2014. június 6., péntek

Sylvie Barthus: Zeena, avagy megkísért a múlt

A következő fanfiction érdekes módon variálja a Calderonos világ hátterét. (Plusz van benne szárított algachips, amin rögvest vigyorogni kezdem.)
Fogadjátok szeretettel, és ha tetszett, kóboroljatok a szerző blogjára is:
 sylviebarthus.blogspot.com



Syvie: Barthus: Zeena, avagy megkísért a múlt


Fiatal, zaklatott ábrázatú gyakornok száguldott ki fulladozva, öklendezve a kórház épületének alagsorából induló, a szabadba vezető lift ajtaján. Rögtön be is slisszolt a legközelebbi bokor mögé és kitette a reggelire elfogyasztott instant kávé és a szárított algachips keverékét. Nem volt ő hozzászokva az ilyen helyekhez, még ha az emberek többsége az uniformisa alapján általában orvos gyakornoknak is nézte. Amióta az eszét tudta, a mikroszkopikus élőlények, sejtek és szerkezetek kötötték le – ezért tanult laboránsnak –, az emberszabásúaktól kiverte a víz. Főleg, ha olyan állapotban voltak, mint amiben az a nő. Kevésen múlott, hogy nem hányta el magát rögtön a helyszínen, míg a szövetmintát levette. Kellett neki pont ezen a bolygón tartózkodni, mikor arról döntöttek, ki végezze el a „piszkos melót”!
Ujjai görcsösen szorongatták a fémkapszulát, azt a folyékony nitrogénnel töltött, apró, légmentesen záró tartályt, amivel a megfelelő hőmérsékleten tarthatta a zsákmányát. A fagyasztás elkerülhetetlen lépésnek számított, hisz legalább egy hónap kell, mire eljut vele a Tau-ming Bázisra. Minél frissebben marad a minta, annál nagyobb eséllyel nyernek belőle használható alapanyagot.
Mély levegővétel kíséretében lépett ki a zöld-vörös cirmos levelű cserje árnyékából. Rosszulléte nyomai máris eltűnő félben voltak. Az aljnövényzetet képző, mohaszerű valami, jóformán szürcsölve itta magába a gusztustalan masszát.
El sem tudta képzelni, a laborjukat fenntartó nemest miért izgatja egy senki kis nő szövetmintája, de úgy döntött, nem is az ő tiszte ezt megítélni. Részéről lezártnak tekintette az ügyet, amint átadja a kapszulát a professzornak. Onnantól végre visszatérhet a saját részlegére, és kísérletezhet tovább a nano-robotok és élő sejtek egyesítésével.

