Scar - 2. részlet

(Korábbi részek)

Don felébredt. Az ágy fölött lebegett, ahogy minden mentál szokott; hiába élt kétszáz éve az emberek között űrhajókon szolgálva, vannak dolgok, melyek megtanulhatatlanok.

Az érzéseit vizsgálta. A négyórás alvásából a REM-fázis teljesen hiányzott. Ugyan a mentálok az emberektől származtak, de az agyuk már máshogy dolgozta föl az emlékeket, így egyáltalán nem álmodtak. Akkor mégis, mit érez az ébredést követő egy másodpercben?

A változás mindig egy apró folt, egy jelentéktelen semmiség. Az igazi tudás, ott, a kezdőpontnál észrevenni a folyamatot. Valami megváltozott a világegyetemben. Don pontosan tudta, mikor kezdődött, emberi időszámítás szerint második hó hatodikán. Azóta minden reggel valami meghatározhatatlan szorongásra kelt. Valami nagyobb, félelmetes dolog árnyéka vetült mindenre.

Ma azonban mást érzett.

Leereszkedett az ágyra, majd felült. A szoba baktériumtartalma az elmúlt négy óra alatt elérte a szokott szintet. Don sohasem semmisítette meg a milliárdnyi kis életet, ahogy más mentál, hanem átteleportálta a szomszédos helyiségekbe. Most is ezt tette, miközben ösztönösen érzékelte a hajón lévőket. Az álmos Leninát, a navigátornőt, aki épp szolgálatban volt. A horkoló Djel kapitányt; Mensont a szívbeteg, öreg szerelőt. A hússzemélyes futárhajó békésen haladt a Tilt kikötő felé, immáron valós időben, mivel közel jártak a bolygóhoz.

Don tudatával továbblépett az űrbe, koncentrikus körökben egyre távolabb. A naprendszerek lakói élték a mindennapjaikat. A Birodalmon belül viszonylagos béke és jólét honolt. A kisebb lázongásokat a helyi nemesség elsimította; az ő érdekük is volt, hogy a császári flotta ne avatkozzon be. A határon túl nyomorúságosabban éltek az emberek. Hatalmas szegénység volt a mezőgazdasági bolygókon. A Birodalom magas vámot szedett, ha belterületre vitték a terményt, a határon kívül viszont nem volt kereslet. Chester, az ifjú trónörökös a titkosszolgálattal szétromboltatta a perifériákon létesített gyárakat, feldolgozóüzemeket. Technikai eszközöket is csak a Birodalmon belül lehetett gyártani. A csempészés virágkorát élte, besegítve a kívül élőknek.

A külső bolygókat a kalózok gyakran látogatták. Ferrington és hadserege sarcot szedett, rabszolgákkal kereskedett. Don egy villanással őket is felmérte, noha gyűlölte nézni, hogyan alázza az emberiség egymást. A fajban a nagyság és a gonoszság egyaránt jelen volt.

Valaminek kell itt lennie. Pontosan kétszáztíz napja megváltozott a valóság szerkezete; nem az anyagi síkon, hanem tudati szinten. Most pedig egy újabb változás történt. Nem sok; olyasmi, mikor a tél elől elbújt, tetszhalott állatokban megindul a keringés.

Az emberiség után ellenőrizte a mentáltársadalom telepatikus kommunikációját. Lassan, óvatosan simult bele a közös telepatikus térbe. Ha kiderülne, megalázzák, de már nagy gyakorlata volt a hallgatózásban. Most sem észlelt izgalmat; a társai – nyolcezer nagykorú mentál – nem észlelt semmit, nyugodtan elkezdték a munkát.

Tévedne?

Ha nincs összerendezhető információ, akkor nincs konklúzió sem. Vagyis tévedés sem. Csak egy megfoghatatlan érzésszilánk, valami mély bizonyosság, ami elhalványul napközben.

A mentál nem értette.

***

A kalózhajó három napig utazott. Scarnak főleg a pisilés okozott nehézséget – hason, csendben, egy magával hozott dobozba –, és Isten makacssága. Isten végül megszólalt, de csak hogy elmondja, a jövőben nem szól bele az életébe. Felnőtt, és a továbbiakban igazán gyakorolhatná a „szabad akaratot”. Scar cserébe elmagyarázta, hogy ez a szabad akarat-mánia kóros Istennél, és ne aggódjon, amúgy se szokta megfogadni a tanácsokat.

Isten ezen jót mulatott. Scar megsértődött és az utolsó fél napon nem szólt hozzá. Ami azt illeti, nagyon hosszú fél nap volt.

A kalózok hatvankét térugrást végeztek, végül úgy tűnt, megérkeztek a végcélhoz, mert a hajó belépett egy bolygó gravitációs terébe és landoláshoz kezdett. Scar kimászott a szűk csőből, és átöltözött a hófehér kadétegyenruhába. Remélte, hogy a fát a vámhatárhoz közel pakolják át egy csempészhajóra. A körözött kalózhajók meg se tudták közelíteni a határt a cirkálók miatt, kénytelenek voltak az árut átadni másnak. Ha balszerencséje van, akkor a fát mégse a Birodalom felé vitték, hanem Ferringtonnak, és egy kalóztanyán vannak.

Kicsit gondolkozott, hogy Isten segítségét kérje, de aztán vállat vont. Az astoriak idegesítő szokása volt, hogy Istent egy mindig segítő apuciként kezelték. Ha mégsem teljesültek a vágyaik, akkor mártírképpel sóhajtották, „ez az Úr akarata”. Scar néha megjegyezte, hogy Isten nem egy automata, hogy az ember felül bedobja az imát, és alul kipotyog a süti. Ilyenkor, hogy alázatot tanuljon, társadalmi munkában hókotrót vezetett lefagyott ujjakkal fél éjszaka.

Elrejtőzött egy hatalmas farakás mögé, és úgy döntött, amennyiben meghal, majd személyesen csap patáliát az Istennél. Igazából nem a haláltól félt, hanem attól, amit a kalózok előtte tehetnek vele.

A hajó nagy zökkenéssel ért földet. Pár perc múlva Scar lépteket, beszélgetést hallott. Kinyitották a zsilipeket és megkezdték a pakolást. Három zümmögő, antigrav pakolórobot zaját különítette el. Várt, hogy a kalózok és az érkező csempészek belemelegedjenek a beszélgetésbe.

Mikor úgy érezte elérkezett az idő, kényelmesen kisétált a farakás mögül, és nézelődve keresgélt valamit.

 – Hé, fiúk, Andor zászlóst nem láttátok? A vámügytől van, azt mondták errefelé ellenőriz.

A hat férfi rámeredt. A négy kalóz ruházata ember- és patkánybőrből állt, élesen elütött tőlük a két csempész harsány színű műanyag nadrágja és mellénye. Az egyik kalóz a fegyverére tette a kezét, majd éles fejhangon kurjantott, mire leálltak a robotok.

Csend lett. Scar nyugodtan állt. Tudta, hogy megölik a félelem legapróbb rezdülésére. Tíz szívdobbanásnyi idő után azonban elunta:

– Na, mi van? Beszéli valaki a pángalaktikust? Andor zászlós kéne.

– Mutáns vagy?

Scar rájött, elfelejtette fölrakni a kadétsapkát. Némán szitkozódott.

– Az – hazudta. – Speciális egység. A zászlós?

– Nem láttuk – tette a kezét a fegyverre a másik kalóz is.

– Akkor mi a koe-nyálért raboljátok az időmet? – morogta Scar és egyenletes léptekkel kisétált a hajóról. Érezte a hátán a tekinteteket, és azt is, ahogy a tarkóján lecsordul egy izzadságcsepp.

A másik hajó felől is meghökkent pillantásokat kapott, de olyan határozottan távozott, hogy nem jutott eszükbe megállítani.

Mikor elég messze ért, feltette a kadétsapkát, és begyűrte alá a kontyát. Igazán születhetett volna fekete hajjal, mint minden normális ember; Isten persze a genetikára fogta, de Scar szerint ez mellébeszélés volt. Isten akkoriban neheztelőn megjegyezte, hogy mindennek oka van, és az élete múlhat majd ezen. Scar viszont úgy vélte, egyszer ezért verik agyon.

Talált egy személyszállító siklót, majd az irányítótoronyhoz vitette magát. A toronyban a kadétruha meghökkenést keltett, hiszen errefelé ritkán járt hadihajó. Scar remélte, elég közel vannak a vámhatárhoz, hogy a flotta tekintélye védettséget nyújtson. És valóban, mikor arrogánsan közölte, hogy fuvart keres a Tiltre, hamar kapott egy hajónevet; a rosszarcú irányítók még a markukat se tartották, örültek, mikor elkotródott.

A hajón igen kínos csend lett, a kapitány kibúvókat keresett, de Scar hűvös arccal várt. Pontosan azzal a lárvaszerű tekintettel, ahogy otthon az egyik astori vezető nézte mindig, ha hibát követett el. Bárhogy mentegetőzött gyerekkorában, így is, úgy is Kérlelésre vitték.

Az út fél napba telt, tizenhat ugrást hajtottak végre. Scar a vezérlőben maradt, nehogy a csempészeknek valami ostobaság jusson az eszébe. A kapitány nem erőltette a beszélgetést, és Scar is jobbnak látta a hallgatást. Tudta, könnyen kieshet az arrogáns szerepből, ha megremeg a hangja. Mindannyian megkönnyebbültek, amikor a Tilten kiszállt.

Megcsapta a bűz, és a tömeg zaja, amikor lesétált a rámpán. A Tilt mesterséges űrállomás volt, a szokásos hatalmas oxigénfejlesztő algateleppel, ám a szellőztető alulmaradt a küzdelemben. Scar hamar rájött, hogy a leszállópályákat megfelezték, a kisebb hajókat azonos dokkba tettek. Ilyen landoláshoz lenyűgöző navigátori tudás kellett. Scar sóváran gondolt arra, hogy csempésznek kéne állni, az akadémián nem oktattak ilyen szintű tudást. Igaz, az iskolában volt császári szimulátor, amiről azt suttogták, hogy egy mentál készítette, és hogy lehetetlen végigvinni a húsz szintet. Az akadémián csak a legjobbakat engedték a gépekhez, márpedig ő óvakodott kitűnni. Remélte, hogy végre kipróbálhatja a szimulátort; a flotta hajóit tavaly fölszerelték vele.

– Mi történt, miért van ekkora nyüzsgés? – szólított le egy fiatal suhancot, aki kiszállt az egyik rakodógépből.

– Módosítják a vámtarifákat. Egy bálról szivárgott ki.

Chester, a trónörökös, vagy ahogy a végeken hívták Gyerekcsászár minden este estélyt tartott.

– Hé, eszednél vagy? Egymásra raktad a levescápákat! – üvöltött egy testes férfi a rámpáról. – És ha ledől? Te fogod ki újra? Két ujjamat lezabálta az egyik dög!

– Azt mondták, lelőnek, ha nem férnek el a rakodórobottal – kiabált vissza a fiú. Scar gyanította, hogy a szomszédos hajóról beszélt. Továbbindult. A családfa-emlegetés mindenhol járványos méreteket öltött.

Scar megértette az izgalmat. Tíz éve Chester rendelete megváltoztatta az addig névleges határokat, így nyolcszáz bolygó rekedt a vámhatáron túl. Számukra létkérdés volt, mennyiért veszik azokat a termékeket, melyeket nem tudnak előállítani. Az astoriak is éheztek már egy-egy ilyen emelés után.

Miklós püspök szeretett a történelemről mesélni, szerinte Chester, a kölyök trónörökös zseniális volt. Scar szerint inkább a gyámja, a Főmentál volt az, de nem akarta megbántani Miklóst, hogy ő se hisz neki.

A perifériákon, mozgó űrállomásokon a kalózok éltek. Mikor meghalt az előző császár, Polter – kárhozott legyen minden molekulája –, Chester azonnal megszigorította a gazdasági ellenőrzést, és kitelepítette az Admiralitás csillaghajóit a végekre. Akik a határon belül estek ujjongtak, hisz megkapták a rég óhajtott biztonságot, ezekbe a nap­rendszerekbe a kalózok már nem mertek benyomul­ni. Viszont, akik kívül rekedtek, még nyomorúságosabban éltek, mivel a kalózok védelmi sarcán kívül a magas vám miatt is szegényebbek lettek. Akkoriban számtalan nemes ment protestálni a Központi Bolygóra; kis híján lázadás tört ki.

Miklós püspök kuncogva mesélte, hogy azok a nemesek, akik otthon még asztalt csapkodva hőzöngtek, az ifjú trónörökös előtt fölöttébb szelídnek bizonyultak. No, nem a tizenkét éves fiú személyes varázsa hatott. A trónszék mögött hét fekete köpenyes, fagyos tekintetű mentál állt, mintha valami hatásvadász rendező parancsolta volna őket oda.

Vajon mit szól majd Miklós? Scar körülnézett. Talált a kikötőben egy szabad robotsiklót, és az irányító torony felé vette az irányt. Közben a zsúfoltságot bámulta. Idegesség árad belőlük, nem düh, nincs akkora baj, mint tíz éve.

Miklós püspök mint történész csodálta a Gyerekcsászárt, de Scar emlékezett az éhezésre, a felnőttek szorongására. Amikor a vámhatárok valós határokká váltak, több naprendszerben lázadás tört ki, lemészárolták a hatalomra kerülő kalózokat, és behívták a birodalmiakat. Az első ilyen bolygó a Navran volt, ott élt a legtöbb katona, mivel ez volt az egyetlen periférián lévő űrhajósképző. Miután a Birodalomhoz csatolták, megszűnt a civilek képzése, csak kadétképzés maradt.

Scar mikor megtudta, egy világ dőlt össze benne, azt hitte, sose lehet navigátor. Első dühében olyasmiket vágott Isten fejéhez, hogy úgy vélte, az soha többé nem áll vele szóba. Isten sokáig hallgatott, majd nagyon csendesen annyit mondott, hogy 12.832.163 ember halt meg három nap alatt, de természetesen átérzi Scar problémáját. A lány akkor iszonyúan szégyellte magát.

A kikötő hatalmas volt, Scar megunta a bámészkodást, amikor egy órával később a toronyhoz ért. Az alsó szinten étterem állt, de Scar korgó gyomra ellenére rögtön egy kommunikációs fülkét keresett. Kissé szorongott, hogy vajon a kadét-azonosítóval ingyen hívhatja-e a flotta központját – egy galaktikus hívást nem tudott volna kifizetni –, de a rendszer engedélyezte. Megadta a titkos kódját, és azonnal megjelent a kadétoktatást végző hajók listája. A jobb helyek már hetekkel ezelőtt beteltek, de korábban nem tudott kijutni az Astorról. Kikereste az Alfát, amit kinézett, de az ottani helyeket elfoglalták. Szitkozódott.

Keresést indított, tizenhárom apró teherszállító hajót talált. Minden kadét a gigantikus űrnaszádokra vagy a gyors mozgású cirkálóra vágyott, ő is, de nem kockáztathatott, ezeken gyakran mentál volt az orvos. Lekérte a hajók helyzetét, a legközelebbire volt kíváncsi. A rendszer kiírta, hogy kis türelmet. Scar hosszú percekig várt, valami nem volt rendben. Aztán megjött a válasz, és Scar azt hitte, leesik a székről. Ilyen szerencséje nem lehet!

„Az Amarilisz nevű, AQ-3 típusú hajó helyzete: Tilt kikötő, Tilta űrbázis, 302. naprendszer. Kapitány: Aman Djel. Az Ön helyzete azonos. Öt órája van a behajózásra. Jóváhagyja?”

Dobogó szívvel igent nyomott, mire a gép közölte, hogy értesítették a kapitányt, és a megjelenés elmulasztása jogvesztéssel jár. Bontotta a kapcsolatot, majd kilépett a fülkéből.

AQ-3-as? Új típus lehet, még nem tanult róla, habár ismerősen csengett a név, valahol már hallotta.

Első dolga volt beülni egy fodrász-automatába. Habozott, hogy levágassa-e a derékig érő vörös loboncát, de együtt az sokba került volna, így csak hajfestésre programozta.

Mikor végzett, keresett egy olcsó szállót. A folyosón alkudozó prostituált és a félig részeg közlegény tett pár obszcén megjegyzést a biofalloszokra, amikor látta, hogy egyedül van, de Scar némán dobta be a pénzérméket, majd becsukta az ajtót.

Meztelenre vetkőzött, majd minden holmiját betette a mosógépbe csírátlanítani. Csonkig levágta a körmeit, és beállt a zuhany alá. Először fényfürdőt vett, majd vegyi fertőtlenítést kért, végül vízzel is lemosdott. Meghánytatta magát, majd kisikálta a száját és egyéb nyílásait. Remélte, hogy egy nyomorult astori spóra vagy baktérium se maradt.

Amikor végzett, visszament az irányítótoronyba. Az egyik terminálon lekérte, hogy a hajó melyik dokkban parkol.

Nem volt ilyen nevű hajó.

Megadta a kapitány nevét.

Ismeretlen.

Megismételte, de ugyanazt az eredményt kapta. Idegesen a szájába vette a haját és rágcsálni kezdte. Nem létezik, hogy ilyen ostobaságon bukjon el!

Rájött, lehet személyesen is beszélni az ügyfélszolgálattal. Sorszámot kért, a hetvenkettest kapta. Felballagott az első emeletre, majd csúnyán szitkozódott a sor láttán. Legalább hatvanan voltak előtte.

Két órát várt, de a sor alig csökkent. Muszáj bejutnia, a koccanások és lopások várhatnak, de ő nem. Megfigyelte, kié a következő szám, majd elmondta a helyzetét. A csempészt hidegen hagyta, de egy másik megszólította:

– Fél kreditért számot cserélhetünk.

– Ötven dit?! Épphogy egy huszasom van – fakadt ki Scar. A csempész habozott, majd nagylelkűen bólintott, hogy rendben az üzlet. Scar savanyúan arra gondolt, hogy nem elég, hogy kizsebelik, de még hálás is lehet. Mindegy, a hajón ingyenes a koszt.

A szobában egy fáradtarcú férfi fogadta. Elmondta neki a panaszát. A férfi a számítógépen keresgélt pár percig, de nem találta a hajót, se Djel nevét.

– Kilistázná az összes AQ-3-ast?

– Egy sincs a kikötőben – felelte unottan az irányító. – Nézze, hívja föl a flottát, ez nem a mi hatáskörünk.

Scar erősködött, de a mögötte álló csempész türelmetlenül félrelökte:

– Az AQ-3-at még fejleszti a titkosszolgálat. Ez csak egy drogos ribanc, viszont nekem lezúzták a bal hajtóművemet. Hogy szálljak föl? Ki téríti meg a kárt?!

AQ-3. Artúr említette, Scar most már emlékezett. A fiú hajómérnök volt, és rendszeresen begyűjtötte az egyházi kémektől a technikai újítások pletykáit. Úgy hírlett a titkosszolgálat leselejtezte a prototípusokat, mert arasznyival hosszabb teleszkópos láb kellett nekik, mint a Gabo-216-nak, így felismerhetőek lettek. A flotta kapta meg a hajókat.

Scar szitkozódott. Akár ezer Gabo-216-ként bejelentett hajó lehet itt. Minden egyes elvesztegetett perc az esélyeit csökkentette. Lement az alsó szintre a kommunikációs fülkékhez, és újra belépett az admiralitás rendszerébe. Ám a gép nem adott se új időpontot, se új hajót, hiába próbálta tucatszor. A jelentkezését már érvényesítették.

Kétségbeesetten kijött a fülkéből. Mi lesz most? Nincs több pénze. Hol száll meg, mit eszik?

Kiment az épületből, és nekidőlt a mocskos fémfalnak. Nézte a kavargó tömeget. Küzdött már az astori hóviharral, futott harci kutyák elől, de az más volt, az a félelem tettekre sarkallta, ez viszont rosszfajta, lehúzó szorongás volt. Egy idegen világban áll és egyedül.

Lehunyta a szemét, és megszólította Istent.

Isten hallgatott.

Scar hiába mondta neki, hogy nem most kéne vitázni, hiába kért bocsánatot, hiába könyörgött, Isten hallgatott.

Scar a bőgés határán állt. Kinyitotta a szemét. Egy hatalmas ládát vittek el éppen előtte, a felirat alapján nemesfém lehetett benne, Ljubliából. A ládán kosz- és golyónyomok eltakartak néhány betűt. A maradék a „ne félj” szavakat alkotta.

Scar sosem hitt a jelekben, az astoriak idegesítő szokása volt, hogy a véletlenekbe Isten ujját magyarázták bele. Ám most értetlenül kérdezte Istent, hogy ő volt vagy sem. De nem kapott választ.

Torkig volt.

Beszívta az emberekből áradó izzadságszagot és dühösen útnak indult. Valahol itt a hajó! És ha itt van, ő megtalálja, még ha véresre kell is járnia a lábát.

***

– Hort! Azt mondta, hogy nem látszunk az oktatási listán!

– Valami rendszerátállítás lehetett! Nem az én hibám, kapitány!

Djel kapitány üvöltött. Lenina Huel a kezét tördelte, még a hányaveti Jollore Hort is ideges volt.

Don tétován nézte az Amarilisz hajó apró vezérlőtermében álló három embert. A vegetatív állapotuk megváltozott, a szervezetükben stresszhormonok termelődtek. Idegesebbek voltak, mint amikor kalózhajó lőtte őket.

Tavaly találatot kapott az Amarilisz, csak a Sakáltanyáig – egy hírhedt kalózbázisig – tudtak elvergődni. Pénz nélkül ott ragadtak volna. Az álcájuk megfelelő, amíg a hajón vannak, és rövidebb találkozásokat is túlélnek, de hetekig, hónapokig az ellenség között élni, ez meghaladta a képességeiket.

– Nem kellett volna sikkasztani – mondta Lenina, a negyvenéves navigátornő. Don érzékelte, hogy megint fáj a nő hasa. Még pár hónap és kiújul a gyomorfekélye. – Ha felvesszük azt a kadétot, és meghal egy harcban, haditörvényszék vár ránk!

– Azt hiszed, nem tudom? – csattant a kapitány. – Ha visszautasítjuk, akkor is. Ha kidobom, feljelentést tesz, és akkor vizsgálat jön. Kiderül a sikkasztás.

– Nem tudod beajánlani más hajóra?

– Nem, a nagy cirkálókon már beteltek a helyek. Ha itt kezd és három hónapnál előbb átjelentkezik, egyedi vizsgálattal történik az átvétel.

– Igazságtalan, hogyha lerobban a hajó, nem ment ki a flotta!

Don némán egyetértett. Azon az éjjelen, amikor az eset történt, épp egy titokszobában energetikai kísérletet végzett. Utólag tudta meg, hogy a tisztek végső kétségbeesésükben feltörték a flotta rendszerét és a képzési keretből hívtak le pénzt, abból fizették ki a kalózbázis szerelőit. A tűzharcba kerülhető hajók, főleg a futárhajók nem oktathatnak kadétokat. Ha kiderül, csalásért lecsukják a három tisztet.

Amíg vitatkoztak, Don átnézte a kikötőt. Hatvanegy kadét tartózkodott a területen. Ötvennégy hajókon volt, hét viszont egyedül ment valahová. A hétből kettőnél volt antigravitációs bőrönd. A fiú vidámnak tűnt, célirányosan egy utasszállító felé tartott, nyolcvanhat százalék eséllyel eltávozást kapott és hazalátogat. A lány azonban egyértelműen keresett valamit. Csapzott barna haja a szemébe lógott, türelmetlenül félresodorta, ahogy a hajókat fürkészte.

– Egy órája landoltunk. Honnan a koe-nyálból tudja a Központi Adminisztráció, hogy itt vagyunk? Ez képtelenség!

– A kadét a kikötőben van – jegyezte meg Don. – Ha követi a jelenlegi útvonalat, húsz perc múlva elhalad mellettünk. Az Amarilisz nem kerül a látószögébe a szomszéd leszállópályán álló hatemeletes cirkáló miatt.

Don mondatára kínos csend lett. Hallotta a gondolataikat, így megerősítette:

– Ki kéne menniük a lány elé, vagy nem talál ide.

– Lány? – kérdezte meglepve Djel kapitány.

Don bólintott, közben telepatikusan figyelte a kadétot. A lány a bőre alapján szabadfelszínű bolygóról jött, nem zárt űrtelepről. Érdekesen járt, túlrugózta a lépéseket, és ha megfeledkezett magáról, akkor csoszogott. Úgy tűnt, a normális járás későbbi, tanult dolog nála. Don a lépéshossz és a mozgáskoordináció alapján kiszámolta a csontsűrűséget. Jól sejtette, nagy gravitációjú bolygóra utalt.

Megnézte a testen található molekulákat, és meglepetésére fertőtlenítőszert talált. Az embert nem vizsgálhatta meg a beleegyezése nélkül – ezt a mentáltörvények szigorúan tiltották –, de a vállára tapadt, lehullott hajszálba belenézhetett, az már nem tartozott a testhez. A negyvenhat centiméteres hajszálon a navrani enyhén kénes levegő látszott. A jelentkezési lapja szerint ott élt egész életében, ám a hajszál megcáfolta. A Navranon legföljebb négy évet élt. Előtte, illetve az elmúlt évet olyan helyen töltötte, ahol minimális a kén, ellenben magas a légköri szénkoncentráció, vagy fával tüzelnek; nem használnak tartósítószert az ételben és főleg növényi alapú táplálkozást folytatnak.

A harmincezer lakott bolygó közül nyolcszázhat maradt, mint potenciális lehetőség. A kadét valódi származása egy elmaradott bolygó volt, nem a Navran.

– A galaxisra! Segíts már! – morogta a lány maga elé. Félreállt egy targonca elől, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Kérlek!

Don értetlenül figyelt. Távközlési eszközt nem használt a lány, de akkor kihez beszél? A hajszál alapján nem drogos, és pszichés problémák miatt sem gyógyszerezik.

– Hallod?

Don ráébredt, hogy nem lát a lány agyába. Az emberek nem gondolkoznak folyamatosan, és ő amúgy is mindig kizárja ezt az alapzajt. Most tűnt föl neki, hogy a kadét agya telepatikusan teljesen zárt. Ritka jelenség, még senki sem vizsgálta, ugyanis ezek az alanyok nem hajlandók együttműködni.

Don úgy döntött, megnézi élőben az embert. Közeledve a háromszáz éves korhoz már minden érthetetlen jelenség ajándék a sorstól. Udvariasan kimentette magát a tisztek előtt, és átmaterializálódott a lány mögé.

Ahogy megjelent, a döbbenettől azonnal energiakitörést produkált. A lány körül ugyanis elmosódott a valóság szerkezete, az agya úgy fénylett, hogy az intenzitás Donnak fájdalmat okozott.

A mentál szeme fehér fénnyel villant, ahogy visszafojtotta a kitörő energiát. Két ember meglátta, és felordított. Hangzavar támadt. A kadét hátrafordult, agya azonnal kialudt.

A kikötőben még két mentál tartózkodott. Érzékelték az energiakitörést, és azonnal kérdőre vonták Dont. Az emberiség szolgálata száz éves kortól százötven éves korig kötelező, így a ruhája alapján azt hitték, hogy egy fiatal hajómentál és kioktatták. Az egyik még a molekuláris testpajzsát is ellenőrizte, mint egy gyereknek, hiszen ha emberek között járnak, az véd a vétlen érintésektől.

Don alázatosan megköszönte, közben fegyelmezte az agyát, egy villanásra sem mutatta az értetlenségét. A másik két mentál miért nem észleli a különös jelenséget?

– Jól van, doktor?

A lány állt előtte. Don rájött, a fekete orvosi egyenruha miatt embernek véli.

– Zöld a szeme?

Gyönyörű szeme volt, Don bármit megadott volna, hogy egy sejtet megvizsgálhasson. Elemezte újra a hajszálat, eddig szennyeződést keresett és nem törődött a festékszemcsék alatt lapuló pigmentekkel. A barna alatt az eredi színe vörös volt. Vörös! Lenyűgöző. A szinte kipusztult recesszív gének csodálatos játéka ez az ember!

– Zöld, de nem vagyok mutáns – fintorgott a kadét. – Segíthetek valamiben?

– Igen. Maga lenyűgöző. Megengedi, hogy megvizsgáljam?

– Tessék?!

– Mentál vagyok. Három másodperc alatt el tudom készíteni a géntérképét, természetesen nem ingyen kérem, a Mentáltanács tudományos keretéből egyhavi fizetését kiutaltathatom a részére. Maga rendkívüli emberpéldány.

Szemvillanás alatt aktiválódott a szinaptikus idegrendszer; a lány pupillája kitágult, izmai megfeszültek, légzése kihagyott, agyából rettegés sugárzott – miközben az arcmimika fegyelmezett közömbösséget mutatott.

– Ne féljen tőlem, tényleg nem bántom! A vizsgálat is fájdalommentes. Gyönyörűek az alléljai, és az elméje telepatikusan zárt. Ez nagyon ritka. Kérem, segítse a tudományt!

– Miből gondolja, hogy félek, ha nem lát az agyamba? – A hang nem remegett, hiába dobogott olyan erősen a szív.

– Nos, az érzelmeit észlelem.

Két mély lélegzet és a kadét érzelmei megszűntek, egyedül a bőrellenállás értéke mutatta, hogy a nyugalma hazugság.

– Nem akarom, hogy megvizsgáljon. Tudtommal védenek a mentáltörvények.

– Igen.

– Akkor, ha megbocsát… dolgom van. Minden jót!

Don habozott, de aztán úgy döntött, nem hagyja kisétálni az életéből a legérdekesebb tesztalanyt, akit valaha látott. A kapitány sikkasztása apró probléma ahhoz képest, melyet ez a lány a valósággal tesz.

– Úgy tűnt, mintha keresne valamit – szólt a kadét után. – Mit?

A lány megfordult. Habozott.

– Látott olyan Gabo-216-t, ami alatt arasznyival hosszabb láb van?

– Nos, igen. – Don egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélte. A két hajó hasonlósága titkos információ. Vajon honnan tudja a kadét? – 2004. dokk. Itt áll a hatemeletes hajó mögött.

A lány megköszönte és elvegyült a rikító színű műanyagnadrágos csempészek, és a barnaruhás, izzadságtól bűzlő rakodók kavalkádjában.

Don fölnézett. Egyenesen az egyik, oszlopra szerelt kikötői kamerába bámult. Telepatikusan azonnal ellenőrizte a toronyban az űrkikötő irányítószemélyzetét, de ez csak automatikus felvétel volt, senki sem figyelte őket. Don nem szerette a kamerákat, inkább elindult, és míg céltalanul sétált, kielemezte a találkozást.

Mit sugárzott a kadét tudata? Fényként gondolt rá, de nem olyan hullámjelenség volt, és nem is telepatikus lökéshullám. Valami teljesen más. Don nem tudta értelmezni, főleg, hogy a temporális lebeny azon terültével észlelte a jelenséget, amelyet egyáltalán nem használt. Az embereknek ebben a régióban 40 Hz tevékenység van, ez biztosítja a testtel való azonosságot és az énélményt. A mentálok a molekuláris pajzsot kezelik itt. Csakhogy Don százkilencvenhat éve élt emberek között, a pajzs irányítása már lecsúszott agytörzsi, automatikus szintre.

Ami még meglepte, az agyában a fali lebeny egyes területei is indokolatlanul aktiválódtak. Don nem tudott mit kezdeni az adatokkal.

Sétált, közben telepatikusan figyelte, ahogy a kadét megtalálja a hajót. Aman Djel kapitány köntörfalazott, azonban a diplomácia küldetések tapasztalata sem volt elég, hogy meggyőzze a lányt, jelentkezzen át más hajóra, jobbra.

Végül felszálltak. Djelnek sürgős útja volt, egy nemesi ház ingatlanpapírjait vitték. Don akkor teleportált vissza, amikor az űrben voltak. Örült az új útitársnak.

Úgy tűnt, ez egyoldalú. Amikor materializálódott a vezérlőteremben, a kadét meglepően rövid reakcióidővel kirántotta Hort magfegyverét, és Donba eresztette a töltetet. Dont a molekuláris pajzsa könnyedén megvédte, közben a mentál magába szívta az energiát, nehogy kár essen a hajó burkolatában.

– Nos – mondta Don zavartan, majd udvariasan meghajolt. – Örülök, hogy megismertem.

A kadét nem felelt, nyakán szaporán lüktetett a verőér, de az arca – akárcsak egy mentálé – fegyelmezett maradt. Hallgatott akkor is, amikor a köpcös Djel kapitány a biztonsági előírásokról üvöltött.