Mert azok a gyanús írók mindig csak locsolgatnak

Kemese Fanni érdekes blogbejegyzést tett közzé az író munkamódszerről, amit már Moskát Anita is megválaszolt.

Én is elgondolkoztam, hogy afféle locsolgatós fura alak vagyok, aki elültet egy ötletet, és várja, hogy kicsírázzon belőle egy regény, és együtt izgul a karakterekkel, vagy inkább perfekcionista elmebeteg, aki centire megtervezi az összes jelenetet, és elve tudja, gonosz kacaj közepette, hogy melyik szereplő hol hullik el.

Most, ahogy az előbb locsoltam - mármint a kertben azokat a szívós amarilliszeket, melyek még az én kertgondozási módszereimet is túlélik...ööö...jé, így hívják az egyik hajómat is valahol, mik vannak... - azon tűnődtem, hogy az írói módszereim megváltoztak az évek alatt, meg azon is, hogy szerintem az írástechnika a szegény, védtelen olvasókat nem igazán érdekli, ők a sztorit akarják, és mindegy, milyen módon jut el a "végtermékig" az író.

De mivel most péntek este van, és Lucy, az egyik szereplőm mindjárt belehal, hogy egyszer az életben segíteni próbált az emberiségen, így némi szünetet tartok, meg kertészkedek, és kicsit blogolok, úgyhogy hosszú leszek.

Valamikor gyerekként kezdtem történeteket kitalálni, és fejben megbeszéltem magammal teljes regények cselekményét. Azzal szórakoztam, ha a szereplő adott ponton másképp döntene, hogyan változna meg az élete. Egy idő után elmeséltem ugyanazt a sztorit a gonosz, vagy a mellékszereplő szemszögéből, és gyakran érdekesebb lett, hőstörténetből thrillerré vált, vagy romantikus sztori öngyilkosos depressziót mutatott. Vajon Júlia anyja mit szólt a kislánya és Romeo halálához? Hogy dolgozta fel? Fel lehet ezt egyáltalán?

Néha meg áttettem sztorikat más világokba, múltba, jövőbe, ahol például az indiánok a húsevés miatt gyilkosok, vagy alternatív történelmi síkba, ahol Jézus idegen lény, aki belehalt abba, hogy segítsen egy ostoba fajnak. Nagyon elgondolkoztató a vallásokat az időutazás vagy idegen faj gondolati szűrőjén át látni.

Szerintem semmi extra nincs egy regény fejben tartásában, én a Scar kétszáz éves cselekményét tudom, bár nem fogok mindent megírni, mert minek, de attól még tudom. Sokkal érdekesebb ennél, hogy íráskor mennyire megváltozik a sztori, hogy lesz teltebb, élőbb, színesebb-szagosabb az egész, nagyon szeretem ezt a folyamatot. Valahogy élővé válik tőle minden.

Mostanság már nem vagyok ennyire biztonsági játékos, hogy mindent maximális fejben kidolgozok. Régen képtelen voltam írni, ha egy pici homályos pont akadt, de már kb. ötmillió leütött betű áll mögöttem. A sci-fi novellák megtanítottak arra, hogyan lehet elegánsan belopni háttérvilágot a szövegbe, és arra is, hogy ne tervezzem meg, sokkal viccesebb, ha minden egymásból fakad. A regényekből meg azt tanultam, bármilyen szálat visszafűzök, a történetszövés megy a legjobban, és utólag már értem, miért volt tök természetes, hogy 16 évesen szórakozásból vígjátékot írtam a haveroknak, akik színészek akartak lenni. Föl se merült bennem, hogy ez fura. (Mondjuk egyik nyáron unalmamban megoldottam egy matek példatárat, na, az tényleg kicsit bizarr volt, de hát nyárra bezárt a könyvtár, és a haverok meg szotyit köpködtek a téren, ami hat zacskó után halálosan unalmas.)

Lassan a perfekcionista Építészből a locsolgatós, laza Kertész felé haladok, legalább is az írói módszerek tekintetében. Hogy jó vagy sem, azt nem tudom, valószínűleg nincs is ilyen értékítélet. Engem szórakoztat, szeretem az új dolgokat, és talán ez a fontos.

Ti hogy álltok? :)