Közben megindult a nyílt utca felé, igyekezve legyűrni a kényszert, hogy időről-időre hátranézzen. Nyugalom! – intette le magát. – Nem követtél el semmi törvénybe ütközőt, a nő így is, úgy is halott…
Fellélegzett, amint teljesen elvegyült a főutca zsibongó emberáradatban. Cikázva a gyalogosan vagy fotocellás lebegővel közlekedő népek között egyre jobban érezte magát – leszámítva persze azt, hogy emberek közé kényszerült –, sőt, már-már emelkedett hangulatban intett le egy taxit. Amint beszállt a robotpilóta vezérelte suhanóba, nyomban behelyezte az azonosító kártyáját a megfelelő nyílásba és bemondta az úti célt:
– A Keleti dokkhoz.
A jármű puhán elemelkedett a talajtól és lebegve suhant a megadott helyre, miközben kellemes női hangon tájékoztatta a célig hátra lévő időről, a kinti hőmérsékletről és elsorolt néhány érdekesnek szánt információt az épületekről, emlékművekről, amik mellett elhaladtak. A fiatal férfi csupán fél füllel hallgatta a monoton beszámolót, fejét hátrahajtotta inkább és a lazításra koncentrált.
Fel kell hívnia a professzort!
Ahogy a gondolat megfogalmazódott benne, már nyúlt is előre és szélsebesen ütötte be a számokat a kis képernyőn, amit a suhanó elülső elválasztófalába építettek. Közvetlenül mellette helyezkedett el egy nagyobb, tévészerű monitor, ahol az „idegenvezetője” szónokolt eddig, de most átadta a helyét a csillagközi hívás megszokott, körbe-körbe pörgő pontocskáinak.
Hathaway professzor nagyjából tíz másodpercnyi várakozás után jelentkezett a hívásra. Idősödő, ráncos arca, fehér, hosszú, gubancos haja valamiféle misztikus mágusra emlékeztette a fiút. És a maga nemében az öreg tényleg varázsló volt.
– Megszereztem professzor, ahogy megbeszéltük. Senki nem sejt semmit.
– A kapszulát rendesen lezártad? Minden perc, amit a bomlás elrabol tőlünk, csak csökkenti az esélyeinket.
A gyakornok kissé megsértődött a feltételezésen, hogy nem elég figyelmes, de igyekezett ezt nem mutatni beszélgetőpartnere felé. Mégis csak a prof volt az idősebb, nagyobb tapasztalattal rendelkező tudós.
– Hát, persze! – mutatta fel az öklömnyi tartályt a monitornak.
– Remek! Továbbra is a legnagyobb óvatossággal járj el. Találkozunk a Taun – azzal Hataway bontotta a kapcsolatot és a képernyőt újra a taxi automatája vette birtokba.
– Érkezésig hátralévő idő öt perc huszonhat másodperc…
A gyakornok levetette a halványzöld orvosi köpenyt és a beépített tárolóba gyömöszölte, majd a fémkapszulát az alatta viselt könnyű zubbony belső zsebébe süllyesztette, miközben kényelmesen a háttámlának dőlt. Megcsinálta!





