljut vele a Tau-ming
Bázisra. Minél frissebben marad a minta, annál nagyobb eséllyel nyernek belőle
használható alapanyagot.
Mély levegővétel kíséretében lépett ki a zöld-vörös
cirmos levelű cserje árnyékából. Rosszulléte nyomai máris eltűnő félben voltak.
Az aljnövényzetet képző, mohaszerű valami, jóformán szürcsölve itta magába a
gusztustalan masszát.
El sem tudta képzelni, a laborjukat fenntartó nemest
miért izgatja egy senki kis nő szövetmintája, de úgy döntött, nem is az ő
tiszte ezt megítélni. Részéről lezártnak tekintette az ügyet, amint átadja a kapszulát
a professzornak. Onnantól végre visszatérhet a saját részlegére, és
kísérletezhet tovább a nano-robotok és élő sejtek egyesítésével.
Közben megindult a nyílt utca felé, igyekezve legyűrni a
kényszert, hogy időről-időre hátranézzen. Nyugalom! – intette le magát.
– Nem követtél el semmi törvénybe ütközőt, a nő így is, úgy is halott…
Fellélegzett, amint teljesen elvegyült a főutca zsibongó
emberáradatban. Cikázva a gyalogosan vagy fotocellás lebegővel közlekedő népek
között egyre jobban érezte magát – leszámítva persze azt, hogy emberek közé
kényszerült –, sőt, már-már emelkedett hangulatban intett le egy taxit. Amint
beszállt a robotpilóta vezérelte suhanóba, nyomban behelyezte az azonosító
kártyáját a megfelelő nyílásba és bemondta az úti célt:
– A Keleti dokkhoz.
A jármű puhán elemelkedett a talajtól és lebegve suhant a
megadott helyre, miközben kellemes női hangon tájékoztatta a célig hátra lévő
időről, a kinti hőmérsékletről és elsorolt néhány érdekesnek szánt információt
az épületekről, emlékművekről, amik mellett elhaladtak. A fiatal férfi csupán
fél füllel hallgatta a monoton beszámolót, fejét hátrahajtotta inkább és a
lazításra koncentrált.
Fel kell hívnia a professzort!
Ahogy a gondolat megfogalmazódott benne, már nyúlt is
előre és szélsebesen ütötte be a számokat a kis képernyőn, amit a suhanó elülső
elválasztófalába építettek. Közvetlenül mellette helyezkedett el egy nagyobb,
tévészerű monitor, ahol az „idegenvezetője” szónokolt eddig, de most átadta a
helyét a csillagközi hívás megszokott, körbe-körbe pörgő pontocskáinak.
Hathaway professzor nagyjából tíz másodpercnyi várakozás
után jelentkezett a hívásra. Idősödő, ráncos arca, fehér, hosszú, gubancos haja
valamiféle misztikus mágusra emlékeztette a fiút. És a maga nemében az öreg
tényleg varázsló volt.
– Megszereztem professzor, ahogy megbeszéltük. Senki nem
sejt semmit.
– A kapszulát rendesen lezártad? Minden perc, amit a
bomlás elrabol tőlünk, csak csökkenti az esélyeinket.
A gyakornok kissé megsértődött a feltételezésen, hogy nem
elég figyelmes, de igyekezett ezt nem mutatni beszélgetőpartnere felé. Mégis
csak a prof volt az idősebb, nagyobb tapasztalattal rendelkező tudós.
– Hát, persze! – mutatta fel az öklömnyi tartályt a
monitornak.
– Remek! Továbbra is a legnagyobb óvatossággal járj el.
Találkozunk a Taun – azzal Hataway bontotta a kapcsolatot és a képernyőt újra a
taxi automatája vette birtokba.
– Érkezésig hátralévő idő öt perc huszonhat másodperc…
A gyakornok levetette a halványzöld orvosi köpenyt és a
beépített tárolóba gyömöszölte, majd a fémkapszulát az alatta viselt könnyű
zubbony belső zsebébe süllyesztette, miközben kényelmesen a háttámlának dőlt. Megcsinálta!
