A legutóbbi négy ember, aki kérdezte, hogy áll az Artúr, és megkapta a választ, mind közölte, hogy "Bea, úgy írsz, mint Martin..."
Persze, egyszeri írónk lelke ilyenkor felragyog, hogy ah, Martin, a nagy mesélő, Trónok harca meg minden, de megtisztelő a hasonlóság. Csak aztán mindig hozzáteszik, hogy "...olyan ritkán." :D Ilyenkor aztán lekonyulok, mint virág a jégeső alatt alatt.
Azért Martinnak kissé könnyebb. Néha elálmodozom azon, hogy férfi író vagyok, és vasárnap délben húslevest hoz valaki a kezem alá, mire megsértődök, hogy minek zavar űrcsata közepette, és miért nem érti meg az írói nagyságomat :D
Néha elálmodozom azon, hogy szerkesztőként külföldiekkel foglalkozom, és nem kapok felháborodott vagy depressziós fb üzeneteket, mert valaki nem került be írósuliba, nem jutott át előszűrésen, vagy simán csak nincs elég gyorsan elolvasva az írása, nem foglalkozik vele a kiadó. Mindezt a hétköznap estéken, hétvégéken, és milyen bunkó vagyok, ha nem felelek, beáldozva a saját írós időmet.
Vagy eltűnődök azon, milyen lett volna, ha az ex nem megy el boldognak lenni, rám hagyva három gyerek felnevelését, és eltartását a mai Magyarországon.
Aztán rájövök, hogy utálom a húslevest, és ha minden vasárnap egy pasi lelkesen ezt főzne, bebüdösítve vele a házat, tuti kinyírnám vagy őt, vagy minden mellékszereplőt az Artúr kötetben. A munkámat sem cserélném le, mert imádom, még a néha drámázó írókat is. Iszonyúan jó látni, ahogy évek alatt fejlődnek, és az elsőkönyvesként vívott balhék mint gyerekcipők elmaradnak, ahogy átveszik a szakmai tudást. Ami meg a három kamaszomat illeti, hajdan mindörökké lusta álmodozó maradtam volna, ha nem én vagyok a családfenntartó, és nincs rajtam gazdasági nyomás, hogy pénzdíjas novellapályázatokra írjak.
Szóval Martin milliomos férfi íróként azért jóval könnyebb élethelyzetben van. Lehet, hogy pont ez a baja. :D :P