25 évvel később…


Zeena

Nem tudom, honnan, kitől származom. Csak egy ismeretlen lány vagyok a végtelen világűrben…
Valahogy így kezdődhetett volna Zeena története, ha veszi valamikor a fáradságot és lejegyzi az életútját. Nem mintha az olyan nagyon kalandos vagy romantikus maszlagban dagonyázó lenne, de azért hétköznapinak sem titulálhatná senki. Életének tizennyolc évéből tizenhetet egy messzi csillagrendszer, legtávolabbi kisbolygójára telepített, titkos laboratóriumban töltötte, jóformán falak közé zárva. Azon ritka alkalmak egyikén szökött meg, mikor kiengedték a kupola alá – a mini-települést, ahol a húsz főből álló kutatócsoport élt a világtól elrejtve, vastag, edzet üveg búra védte a mérgező levegőtől és a hihetetlen nyomástól, ami a sivatagos bolygón uralkodott.
„Fogvatartói” legnagyobb része tudós volt, így egyiküknek sem jutott igazából eszébe, hogy majd felhasználja ellenük a hatalmat, amivel felruházták. Ők alkották, a szüleinek számítottak mind valamilyen szinten, ha nem is a szó szoros értelmében, hisz nem kapcsolódott genetikailag egyikhez sem. Sőt, anyaméh helyett egy mesterséges üvegtartályban fejlődött ki. Zeena szíve kicsit még mindig összefacsarodott, mikor eszébe jutott Hataway professzor arca, ahogy végtelen megrökönyödéssel végignézte a szökés napján előadott, váratlan ámokfutását. Hidegvérrel és könnyűszerrel fegyverezte le a két őrt, akik az előírás szerint a védelemért feleltek, majd a központi labor megsemmisítése után – egy sikló, némi élelem és fegyver társaságában a lehető legtöbb információval a tarsolyában, amit a való világról összeszedhetett – a háta mögött hagyta az egész kócerájt.
A nano-robot technológiának köszönhetően a teste nagyságrendekkel több erővel rendelkezett, mint egy átlagos, tizennyolc éves humanoid. Csontjai acélkeménységűek – szó szerint, mivel fém és élő szövet ötvözetéből álltak –, izmai karcsúságukat meghazudtolva, akár több felnőtt, edzett férfi erőkifejtési képességét is felülmúlták, sebei rekordidő alatt, hegmentesen gyógyultak. Ha valamikor az űrkorszak előtt születik, valószínűleg a szuperhős kategóriába sorolták volna. Így csak az univerzum egy újabb csodabogarává vált.
Tizenkét éves koráig meg volt róla győződve, hogy az élet, amit él normális, ha nem is mindenkié ilyen. Szürke falak, orvosok és kutatók között – mint egyetlen gyerek –, állandó tesztek, újabbnál újabb kísérletek, folyamatos fizikai és mentális megterhelés töltötték ki a napjait. Akkor találkozott először vele, bár mind a mai napig homály fedte számára a férfi valódi kilétét. Egyszerűen a Bárónak neveztette magát. Persze próbált rákeresni a galaktikus hálón, de sajnos nem jutott sokra. Túlságosan odafigyeltek minden mozdulatára ahhoz, hogy eredményes kutatást végezhessen. Általában percei, néha csak másodpercei akadtak a titkos nézelődésre, míg egyik vagy másik tanára elfordult valamiért. Ha másra nem, de a reflexei fejlesztésére kitűnő gyakorlatnak bizonyult a dolog. Így is évekbe telt, mire titkon összeszedett és megszervezett mindent a szökése érdekében.
Visszatérve a Báróra és annak felbukkanására, hát, az volt az a pont, mikor a teljes világa alapjaira hullott szét. Nyers érzéketlenséggel adták a tudtára, hogy ő csak egy kísérleti nyúl, egy kitenyésztett egyed. Egy klón. A léte ugyan szentségtörésnek számított – csak egyes szövetek orvosi célú klónozását engedélyezte a törvény, teljes szervezetét nem –, Zeena mégis élt és lélegzett.
Akkori ésszel nagyon nehézen dolgozta fel a hallottakat, főleg mikor kiderült, ő maga nem egyetlen kísérlet eredménye. Több életképtelen, egy balesetben elpusztult klón és hét év próbálkozás után született meg végül. Keserűen kiábrándította a tudat, hogy nem önmaga miatt számít bármit is a „szüleinek”, hanem mert valakinek a másolata és csak egy bizonyos cél érdekében tenyésztették. Gyilkolni. Vajon ő tényleg ő, vagy „örökölte” elődje személyiségét?!
Zeena megborzongott, ahogy az emlékek filmkockái leperegtek a lelki szemei előtt. Genetikailag belekódolták az ölés utáni vágyat – amit hihetetlen erőfeszítésébe került elfojtania –, méghozzá egyetlen személyre kiélezve. Alexandro Ferrero.
– Parancsnok! Perceken belül elérjük a Purioszt. A legénység készen áll a leszállásra – rántotta vissza a jelenbe a köpcös, morcos képű Morris érces hangja, aki az első tisztje és jobb keze szerepét töltötte be.
– Kapcsoljátok be az álcázó pajzsot. Ott – mutatott a képernyőn felbukkanó apró holdra a több nagyobb között, ami a bolygó körül keringett –, az mögött elrejthetjük a cirkálót. Siklókkal közelítjük meg a célt.
Torz hangja – speciális eszközt használt az eredeti elkendőzésére – recsegve töltötte be az űrhajó vezérlőjét. Senki nem ismerte valódi kilétét ennek az apró szerkezetnek és a testét takaró csuklyás lepelnek köszönhetően, amit mindig mélyen az arcába húzott. Még a legközelebbi emberei sem, pedig mindegyikkel megküzdött, hogy kivívja magának a pozíciót és a teljes behódolást, amit birtokolt. Ő volt Névtelen, hét galaxis nemeseinek rettegett fosztogatója, az elnyomottak modernkori, űrbeli Robin Hoodja…





Dylon

Dylon Eterno Tivesgei Ferrero összeráncolt szemöldökkel szemlélte a szüleit, Alexandro Ferrero grófot a Ferrero Ház fejét és nejét Tainát, a Három Bolygó, japán kolóniáinak kinevezett nagykövetét, amint kedélyesen űzik a Játékot hol egymással, hol beszélgetőpartnereikkel, attól függően milyen irányba kanyarodott a téma, ki került hátrányba az érdekei tekintetében. Közben a szezon legjobban várt bálja zökkenőmentesen zajlott körülöttük.
Ha külső szemlélő figyelné most őket, úgy láthatná minden tökéletes, az apja ráncmentes, fehér díszegyenruhájától kezdve, hátra fésült, már őszbe hajló haján keresztül, anyja mesteri kontyba tűzött frizuráján át – amit mind a mai napig szigorúan egyedül készített el −, a legnemesebb selyemből szőtt, arannyal hímzett báli ruhájáig. Csakhogy Dylon tudta milyen komoly indulatok feszülnek közöttük.
Calderonra – ahogy apja előszeretettel neveztette magát – mit szépítsünk, rátört a kapuzárási pánik. Na, nem más nők után kajtatott – Ajánlja is neki! –, csupán régen volt szabadsága, a felelősséggel terhes vezetői szerep előtti idők után áhítozott.
Anyjával a szépséges és mellé határozott egyéniségű Tainával számtalan kalandos akció részeseivé váltak, mégis miután összeházasodtak, majd kiderült a trónörökös érkezésének híre, lenyugodtak kissé. Teljes természetességgel foglalták el az őket megillető helyet, bár az is egyfajta harc volt, míg mindenkivel elfogadtatták az új játékszabályokat. Sikerükben nem kis szerepet töltött be nagyapja Eterno és Oregon admirális támogatása. Így esett, hogy végül a Ferrero Ház és a japán kolóniák összefogásával megteremtődött az általános béke. Bár, azért a kényes egyensúly fenntartása mind a mai napig nehéz feladatnak számított.
Dylon beletúrt koromfekete, vállig érő, szálegyenes hajába, eközben kardja vibrálva adta tudtára, hogy érzékeli a feszültségét. Igazából nem lett volna szabad fegyvert viselnie a bál ideje alatt, de nem érdekelte a tiltás. Próbálja csak valaki elvenni tőle…
Önkéntelenül végigsimított az alkarján, ahova a sötétkék, aranyzsinórozású zubbony alá a kardmarkolatot szíjazta, csakhogy megnyugtassa a fenevadat.
Ez az egész cécó, ami körülvette végtelenül fárasztóan hatott rá. Az egész az apja és anyja egymással szembeni Játékára éleződött ki. Calderon szabadulni akart, Taina ragaszkodott a szabályokhoz. Ördögi kör! Ettől függetlenül Dylon biztos volt benne, hogy a szülei még mindig nagyon szeretik egymást és képtelenek lennének a másik nélkül teljes értékű életet élni.
Belefásulva a képmutatásba, bájcsevegésbe, számító műmosolyokba, lassan bandukolni kezdett a büféasztalok felé. Aznap már nem egy átlátszó közeledést elutasított. Mindenki csak Alexandro és Taina fiát látta benne, a legrövidebb lehetséges járatot a célig. Ha őt meggyőzik, ki van kövezve az út a Ferrero házaspárhoz… Hahhh…
Gyors elhatározással irányt váltott és kilépett az első útjába eső teraszajtón a labirintusszerű hátsó kertbe. Esteledett, a Puriosz holdjai halványan derengeni kezdtek a mágneses pajzs szivárványszín hártyáján keresztül. Minden olyan csendes volt, idilli. Túl idilli. Gajatan, a kardja zizegni kezdett a bőre felett. Veszély! De hol? És hogyan? A biztonsági rendszer feltörhetetlen!
Aztán már nem maradt idő ezen elmélkedni. A bálteremből durva, recsegő hangon kiadott parancs szivárgott ki a szabadba, a nyitott üvegajtón keresztül.
– Mindenki maradjon, ahol van! Rablótámadás!
Ezzel egy időben döbbent csend uralkodott el a díszes vendégseregen, még a zene is, mint egy varázsütésre megszakadt. Dylon pedig sötét ábrázattal, dühtől szítva húzódott vissza az egyik tömör díszcserje mögé. Névtelen!
Ezer közül megismerte volna ezt a hangot, Oregon irodájában nem egyszer látott felvételeket a támadásairól. Szegény, idős barátjának igencsak nagy fejtörést okozott a nevenincs bandita. Mindig váratlanul csapott le és mindig nyomtalanul tűnt el a hatalmas zsákmányával együtt, kijátszva valahogy még a legkijátszhatatlanabb biztonsági rendszereket is. A nyomorult útonálló azonban, most igazán rossz célpontot választott magának!




Zeena

Az igazság az, nem szándékosan lett az elnyomottak Robin Hoodja. Amíg kereste önmagát, bolygóról bolygóra vándorolva, eszébe sem jutott ilyen önzetlen küldetés. Aztán végül, szépen, lassan, észrevétlenül azzá alakult át.
A köpenyt és a hangtorzítót rögtön a kezdetek kezdete óta alkalmazta, inkognitója megőrzése érdekében – így ragad rá a Névtelen megnevezés is –, mivel semmilyen körülmények között nem adta volna ki az igazi kilétét. Ez viszony két elég komoly következményt vont maga után. Elsősorban minden bandita, törvénykerülő vagy csak erejét fitogtatni vágyó hímpéldány úton-útfélen belekötött, ami egyenesen vezetett az örökös összetűzésekig. Egy ilyen alkalommal futott bele Morrisba. Azóta kisebb hadseregnyi lekötelezetett tudhatott maga mögött, akik olajozottan működtették a találóan Sherwoodra keresztelt kalóz-cirkálót és feltétel nélkül követték a leghajmeresztőbb kalandokba.
A másik nagy gond a rejtőzködéssel az volt, hogy az emberek nehezebben nyíltak meg felé, sokkal körülményesebbé vált az információszerzés. A galaktikus háló amennyire hasznosnak számított ezekben a modern időkben, annyira hátráltatta is, hisz rengeteg „szemét” közül kellett kimazsoláznia a ténylegesen felhasználható adatokat.
A siklója zajmentesen landolt egy eldugott tisztáson, tisztességes távolságra – és egy sűrű, őserdőszerű növénygyűrű takarásában – a kastélytól, ahol jelenleg a galaxis legfelkapottabb családja a flancos bálját adta. Ferrerok
Zeena tisztában volt vele, hogy hatalmas kockázatot vállal az akcióval – bármikor kitörhetett belőle a bekódolt gyilkolási ösztön, és így akaratlanul megalkotói malmára hajtaná a vizet –, de az erős kísértés mellett, hogy jól megkopassza ezeket a pöffeszkedő nemeseket, a kíváncsiság ugyancsak fenemód piszkálta. Tudni akarta, ki ez az Alexandro Ferrero és neki mi köze van hozzá. A háló sajnos csak általános infókkal látta el e téren, meg rengeteg pletykával bálokról, kalandokról. Mintha a férfi is rejtőzködne valamilyen szinten. Ott van, megmutatja magát, mégsem tudunk meg róla az ég adta világon semmit…
Megragadta a köpenye csuklyáját és újra a helyére illesztette, elrejtve ezáltal fiatal, finom vonásait és hosszú, szorosan befont haját, majd ellenőrizte a fegyverzetét – számszeríj, hozzá való nyilak a karjára tekert szíjra rögzítve, lézerkard és pisztoly az övére akasztva, apró fénygránátok a mellkasát védő vastag bőrmellényre csíptetve… – és mikor mindent megfelelőnek ítélt, megnyomta az egyszemélyes sikló ajtajának nyitógombját.
Bakancsa belesüppedt az aljnövényzetbe, ahogy a felszínre tette a lábát. Szerencsére oxigénmaszkot nem kellett használnia, mivel a Puriosz az egyike volt azoknak a bolygóknak, ahol a levegő minősége tökéletesen megfelelt az emberek számára.
Kis csapata tagjai időközben szintén kiszálltak a saját járműveikből – ha gond adódott könnyebben tudtak szétszéledni több kisebb járművel, mint egy naggyal – és beindítva az álcát, fedezékből várták a parancsot.
Zeena intett kesztyűs kezével a dzsungel felé, majd mindannyian néma csendben, csak kézjelekkel kommunikálva, gyalog indultak meg a célpontjukhoz.
A lány jobban szerette az egyszerű, legkevésbé technikához kötött megoldásokat. A mágneses- vagy elektromos eszközöket könnyebb volt kiszúrni, hatástalanítani, mint egy mechanikus szerkezetet, a testüket fedő, speciálisan kikészített bőrruha pedig a felettük időről időre elhaladó helyőrség hőkameráját is megzavarta.
Nagyjából ötpercnyi dzsungeltúra után ütköztek bele a szivárványszínű védőpajzsba. Zeena becsmérlőn húzta el a száját nyomban, amint meglátta. Hivalkodó parasztok! Még az átlagnál is jobban megkönnyítik a dolgát, keresnie sem kell, tálcán kínálják fel számára a kiskaput. Innentől csak annyi a dolguk, hogy megvárják, míg valamelyik érkező vendég előtt megnyitják a rendszert. És amekkora forgalom volt a légtérben, az sem telik sok időbe.
Kevesen tudták, hogy hogyan lehet ezeket a mágnespajzsokat kijátszani, Zeena viszont azon szerencsések közé tartozott, akik igen. Ráhelyezett egy érme nagyságú szerkezetet a szivárványszín hártyára – még anno a Tau-ming kísérleti laborjából hozta magával –, és mikor következő alkalommal megnyitották a kaput, vagyis meggyengítették a pajzsot, hogy az érkező űrhajó átcsusszanhasson rajta, megnyomta a gombot. A kütyü előbb zümmögni, majd növekedni kezdett, végül gyűrűvé alakulva ember nagyságú lyukat alakított ki a hártyán, amin mindannyian könnyedén átfértek. Határozott intésére óvatosan szétszóródtak, elfoglalva a stratégiailag kijelölt, legmegfelelőbb pontokat.
    Mindenki maradjon a helyén! Rablótámadás! – recsegte, miközben óraműpontossággal követve a terveket több irányból megrohamozták a megrökönyödött vendégsereget.





Dylon

Gajatan, ha képes lett volna rá, most ordítva követeli, hogy törjenek előre és kaszaboljanak le, akit csak érnek. Úgy látszik, nem edzem eleget! – állapította meg Dylon magában. Alig tudta megnyugtatni a kardot a mentális kapcsolaton keresztül, ami összekötötte őket. Bár végül is nem kell csodálkozni rajta, ő maga ugyancsak majd felrobbant az elfojtott indulattól.
Óvatosan leoldotta a markolatot a karjáról, majd a hüvelykujját az aktiváló gomb felett tartva előbújt rejtekéből. Egyik takarásból a másikba slisszolt, végig szemmel tartva a csuklyás vezért az ablakokon keresztül, amint a bejárat lépcsőjének tetejéről irányítja az akciót.
Valahogy alacsonyabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint ahogy fejben elképzelte, ettől függetlenül hihetetlen magabiztosság sugárzott a testtartásából. Egyik kezében kisméretű számszeríj, a másik a bőrpántra rögzített nyilakon nyugodott. Dylon úgy sejtette, egyetlen rossz mozdulat és valaki igencsak tüskés hangulatba fog kerülni.
Közben a banditák módszeresen átfésülték a termet és a kertet – látszott, hogy nem ez volt az első akciójuk – és begyűjtöttek minden drágakövet, amit csak találtak. Egyes vendégek legnagyobb kétségbeesésére gond nélkül képesek voltak tönkretenni többgenerációs, antik ékszereket is, csak hogy kivegyék belőle a követ.
Dylon magában szidta az apját, sőt az egész rendszert, ami megtiltotta, hogy ilyen eseményre fegyvert hozzanak. A pajzs megvéd! – hallotta csengeni a fülében az ezerszer elismételt magyarázatot. Persze, így most az összes fegyveres őr, mit sem sejtve a pajzs másik oldalán lebzsel, míg őket, védekezni képtelen birkákat egyszerűen kizsebelik.
Közben elnézett a szülei felé, akik megőrizve méltóságukat, szorosan egymás mellett tűrték az inzultust. Valamire készül – suhant át Dylon fején a gondolat, ahogy apja arcát tanulmányozta. Ezért ő is igyekezett úgy helyezkedni, hogy azonnal támadásba lendülhessen, amint Calderon beindul. Csupán néhány méter és egy hatalmas üvegtábla állt közte és Névtelen között.
Nem sejtik, hogy itt van – jött rá elégedetten. – Vagyis nem foglalkoztak azzal, hogy leellenőrizzék a vendéglistát. Helyes! Gajatan izgatottan megzizzent, mint aki érzi már a vér ízét. Gyerünk, Apa! – bíztatta az idősebb Ferrerot magában. – Induljon a Játék!





Zeena

A Ferrero készül valamire – világosodott meg Zeena, tekintetét le nem véve a férfi kemény koncentrációt tükröző arcáról. Rögtön felismerte a feleségével együtt. Az ujjai meg-megremegtek a gyilkos késztetéstől, hogy a szálfaegyenes tartásba merevedett testébe eresszen pár mérgezett nyilat. Ugyan azzal nem ölte volna meg – a nyíl túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán komoly sérülést okozzon, és csupán kábító méregbe mártotta –, de tuti fájdalmasan érintené a dolog. Már ez a gondolat is bűnös elégedettséggel töltötte el. Nyamvadt genetika!
Nyelt egy nagyot, majd ráemelte a férfira a számszeríjat. Hol lehet a fiuk? Nem látta sehol az ifjú Ferrero sötét, hosszú haját, enyhén keleties vonásait, mézszín bőrű arcát felbukkanni a tömegben. Nem jó jel! A tarkóján a pihék veszélyt jelezve meredeztek. A levegő feszültségtől vált szirupsűrűségűvé.
Morris és még két embere ebben a vészterhes másodpercben értek a házigazdák elé, hogy begyűjtsék a zsákmányt, így teljesen új irányt adva az eseményeknek. Zeena elgondolása alapján a gróf talán eredetileg szóbeli támadásra készült, de most hirtelen felcsillant a szeme és a lány tisztán érzékelte a pillanatot, mikor taktikát váltott. Korát meghazudtoló gyorsasággal pördítette el asszonyát maga mellől, elővarázsolt egy kardmarkolatot valahonnan – Mintha főúri bálokon tilos lenne a fegyverviselet… –, majd a több részből álló penge szemvillanásnyi idő alatt a helyére csusszant, megmutatva valódi mivoltát, a férfi pedig egyszerűen támadásba lendült. Morris alig tudta elkerülni a váratlan rohamot. A teremben még akár a légyzümmögést is hallani lehetett volna.
Szerencsére az emberei elég jól képzetek voltak, hamar felvették a harc ritmusát – időközben Taina asszony szintén csatlakozott a küzdelemhez egy eddig ártalmatlannak hitt, de valójában pengeéles szelvényekből álló legyezővel –, míg a körülöttük toporgó nép megigézve szemlélte mesteri táncukat.
Zeena halvány mosollyal az ajkán biccentett feléjük. Az összhang és a profizmus, amit mutattak igazán elismerést érdemelt. A leglenyűgözőbb mégis a tekintetük volt. Tulajdonképpen élveztek minden másodpercet.
Halk, szinte alig hallható nesz ütötte meg a fülét, miközben az előadás odalenn még mindig javában zajlott. Reflexszerűen pördült meg és azon nyomban tüzelt, miközben éktelen robaj kíséretében üvegszilánkok milliárdjai csapódtak a köpenyének. Ekkor a látómezejében megjelent a hiányzó láncszem, Dylon Ferrero, egy hasonlóan ádáz kardot markolászva, mint az apja. Zeena már cseppet sem csodálkozott.
Nyilai ugyan célt tévesztettek, de ez nem jelentette azt, hogy máris megfutamodik. Elhajította a hasznavehetetlenné vált számszeríjat és ujjait rákulcsolva a lézerkardja markolatára, csatakiáltás kíséretében vetette bele magát a harcba.





Dylon

Névtelen kétségtelenül kiérdemelte a rettegett harcos jelzőt. Mozdulatai precízek és pontosak voltak, mellőzve mindenféle felesleges flancot, ereje határozottan többnek mutatkozott a vártnál.
Dylon gerince mentén vékony izzadságpatak csordogál le, ahogy hárított és támadott, cselezett és előre tört. A nevenincs bitangnak, meg mintha meg sem kottyant volna eme kis testmozgás. A fém és lézerkard pengéje szikrázva csapott össze, miközben körbejárták a kovácsoltvas korláttal szegélyezett galériarészt, régi bútorokat döntve fel, virágvázákat söpörve félre. Taktikát kell váltania – döntött el –, mert ha nem, akkor nagyon esélyes, hogy alul marad a küzdelemben…
Időközben a szülei eléggé fölénybe kerültek, már több bandita feküdt vérző sebbel a márványpadlón, és néhány vendég is aktivizálta magát. Úgy festett a helyzet, hogy a bűnözőknek befellegzett. A még megmaradtak a szélrózsa minden irányába menekültek, gondolkodás nélkül hátrahagyva a vezérüket, mint patkányok a süllyedő hajót.
A vendégek közül valaki minden bizonnyal riaszthatta a helyőrséget, mivel kisebb csapatnyi, állig felfegyverzett katona rontott be hirtelen az egyik mellékbejáraton. Talán ezért, talán mert szerencsés csillagzat alatt született, de Névtelent kibillentette egyensúlyából a zavargás, Dylon pedig nyomban kihasználta a helyzetet.
Gonosz vigyorral a szája sarkában ütötte félre a lézerkardot, ami egy aranyozott asztalkát megperzselve csapódott a falnak. Majd egy pörgés itt, egy csavarás ott és Névtelen arccal lefelé feküdt a padlón kitekert kézzel, Dylon térdével a hátában. Igen!
– Akkor lássuk ki is ez a titokzatos bandita – kiáltotta el magát, mire természetesen minden fej nyomban feléjük fordult és a tekintetek várakozó kíváncsisággal tapadtak rájuk.
Először a csuklyát rántotta le. Kissé meglepődött, mikor ahelyett, hogy egy férfiasan rövidre nyírt frizurát talált volna, hosszú, szőkésbarna fonatra bukkant, de gyorsan túltette magát a sokkon, hogy egy nő bújik meg a rettegett álca mögött. Keményen belemarkolt a hajzatba, majd álló helyzetbe rántotta Névtelent, felmutatva őt a nézőközönségüknek, amint sziszegve, fájdalomtól grimaszba torzult arccal küzd a rabság ellen, hasztalan.
Dylon végigsöpört tekintetével a díszes társaságon, majd végül megállapodott apja falfehérré vált ábrázatán. Nem értette mi lehet a gond, mi ijeszthette meg az idősebb Ferrerot ennyire – közben hol őrá, hol foglyára pislogott –, csak mikor annak szóra nyílt a szája és egyetlen nevet mormogott el rekedten: Mara.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése