Lovagok, istenek, csavarok - avagy az írásról

Nibela tűnődött egyet az írós blogbejegyzések kapcsán, és erről eszembe jutott, hogy imádom más írók írásról szóló gondolatait. Szóval akár én is lekörmölhetném a mostani lovagos regény írástechnikai gondjait, hátha eme perverzió kölcsönös, és van olyan író, akit meg ez érdekel. :) 

(Ez most olvasóknak roppant illúzióromboló lesz, szóval inkább lapozzatok, thx)

Minden regény után még jár az agyam egy ideig, hogy mi hogyan valósult meg, és ilyenkor már nem a történet érdekel, hanem az írói eszköztár, és az, mit és hogyan sikerült kibontani, vagy elszúrni, mit lehet tanulni belőle, mi az, amit később gyakorolni kell. 

Az Apa, randizhatok egy lovaggal első lépése egy döntés volt: két vagy három nézőpontos mesélés legyen. Tudtam, hogy mindkét variánst valahol megszívom, mert két szereplővel jóval erősebb érzelmi töltetet lehet megírni, de vak leszek a háttérvilágra és az ellenségre. Míg hárommal jóval erőtlenebb lesz a könyv, de cserébe látni a világot, látni a titkosszolgálatot és az agykutatást, az apát, aki nem tud gyereket nevelni. Végül addig nyűglődtem, míg kikértem a lányom tanácsát (16 évesen még én is mindent tudtam), meg amúgy is neki írtam ezt a regényt, és megbeszéltük, hogy oké, a tudós apa marad. Ő is bírja Amont, és amúgy sem élet az élet agykutatás nélkül.

A döntés megvolt, de ettől még aggódtam azon, hogy a kamaszok mennyire unják majd, vagy mennyire tudnak azonosulni egy negyven feletti szereplővel, lássuk be, a vén csontok nem igazán jellemzők nézőpontként a YA irodalomban. A probléma azonban rögtön megváltozott, amikor rájöttem, hogy fordított a gond. Én ugyanis kiválóan azonosulok, vagyis az apánál spontán megjelent a humorom, sőt, egy-két saját gondolat a világról, plusz az apa szálán vannak a világléptékű események, így ő érdekesebbé válik. Az író érzelmei mindig belekerülnek a regénybe, és igen hamar észrevettem, hogy az apa simán lejátssza a színről a szerelmeseket.

Ekkor átgondoltam a szereplőket, és azt, hogyan lehetne a karaktereken erősíteni. A lovag 25 éves kor helyett 17 lett, és lazább nevet kapott. Persze, ki kellett dobni a fél regényt, de jóval élőbbé váltak a jelenetek Mia és Kósza között.

Igen, de még mindig túl erős volt az apa, így megpróbáltam ellensúlyozni azzal, hogy áttettem E/1-be a két fiatalt, az apát meg E/3-ban hagytam. Csakhogy beleütköztem egy karakterábrázolási gondba. Kisült, a lovag szála megy, de nem tudok könnyedén, hihetően megírni egy 16 éves lányt. Az alapvető hangom E/1-ben sajna egy laza kommandós stílje, és nem pedig egy fiatal lányé. Irgalmatlanul figyelem kellett volna hozzá, szóval inkább felírtam az írós jegyzeteimbe, hogy "gyakorolni a csajos  E/1-et", de nem voltam olyan bátor, hogy ezt most élesben tegyem.

Oké, ekkor visszatöröltem az új variánst és megint E/3-ban indultam tovább, viszont valahogy még mindig meg kellett oldani a helyzetet, egyenlőnek kellett lennie a három szereplőnek. A következő megoldási út, hogy erősebb szituk kellenek a fiatalok között. Így bedobtam a lovagot és Miát egy közös éjre a fátyoltáncosokhoz. Ha ekkor sem működik a kémia, akkor soha.

Ám ekkor újabb gond jött, kiderült, nem véletlen, hogy felnőtt korcsoportba szoktak sorolni a lektorok, merthogy csuklóból belekezdtem egy fülledtebb jelenetbe. Kis késéssel kapcsoltam, hogy ez a könyv ifjúsági, így akár 13 évesek kezébe is kerülhet, márpedig nem én szeretnék felvilágosító oktatást tartani, úgyhogy szépen visszatöröltem. Majd elgondolkoztam, melyik az a testrész, aminek a fogdosásán az ifjabb olvasók szülei sem akadhatnak ki. Végül rájöttem, hogy ez a boka. Innét kezdve ez a rész sínen volt. :)

A következő gondot a háttérvilág jelentette. A regény a Százvilághoz kapcsolódik, Anna lányom fantáziavilágához. Menet közben derült ki, hogy ez brutálisan bonyolult (és olyan jó ötletek vannak benne, hogy remélem, Anna egyszer megírja). Viszont a mostani regénynél elakadtunk, túl sok elvarratlan szál lett volna, ha a dimenziók közti utazásért egy laza dezertőr felel, vagy fura lények, fura erők hatást gyakorolnak egy csomó dologra. Végül kiegyeztünk azzal, hogy megírom a fanfictionomat az ő világához, és kiszedünk egy csomó utalást.

Jött a gond a halottakkal. Egy ponton ráébredtem, hogy bocsi, véletlenül kinyírtam a lovagot, és a járulékos hullák száma is elég magas. Tanácstalanul ültem a kávém fölött, azon merengve, hogy vajon hány hulla/oldal átlagnál járhatok, amikor megjött Peti fiam, és segítőkészen kiröhögött. Hiába magyaráztam neki, hogy ha rendesen megírom, akkor ez egy thriller, plusz logikai alapon mindhárom főhősnek nulla a túlélési esélye. Csak legyintett, és közölte, akkor nyírjam ki őket, majd támasszam fel. Ennyi. És próbáljak cuki lenni. Úgyhogy próbáltam "cuki" lenni, és nem írtam meg élőben a dólénytámadást, vagy a lovagok ütközetét, semmit, ahol tocsoghatok a vérben és belekben, ezek inkább a háttérben zajlanak, csak tudunk róluk. Nem mindegy, hogy egy jelenetben mire irányul a fókusz.

Írás közben nagyon sokat gondolkoztam magán az írós eszköztáron, és azon, hogy ami az egyik közegben működik, az a másikban nem. Ennél a regénynél az erősségemet, a csavaros gondolkozásmódot nem tudtam kihasználni. Egy fiatalabb, mondjuk 14 éves YA olvasó nem tudná követni, amikor bonyolítom, így pont fordítottját csináltam. Vért izzadtam azon, hogy egy gyengébb, nem rutinos olvasó is legkésőbb a bogaras jelenetnél felismerje az ellenséget, és meglegyen az élmény, hogy igen, márpedig ő előre tudta.

A másik gond a karakterábrázolással akadt. Kicsit meghökkentem, amikor rájöttem, egyetlen kötet egyszerűen nem elég ennyi szereplőhöz. Sem a lovagok csapata, sem Mia osztálya nem fért bele, csak a főbb emberek onnan, de  a köztük lévő interakciókat nem tudtam beletenni, hiába van meg a fejemben. Legközelebb előre átgondolom, hány mellékszereplőt rántok bele, mert ha csak egyetlen kötetet tervezek, akkor kevés a hely kibontani őket, vagy egy helyszínen kell maradni, nem lehet ennyit ugrálni.

Leírva talán sok ez az agyalás, de én nagyon lazán és gyorsan írok, majd ugyanilyen gyorsan törlök is. Szórakoztató volt young adult regényt írni, plusz nagyon sokat tanultam belőle. Még érzem, hogy csúszkálok, nem vagyon benne teljesen biztos, milyen eszköz hogyan hat a korcsoportban, sikerül-e ugyanazt látnia az olvasónak, mint nekem. Egy történetet rengeteg módon el lehet mesélni, és maga az elmesélés módja eleve mássá is teheti. 

Ha megint YA-t írok, ki fogom próbálni a két nézőpontot, egy fiút és egy lányt. Már van egy jó fantasy ötletem, szóval lesznek még kalandjaim a Vörös pöttyös sorozatban. :)

Az egyik barát kérdezte, miért olyat írok, amin ennyit kell gondolkoznom, miért nem olyasmit, ami csuklóból megy. Mert ez a fejlődés. Íróként is ki kell lépni a komfortzónából, új utakat kipróbálni, majd a tapasztalatokat visszavinni. (Ha egyszer az összes könyvem egyforma lesz, légyszi, lőjetek le.) A Calderon harmadik részét már egy ideje húzom, és most világosodtam meg, miért. Jobbat szeretnék, mint a második kötet, márpedig Calderon és Taina házasélete komoly kihívás. Nem lehet csöpögős romantika, de nem lehet lapos kalandregény sem, és persze legyen vicces, hiteles, őszinte,  és főleg játékos... Erre még egy kicsit gyúrnom kell íróként, és a YA tökéletes terep.

Még kicsit kitisztul az agyam az Apa, randizhatok egy lovaggal sztoritól, és aztán hamarosan tollat ragadok, és írom a Szivárgó sötétség harmadik kötetét, az Artúrt. Itt menni fog az írós módszer, a karakterek, a nézőpontok, ezeket már lefektettem az előző részekben, ám sokkal komplexebb problémák jönnek a dramaturgia kapcsán. De hát ettől szép az élet...

Nem tudom, mennyire volt érdekes ez a bejegyzés. Ha igen, mondjátok, és más regények után is leírom, hol futok zátonyra és hogy indulok újra neki. Megfelelő kitartással általában könyv lesz a dologból. :)