25
évvel később…
Zeena
Nem tudom, honnan, kitől származom. Csak egy ismeretlen
lány vagyok a végtelen világűrben…
Valahogy így kezdődhetett volna Zeena története, ha veszi
valamikor a fáradságot és lejegyzi az életútját. Nem mintha az olyan nagyon
kalandos vagy romantikus maszlagban dagonyázó lenne, de azért hétköznapinak sem
titulálhatná senki. Életének tizennyolc évéből tizenhetet egy messzi
csillagrendszer, legtávolabbi kisbolygójára telepített, titkos laboratóriumban
töltötte, jóformán falak közé zárva. Azon ritka alkalmak egyikén szökött meg,
mikor kiengedték a kupola alá – a mini-települést, ahol a húsz főből álló
kutatócsoport élt a világtól elrejtve, vastag, edzet üveg búra védte a mérgező
levegőtől és a hihetetlen nyomástól, ami a sivatagos bolygón uralkodott.
„Fogvatartói” legnagyobb része tudós volt, így egyiküknek
sem jutott igazából eszébe, hogy majd felhasználja ellenük a hatalmat, amivel
felruházták. Ők alkották, a szüleinek számítottak mind valamilyen szinten, ha
nem is a szó szoros értelmében, hisz nem kapcsolódott genetikailag egyikhez
sem. Sőt, anyaméh helyett egy mesterséges üvegtartályban fejlődött ki. Zeena
szíve kicsit még mindig összefacsarodott, mikor eszébe jutott Hataway
professzor arca, ahogy végtelen megrökönyödéssel végignézte a szökés napján
előadott, váratlan ámokfutását. Hidegvérrel és könnyűszerrel fegyverezte
le a két őrt, akik az előírás szerint a védelemért feleltek, majd a központi
labor megsemmisítése után – egy sikló, némi élelem és fegyver társaságában a
lehető legtöbb információval a tarsolyában, amit a való világról
összeszedhetett – a háta mögött hagyta az egész kócerájt.
A nano-robot technológiának köszönhetően a teste
nagyságrendekkel több erővel rendelkezett, mint egy átlagos, tizennyolc éves
humanoid. Csontjai acélkeménységűek – szó szerint, mivel fém és élő szövet
ötvözetéből álltak –, izmai karcsúságukat meghazudtolva, akár több felnőtt,
edzett férfi erőkifejtési képességét is felülmúlták, sebei rekordidő alatt,
hegmentesen gyógyultak. Ha valamikor az űrkorszak előtt születik, valószínűleg
a szuperhős kategóriába sorolták volna. Így csak az univerzum egy újabb
csodabogarává vált.
Tizenkét éves koráig meg volt róla győződve, hogy az
élet, amit él normális, ha nem is mindenkié ilyen. Szürke falak, orvosok és kutatók
között – mint egyetlen gyerek –, állandó tesztek, újabbnál újabb kísérletek,
folyamatos fizikai és mentális megterhelés töltötték ki a napjait. Akkor
találkozott először vele, bár mind a mai napig homály fedte számára a
férfi valódi kilétét. Egyszerűen a Bárónak neveztette magát. Persze próbált
rákeresni a galaktikus hálón, de sajnos nem jutott sokra. Túlságosan
odafigyeltek minden mozdulatára ahhoz, hogy eredményes kutatást végezhessen.
Általában percei, néha csak másodpercei akadtak a titkos nézelődésre, míg egyik
vagy másik tanára elfordult valamiért. Ha másra nem, de a reflexei
fejlesztésére kitűnő gyakorlatnak bizonyult a dolog. Így is évekbe telt, mire
titkon összeszedett és megszervezett mindent a szökése érdekében.
Visszatérve a Báróra és annak felbukkanására, hát, az
volt az a pont, mikor a teljes világa alapjaira hullott szét. Nyers
érzéketlenséggel adták a tudtára, hogy ő csak egy kísérleti nyúl, egy
kitenyésztett egyed. Egy klón. A léte ugyan szentségtörésnek számított – csak
egyes szövetek orvosi célú klónozását engedélyezte a törvény, teljes
szervezetét nem –, Zeena mégis élt és lélegzett.
Akkori ésszel nagyon nehézen dolgozta fel a hallottakat,
főleg mikor kiderült, ő maga nem egyetlen kísérlet eredménye. Több életképtelen,
egy balesetben elpusztult klón és hét év próbálkozás után született meg végül.
Keserűen kiábrándította a tudat, hogy nem önmaga miatt számít bármit is a
„szüleinek”, hanem mert valakinek a másolata és csak egy bizonyos cél érdekében
tenyésztették. Gyilkolni. Vajon ő tényleg ő, vagy „örökölte” elődje
személyiségét?!
Zeena megborzongott, ahogy az emlékek filmkockái
leperegtek a lelki szemei előtt. Genetikailag belekódolták az ölés utáni vágyat
– amit hihetetlen erőfeszítésébe került elfojtania –, méghozzá egyetlen
személyre kiélezve. Alexandro Ferrero.
– Parancsnok! Perceken belül elérjük a Purioszt. A
legénység készen áll a leszállásra – rántotta vissza a jelenbe a köpcös, morcos
képű Morris érces hangja, aki az első tisztje és jobb keze szerepét töltötte
be.
– Kapcsoljátok be az álcázó pajzsot. Ott – mutatott a
képernyőn felbukkanó apró holdra a több nagyobb között, ami a bolygó körül
keringett –, az mögött elrejthetjük a cirkálót. Siklókkal közelítjük meg a
célt.
Torz hangja – speciális eszközt használt az eredeti
elkendőzésére – recsegve töltötte be az űrhajó vezérlőjét. Senki nem ismerte
valódi kilétét ennek az apró szerkezetnek és a testét takaró csuklyás lepelnek
köszönhetően, amit mindig mélyen az arcába húzott. Még a legközelebbi emberei
sem, pedig mindegyikkel megküzdött, hogy kivívja magának a pozíciót és a teljes
behódolást, amit birtokolt. Ő volt Névtelen, hét galaxis nemeseinek rettegett
fosztogatója, az elnyomottak modernkori, űrbeli Robin Hoodja…
Dylon
Dylon Eterno Tivesgei Ferrero összeráncolt szemöldökkel
szemlélte a szüleit, Alexandro Ferrero grófot a Ferrero Ház fejét és nejét
Tainát, a Három Bolygó, japán kolóniáinak kinevezett nagykövetét, amint
kedélyesen űzik a Játékot hol egymással, hol beszélgetőpartnereikkel, attól
függően milyen irányba kanyarodott a téma, ki került hátrányba az érdekei
tekintetében. Közben a szezon legjobban várt bálja zökkenőmentesen zajlott
körülöttük.
Ha külső szemlélő figyelné most őket, úgy láthatná minden
tökéletes, az apja ráncmentes, fehér díszegyenruhájától kezdve, hátra fésült,
már őszbe hajló haján keresztül, anyja mesteri kontyba tűzött frizuráján át –
amit mind a mai napig szigorúan egyedül készített el −, a legnemesebb selyemből
szőtt, arannyal hímzett báli ruhájáig. Csakhogy Dylon tudta milyen komoly
indulatok feszülnek közöttük.
Calderonra – ahogy apja előszeretettel neveztette magát –
mit szépítsünk, rátört a kapuzárási pánik. Na, nem más nők után kajtatott – Ajánlja
is neki! –, csupán régen volt szabadsága, a felelősséggel terhes vezetői
szerep előtti idők után áhítozott.
Anyjával a szépséges és mellé határozott egyéniségű
Tainával számtalan kalandos akció részeseivé váltak, mégis miután összeházasodtak,
majd kiderült a trónörökös érkezésének híre, lenyugodtak kissé. Teljes természetességgel
foglalták el az őket megillető helyet, bár az is egyfajta harc volt, míg
mindenkivel elfogadtatták az új játékszabályokat. Sikerükben nem kis szerepet
töltött be nagyapja Eterno és Oregon admirális támogatása. Így esett, hogy
végül a Ferrero Ház és a japán kolóniák összefogásával megteremtődött az
általános béke. Bár, azért a kényes egyensúly fenntartása mind a mai napig
nehéz feladatnak számított.
Dylon beletúrt koromfekete, vállig érő, szálegyenes
hajába, eközben kardja vibrálva adta tudtára, hogy érzékeli a feszültségét.
Igazából nem lett volna szabad fegyvert viselnie a bál ideje alatt, de nem
érdekelte a tiltás. Próbálja csak valaki elvenni tőle…
Önkéntelenül végigsimított az alkarján, ahova a sötétkék,
aranyzsinórozású zubbony alá a kardmarkolatot szíjazta, csakhogy megnyugtassa a
fenevadat.
Ez az egész cécó, ami körülvette végtelenül fárasztóan
hatott rá. Az egész az apja és anyja egymással szembeni Játékára éleződött ki.
Calderon szabadulni akart, Taina ragaszkodott a szabályokhoz. Ördögi kör! Ettől
függetlenül Dylon biztos volt benne, hogy a szülei még mindig nagyon szeretik
egymást és képtelenek lennének a másik nélkül teljes értékű életet élni.
Belefásulva a képmutatásba, bájcsevegésbe, számító műmosolyokba,
lassan bandukolni kezdett a büféasztalok felé. Aznap már nem egy átlátszó
közeledést elutasított. Mindenki csak Alexandro és Taina fiát látta benne, a
legrövidebb lehetséges járatot a célig. Ha őt meggyőzik, ki van kövezve az út a
Ferrero házaspárhoz… Hahhh…
Gyors elhatározással irányt váltott és kilépett az első
útjába eső teraszajtón a labirintusszerű hátsó kertbe. Esteledett, a Puriosz
holdjai halványan derengeni kezdtek a mágneses pajzs szivárványszín hártyáján
keresztül. Minden olyan csendes volt, idilli. Túl idilli. Gajatan, a kardja
zizegni kezdett a bőre felett. Veszély! De hol? És hogyan? A biztonsági
rendszer feltörhetetlen!
Aztán már nem maradt idő ezen elmélkedni. A bálteremből
durva, recsegő hangon kiadott parancs szivárgott ki a szabadba, a nyitott
üvegajtón keresztül.
– Mindenki maradjon, ahol van! Rablótámadás!
Ezzel egy időben döbbent csend uralkodott el a díszes
vendégseregen, még a zene is, mint egy varázsütésre megszakadt. Dylon pedig
sötét ábrázattal, dühtől szítva húzódott vissza az egyik tömör díszcserje mögé.
Névtelen!
Ezer közül megismerte volna ezt a hangot, Oregon
irodájában nem egyszer látott felvételeket a támadásairól. Szegény, idős barátjának
igencsak nagy fejtörést okozott a nevenincs bandita. Mindig váratlanul csapott
le és mindig nyomtalanul tűnt el a hatalmas zsákmányával együtt, kijátszva
valahogy még a legkijátszhatatlanabb biztonsági rendszereket is. A nyomorult
útonálló azonban, most igazán rossz célpontot választott magának!
Zeena
Az igazság az, nem szándékosan lett az elnyomottak Robin
Hoodja. Amíg kereste önmagát, bolygóról bolygóra vándorolva, eszébe sem jutott
ilyen önzetlen küldetés. Aztán végül, szépen, lassan, észrevétlenül azzá
alakult át.
A köpenyt és a hangtorzítót rögtön a kezdetek kezdete óta
alkalmazta, inkognitója megőrzése érdekében – így ragad rá a Névtelen
megnevezés is –, mivel semmilyen körülmények között nem adta volna ki az igazi
kilétét. Ez viszony két elég komoly következményt vont maga után. Elsősorban
minden bandita, törvénykerülő vagy csak erejét fitogtatni vágyó hímpéldány
úton-útfélen belekötött, ami egyenesen vezetett az örökös összetűzésekig. Egy
ilyen alkalommal futott bele Morrisba. Azóta kisebb hadseregnyi lekötelezetett
tudhatott maga mögött, akik olajozottan működtették a találóan Sherwoodra
keresztelt kalóz-cirkálót és feltétel nélkül követték a leghajmeresztőbb
kalandokba.
A másik nagy gond a rejtőzködéssel az volt, hogy az
emberek nehezebben nyíltak meg felé, sokkal körülményesebbé vált az információszerzés.
A galaktikus háló amennyire hasznosnak számított ezekben a modern időkben,
annyira hátráltatta is, hisz rengeteg „szemét” közül kellett kimazsoláznia a
ténylegesen felhasználható adatokat.
A siklója zajmentesen landolt egy eldugott tisztáson,
tisztességes távolságra – és egy sűrű, őserdőszerű növénygyűrű takarásában – a
kastélytól, ahol jelenleg a galaxis legfelkapottabb családja a flancos bálját
adta. Ferrerok…
Zeena tisztában volt vele, hogy hatalmas kockázatot
vállal az akcióval – bármikor kitörhetett belőle a bekódolt gyilkolási ösztön,
és így akaratlanul megalkotói malmára hajtaná a vizet –, de az erős kísértés
mellett, hogy jól megkopassza ezeket a pöffeszkedő nemeseket, a kíváncsiság
ugyancsak fenemód piszkálta. Tudni akarta, ki ez az Alexandro Ferrero és neki
mi köze van hozzá. A háló sajnos csak általános infókkal látta el e téren, meg
rengeteg pletykával bálokról, kalandokról. Mintha a férfi is rejtőzködne
valamilyen szinten. Ott van, megmutatja magát, mégsem tudunk meg róla az ég
adta világon semmit…
Megragadta a köpenye csuklyáját és újra a helyére
illesztette, elrejtve ezáltal fiatal, finom vonásait és hosszú, szorosan befont
haját, majd ellenőrizte a fegyverzetét – számszeríj, hozzá való nyilak a karjára
tekert szíjra rögzítve, lézerkard és pisztoly az övére akasztva, apró
fénygránátok a mellkasát védő vastag bőrmellényre csíptetve… – és mikor mindent
megfelelőnek ítélt, megnyomta az egyszemélyes sikló ajtajának nyitógombját.
Bakancsa belesüppedt az aljnövényzetbe, ahogy a felszínre
tette a lábát. Szerencsére oxigénmaszkot nem kellett használnia, mivel a
Puriosz az egyike volt azoknak a bolygóknak, ahol a levegő minősége tökéletesen
megfelelt az emberek számára.
Kis csapata tagjai időközben szintén kiszálltak a saját
járműveikből – ha gond adódott könnyebben tudtak szétszéledni több kisebb
járművel, mint egy naggyal – és beindítva az álcát, fedezékből várták a
parancsot.
Zeena intett kesztyűs kezével a dzsungel felé, majd
mindannyian néma csendben, csak kézjelekkel kommunikálva, gyalog indultak meg a
célpontjukhoz.
A lány jobban szerette az egyszerű, legkevésbé
technikához kötött megoldásokat. A mágneses- vagy elektromos eszközöket
könnyebb volt kiszúrni, hatástalanítani, mint egy mechanikus szerkezetet, a
testüket fedő, speciálisan kikészített bőrruha pedig a felettük időről időre
elhaladó helyőrség hőkameráját is megzavarta.
Nagyjából ötpercnyi dzsungeltúra után ütköztek bele a
szivárványszínű védőpajzsba. Zeena becsmérlőn húzta el a száját nyomban, amint
meglátta. Hivalkodó parasztok! Még az átlagnál is jobban megkönnyítik a
dolgát, keresnie sem kell, tálcán kínálják fel számára a kiskaput. Innentől
csak annyi a dolguk, hogy megvárják, míg valamelyik érkező vendég előtt
megnyitják a rendszert. És amekkora forgalom volt a légtérben, az sem telik sok
időbe.
Kevesen tudták, hogy hogyan lehet ezeket a
mágnespajzsokat kijátszani, Zeena viszont azon szerencsések közé tartozott,
akik igen. Ráhelyezett egy érme nagyságú szerkezetet a szivárványszín hártyára
– még anno a Tau-ming kísérleti laborjából hozta magával –, és mikor következő
alkalommal megnyitották a kaput, vagyis meggyengítették a pajzsot, hogy az
érkező űrhajó átcsusszanhasson rajta, megnyomta a gombot. A kütyü előbb
zümmögni, majd növekedni kezdett, végül gyűrűvé alakulva ember nagyságú lyukat
alakított ki a hártyán, amin mindannyian könnyedén átfértek. Határozott
intésére óvatosan szétszóródtak, elfoglalva a stratégiailag kijelölt, legmegfelelőbb
pontokat.
– Mindenki
maradjon a helyén! Rablótámadás! – recsegte, miközben óraműpontossággal követve
a terveket több irányból megrohamozták a megrökönyödött vendégsereget.
Dylon
Gajatan, ha képes lett volna rá, most ordítva követeli,
hogy törjenek előre és kaszaboljanak le, akit csak érnek. Úgy látszik, nem
edzem eleget! – állapította meg Dylon magában. Alig tudta megnyugtatni a
kardot a mentális kapcsolaton keresztül, ami összekötötte őket. Bár végül is
nem kell csodálkozni rajta, ő maga ugyancsak majd felrobbant az elfojtott
indulattól.
Óvatosan leoldotta a markolatot a karjáról, majd a
hüvelykujját az aktiváló gomb felett tartva előbújt rejtekéből. Egyik
takarásból a másikba slisszolt, végig szemmel tartva a csuklyás vezért az
ablakokon keresztül, amint a bejárat lépcsőjének tetejéről irányítja az akciót.
Valahogy alacsonyabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint ahogy
fejben elképzelte, ettől függetlenül hihetetlen magabiztosság sugárzott a
testtartásából. Egyik kezében kisméretű számszeríj, a másik a bőrpántra
rögzített nyilakon nyugodott. Dylon úgy sejtette, egyetlen rossz mozdulat és
valaki igencsak tüskés hangulatba fog kerülni.
Közben a banditák módszeresen átfésülték a termet és a
kertet – látszott, hogy nem ez volt az első akciójuk – és begyűjtöttek minden
drágakövet, amit csak találtak. Egyes vendégek legnagyobb kétségbeesésére gond
nélkül képesek voltak tönkretenni többgenerációs, antik ékszereket is, csak
hogy kivegyék belőle a követ.
Dylon magában szidta az apját, sőt az egész rendszert,
ami megtiltotta, hogy ilyen eseményre fegyvert hozzanak. A pajzs megvéd!
– hallotta csengeni a fülében az ezerszer elismételt magyarázatot. Persze, így
most az összes fegyveres őr, mit sem sejtve a pajzs másik oldalán lebzsel, míg
őket, védekezni képtelen birkákat egyszerűen kizsebelik.
Közben elnézett a szülei felé, akik megőrizve
méltóságukat, szorosan egymás mellett tűrték az inzultust. Valamire készül
– suhant át Dylon fején a gondolat, ahogy apja arcát tanulmányozta. Ezért ő is
igyekezett úgy helyezkedni, hogy azonnal támadásba lendülhessen, amint Calderon
beindul. Csupán néhány méter és egy hatalmas üvegtábla állt közte és Névtelen
között.
Nem sejtik, hogy itt van – jött rá elégedetten. – Vagyis nem foglalkoztak
azzal, hogy leellenőrizzék a vendéglistát. Helyes! Gajatan izgatottan
megzizzent, mint aki érzi már a vér ízét. Gyerünk, Apa! – bíztatta az
idősebb Ferrerot magában. – Induljon a Játék!
Zeena
A Ferrero készül valamire – világosodott meg Zeena, tekintetét le nem véve a férfi
kemény koncentrációt tükröző arcáról. Rögtön felismerte a feleségével együtt.
Az ujjai meg-megremegtek a gyilkos késztetéstől, hogy a szálfaegyenes tartásba
merevedett testébe eresszen pár mérgezett nyilat. Ugyan azzal nem ölte volna
meg – a nyíl túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán komoly sérülést okozzon, és
csupán kábító méregbe mártotta –, de tuti fájdalmasan érintené a dolog. Már ez
a gondolat is bűnös elégedettséggel töltötte el. Nyamvadt genetika!
Nyelt egy nagyot, majd ráemelte a férfira a számszeríjat.
Hol lehet a fiuk? Nem látta sehol az ifjú Ferrero sötét, hosszú haját, enyhén
keleties vonásait, mézszín bőrű arcát felbukkanni a tömegben. Nem jó jel! A
tarkóján a pihék veszélyt jelezve meredeztek. A levegő feszültségtől vált
szirupsűrűségűvé.
Morris és még két embere ebben a vészterhes másodpercben
értek a házigazdák elé, hogy begyűjtsék a zsákmányt, így teljesen új irányt
adva az eseményeknek. Zeena elgondolása alapján a gróf talán eredetileg szóbeli
támadásra készült, de most hirtelen felcsillant a szeme és a lány tisztán
érzékelte a pillanatot, mikor taktikát váltott. Korát meghazudtoló gyorsasággal
pördítette el asszonyát maga mellől, elővarázsolt egy kardmarkolatot valahonnan
– Mintha főúri bálokon tilos lenne a fegyverviselet… –, majd a több
részből álló penge szemvillanásnyi idő alatt a helyére csusszant, megmutatva
valódi mivoltát, a férfi pedig egyszerűen támadásba lendült. Morris alig tudta
elkerülni a váratlan rohamot. A teremben még akár a légyzümmögést is hallani
lehetett volna.
Szerencsére az emberei elég jól képzetek voltak, hamar
felvették a harc ritmusát – időközben Taina asszony szintén csatlakozott a küzdelemhez
egy eddig ártalmatlannak hitt, de valójában pengeéles szelvényekből álló
legyezővel –, míg a körülöttük toporgó nép megigézve szemlélte mesteri
táncukat.
Zeena halvány mosollyal az ajkán biccentett feléjük. Az
összhang és a profizmus, amit mutattak igazán elismerést érdemelt. A leglenyűgözőbb
mégis a tekintetük volt. Tulajdonképpen élveztek minden másodpercet.
Halk, szinte alig hallható nesz ütötte meg a fülét,
miközben az előadás odalenn még mindig javában zajlott. Reflexszerűen pördült
meg és azon nyomban tüzelt, miközben éktelen robaj kíséretében üvegszilánkok
milliárdjai csapódtak a köpenyének. Ekkor a látómezejében megjelent a hiányzó
láncszem, Dylon Ferrero, egy hasonlóan ádáz kardot markolászva, mint az apja.
Zeena már cseppet sem csodálkozott.
Nyilai ugyan célt tévesztettek, de ez nem jelentette azt,
hogy máris megfutamodik. Elhajította a hasznavehetetlenné vált számszeríjat és
ujjait rákulcsolva a lézerkardja markolatára, csatakiáltás kíséretében vetette
bele magát a harcba.
Dylon
Névtelen kétségtelenül kiérdemelte a rettegett harcos
jelzőt. Mozdulatai precízek és pontosak voltak, mellőzve mindenféle felesleges
flancot, ereje határozottan többnek mutatkozott a vártnál.
Dylon gerince mentén vékony izzadságpatak csordogál le,
ahogy hárított és támadott, cselezett és előre tört. A nevenincs bitangnak, meg
mintha meg sem kottyant volna eme kis testmozgás. A fém és lézerkard pengéje
szikrázva csapott össze, miközben körbejárták a kovácsoltvas korláttal
szegélyezett galériarészt, régi bútorokat döntve fel, virágvázákat söpörve
félre. Taktikát kell váltania – döntött el –, mert ha nem, akkor nagyon
esélyes, hogy alul marad a küzdelemben…
Időközben a szülei eléggé fölénybe kerültek, már több
bandita feküdt vérző sebbel a márványpadlón, és néhány vendég is aktivizálta
magát. Úgy festett a helyzet, hogy a bűnözőknek befellegzett. A még megmaradtak
a szélrózsa minden irányába menekültek, gondolkodás nélkül hátrahagyva a
vezérüket, mint patkányok a süllyedő hajót.
A vendégek közül valaki minden bizonnyal riaszthatta a
helyőrséget, mivel kisebb csapatnyi, állig felfegyverzett katona rontott be
hirtelen az egyik mellékbejáraton. Talán ezért, talán mert szerencsés
csillagzat alatt született, de Névtelent kibillentette egyensúlyából a
zavargás, Dylon pedig nyomban kihasználta a helyzetet.
Gonosz vigyorral a szája sarkában ütötte félre a
lézerkardot, ami egy aranyozott asztalkát megperzselve csapódott a falnak. Majd
egy pörgés itt, egy csavarás ott és Névtelen arccal lefelé feküdt a padlón
kitekert kézzel, Dylon térdével a hátában. Igen!
– Akkor lássuk ki is ez a titokzatos bandita – kiáltotta
el magát, mire természetesen minden fej nyomban feléjük fordult és a tekintetek
várakozó kíváncsisággal tapadtak rájuk.
Először a csuklyát rántotta le. Kissé meglepődött, mikor
ahelyett, hogy egy férfiasan rövidre nyírt frizurát talált volna, hosszú, szőkésbarna
fonatra bukkant, de gyorsan túltette magát a sokkon, hogy egy nő bújik meg a
rettegett álca mögött. Keményen belemarkolt a hajzatba, majd álló helyzetbe
rántotta Névtelent, felmutatva őt a nézőközönségüknek, amint sziszegve,
fájdalomtól grimaszba torzult arccal küzd a rabság ellen, hasztalan.
Dylon végigsöpört tekintetével a díszes társaságon, majd
végül megállapodott apja falfehérré vált ábrázatán. Nem értette mi lehet a
gond, mi ijeszthette meg az idősebb Ferrerot ennyire – közben hol őrá, hol
foglyára pislogott –, csak mikor annak szóra nyílt a szája és egyetlen nevet
mormogott el rekedten: Mara.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése