Scar - 6. részlet

– Artúr, már csak csöpög kint, vidd át a tojásokat Jakarnak!

– Majd holnap, anya.

– Fiam! – dörmögött közbe az apja.

Artúr elfintorodott, annyira átlátszó volt a szándékuk. Mióta lemondta az esküvőt Helennel, és a csoportvezetést, sőt a konténertemplomba se tette be a lábát, a szülei szelíden, de próbálták visszaterelni a régi életéhez. Szent Walking napján beállítani a zsúfolt cukrászdába… mégis, mit hisznek? Hogy majd elcseveg a régi haverokkal?

Elmúlt az az idő, amikor a közösség lelke volt, már nem akart senkit maga körül.

Kihozta a kamrából a tojásos ládát, majd fölvette a kabátját, kalapját és némán kiment. Napok óta tartott a jégeső. A nagy gravitáció miatt életveszélyes volt egy-egy ilyen zápor, még a széles karimájú acélbetétes kalap ellenére is. Egy-egy jégdarab most is koppant rajta. Artúr utálta ezt az átmeneti időt, várta a nyarat. A saras utcán szembejött vele Ancsa és Réka, de hiába köszönt, elfordították az arcukat. Nem ment el a pénteki Kérlelésre, ilyen még nem fordult elő az Astor történelmében.

A Kérlelés helyi szertartás volt, ha valaki súlyosan vétett a közösség ellen, akkor a felnőtt lakosság munka helyett összegyűlt a templom körül, és reggeltől estig a tévelygőért imádkozott és böjtölt. Az astori zord időben embert próbáló feladat volt, hiszen a legtöbben nem fértek be a templomba, és így órákig a kinti fagyban térdeltek. A bűnöst kitárt karral az oltár elé fektették és az akolitusok, vezetők, tanárok körülötte zsolozsmáztak. Scarért szinte évente tartottak Kérlelést. Artúr pár éve alaposan megbotránkozott, mikor rájött, hogy a lány kitömi hővisszaverő fóliával a ruháját, majd hosszú haja leple alatt békésen szundikál a hideg kőpadlón.

Scar halála óta megismerte az Astor másik arcát.

Öt éve nem volt papjuk, így az akolitusok – világi segítők – tartották az igeliturgát. Annak idején nagy megtiszteltetés volt, hogy őt jelölték ki a kétéves képzésre. Vasárnaponként tíz istentiszteletet kellett tartani, mert a hétezer lakos nem fért be egyszerre a templomba. Mivel Scar halála óta nem ment el, az áldoztatási idők megnyúltak, az utolsó mise már késő éjjel ért véget. Az első templomi hiányzást még betudták a gyásznak, ám az elmúlt hetekben egyre nagyobb nyomást gyakoroltak rá, végül megátalkodottnak kiáltották ki.

Mikor meghallotta, hogy Kérlelést tartanak érte, olyan dühös lett, hogy berontott a Tanácsházára, és közölte nem hajlandó részt venni. A vezetők felháborodottan alázatra intették, és hozzátették, hogy ezt még Scar sem merészelte volna. Artúr utólag szégyellte magát, hogy olyasmiket üvöltött, hogy ő nem egy árva zabigyerek, akit megalázhatnak, és ha igaz keresztények lennének, akkor valaha a kisgyerek Scart sem megbüntetik, hogy megette az Oltáriszentséget, hanem megkérdezték volna, miért olyan éhes.

Már a cukrászda elé ért, mikor találkozott Sándor apóval. A mogorva vénember épp a botját rázta egy macskakutya felé.

– Nyomorult atkás dögök! – szólt oda Artúrnak. – Látom, mész az oroszlán barlangjába. Csak kitartás fiam! Jól megmondtad a sok koe-nyálnak.

– Tessék?

– Mit bámulsz? Végre valaki szót emelt a fanatizmus ellen. Szegény Scar még keresztény nevet sem kapott, zabigyerekként élt és halt meg.

Artúr sóhajtott. Igen, a név. Scarnak mindig fájt a különbség. A hívők egymás közt ékezettel használták a nevüket, idehaza ő is Artúr volt, míg a világban Arthur, az ősi földi nevek után.

– Az hittem, nem kedvelte őt.

– Dehogynem. Az a gyerek áldás volt a közösségre.

– Scar? A pokróc modorával? Sose volt hajlandó közösségi munkára!

– Dehogynem! Csak nem olyan látványosan csinálta, mint más. Utánamentem volna az én megboldogult Marisomnak, ha ő nincs.

– Hogyhogy?

– Két hétig döglött patkányt hordott a küszöbömre! Kénytelen voltam lesben állni, hogy elkapjam.

Artúr elmosolyodott. Igen, ez mennyire jellemző!

– Szerintem szent volt – bólogatott az öregember. – Csak egy szent tenne ilyet.

– Micsoda? – Artúr alig bírta visszafojtani a nevetést.

– A szentek nem vallásoskodó idióták, fiam, csak az utókor állítja be így. Ők az igazak, akik megtisztítják maguk körül a létet, de pont ezért mindenki utálja őket.

Artúrból kirobbant a nevetés. Scar, mint szent? Ha hallaná, ő is sírna a röhögéstől.

Az öreg dörmögött valamit a mai ifjúságról, aztán mivel újra esni kezdett, csak intett és sietve továbbment, hangosan szidva az atkás macskakutyákat.

Artúr besétált a cukrászdába, arcán még ott volt az előző pillanat jókedve. A zsúfolt helyiségben azonnal csönd támadt. Mormogott valami köszönést, majd a fürkész szemek kereszttüzében odasétált a bárpulthoz.

– Ülj le, mindjárt hozom a pénzt. – A féllábú cukrász átvette a tojást. Még a kalózok csonkították meg legénykorában, a fémtalp dobogott a fapadlón, ahogy hátravitte a ládát. A biolábak drágák voltak, nem tellett rá.

Artúr kelletlenül levette a kabátját és a kalapot, mert a jégeső rázendített és sűrűn kopácsolt a tetőn. Kénytelen volt maradni. Mögötte megindult a társalgás, valószínűleg róla.

– Kaphatok egy Walking-szeletet? – kérdezte a visszatérő cukrásztól. Megkapta a süteményt, a félszemű szentet ábrázoló tányérral együtt.

A legendák szerint Walking vezette a titkosszolgálatot Emerin, a Gyilkos uralkodása alatt. Behívta a mentálokat rendet tenni, akik ezt hatékonyabban végrehajtották, mint kellett volna. Tárgyalás nélkül mindenkit börtönbolygókra teleportáltak, aki ölt. A gyilkosságokat telepatikusan érzékelték, megelőzni azonban nem tudták agyuk túlterheltsége miatt, hiszen minden mentálra négy bolygó jutott.

Fölszámolták a sátánistákat, őfelsége titkosszolgálatát és a nemesség egy részét is. Emerin császár hiába magyarázta, hogy különbség van a között, hogy ki gyilkol. Szent Walking szerint a mentálok egyszerűen nem értették. Mindenkit – a bebörtönzött keresztényeket is – átteleportálták az algatelepekre. Hogy a munkára hogyan vette rá az ivartalanított milliókat a hírhedt Belső Tanács, erről nem szólt a mese, de az emberség élelmiszergondjai megoldódtak.

A történelem szerint Walking 3680-ban egy bányarobbanás közben elhunyt. Valójában ekkor kutatta fel a keresztények maradékát, megtért, csatlakozott hozzájuk és újjászervezte az egyházat, összeköttetést teremtve az elszigetelt közösségek között. Ő alapította az Astort. Még húsz évet élt. Róla jegyezték fel a historikusok, hogy élete vége felé kiszúrta a saját szemét, „hogy jobban lássa az Igazságot.”

Artúrnak eszébe jutott, Scar mennyit morgott mindig Szent Walking napján: „Egy mennyországban ezzel az alakkal! Vajon az akkori pápa, XIX. Albert, akinek „irgalomból” kitörte a nyakát, majd pár évvel később a keresztségben felvette a nevét, mit szólhat ehhez? Vagy a vértanúk? Pár millió saját halott?”

A cukrászda alapzsongása megint elcsitult, Artúr megfordult, az ajtón egy űrhajós jött be. A navrani papok rendszeresen küldtek Oltáriszentséggé átváltoztatott ostyát oda, ahol nem volt pap. A kalózok hajtóvadászatot rendeztek az ilyen hajók után.

Artúr közömbösen visszafordult. Kinek nem gyerekkori álma, hogy hős legyen?

Reccsent a bárszék, a férfi mellé telepedett le, levette a sisakot és az anorákját derékig letűrte. Artúr látásból ismerte. A férfi a harmincas évei közepén járt, magas volt, vállas, a fényhiánytól jellegzetesen sárgásfehér az arca.

– Hé, öreg, hozz valami melegítőt! Átkozott jégeső.

– Tessék, Márk! – A vén cukrász egy üveget vett elő a pult alól. Ahogy öntött belőle Artúrt megcsapta a sütőrum illata:

– Jakar bátyám, ha rajtakapják, hogy szeszt árul…

– Ki árulja? – vonta meg a vállát az öreg, majd az űrhajóshoz fordult. – Hallom, bedöglött a fűtésetek.

– Lassan szétesik az az ócskavas. Mióta lelőtték Hiót, nincs egy jó szerelőnk, a kapitány az összes újonccal pórul járt. A barom Hió! Mondtam neki, hogy ne az ostyákat mentse!

– Veszni hagynád? – Artúr meghökkent, hiszen az átváltoztatott Oltáriszentséget a hit szerint Krisztus testének tartották.

– Az ostya pótolható, de az ember nem. Az ilyen szenteskedők zavarták össze Hiót is!

– Hagyd a kölyköt, nincs magánál – legyintett a féllábú cukrász, vaníliaszagú lehellete megcsapta Artúr orrát. – A barátját, Scart, széttépte egy vadkutya. Talán ismerted, nálam pucolta a keverőkarokat. Szegény kislány!

– Az a vörös? Szóval pórul járt… Bár amennyit kint kószált, nem csoda.

– Ismerted Scart? – lepődött meg Artúr.

– Van egy liba, akihez néha beugrok éjjelre, ha erre esz a fene. A múltkor az a vakarcs meg akarta tiltani.

A cukrász jelentőségteljesen köhécselni kezdett, de az űrhajós folytatta:

– Mondtam neki, majd ha nőül veszik a leányzót, akkor nem vagázom. Mintha én lennék az egyetlen!

A cukrász úgy köhögött, mint akinek légcsőhurutja van.

– Igyál, öreg! – szólt oda se nézve Márk. – Erre lábon lőtt egy altatópisztollyal, aztán bekapcsolták éjjelre az érzékelőket, én meg magyarázkodhattam, amikor elkaptak. Mondtam neki, eltöröm a gerincét, ha legközelebb látom. Azért kár érte, micsoda életrevaló lány volt!

A „múltkor” három hónapja lehetett, akkor jött a hajó. És Helen volt mostanság az egyetlen menyasszony a Telepen… Artúr döbbenten a féllábú cukrászra pillantott. Az öreg lemondó sóhajjal abbahagyta a köhögést és inkább töltött a rumból. Kis habozás után még egy pohárkát vett ki az pult alól és Artúrnak is öntött.

Szóval Helen mégis ribanc. És ezt még a cukrász is tudja. Artúr megfogta a poharat, és lehúzta a rumot, az ital kaparta a torkát. Vajon hány barátja, munkatársa hallgatott a kínos dologról? Csak Scar próbálta figyelmeztetni.

Artúr azon lepődött meg, hogy nem érez fájdalmat, az egész inkább szánalmasan vicces volt.

Egyáltalán, mit keres az Astoron? Látni, ahogy a szülei háta egyre jobban görbül a gravitáció miatt… Érte költöztek ide, amikor tizenöt éves volt. Szerették volna, ha rettegés nélkül nőhet föl.

– Ha megjavítom a fűtést, fölvesztek szerelőnek? – kérdezte hirtelen a rumszagú csendben.

– A szervizben sem tudták megcsinálni.

– Mert nem a fűtés rossz, a Peto 62-esnél, ha zárlatos a panel, bezavarhatja a vezérlést. Hajómérnök vagyok.

– Minek neked egy ócska munka? Vagy mártírt akarsz játszani? – horkant megvetően Márk. – Utálom a hősködőket, csak kockáztatják a többiek életét. Az Úr nevében meghalni! Sok idiótának ez az egyetlen célja.

– Nincs Istenem – felelte fáradtan Artúr és pénzt dobott a pultra. Ahogy felvette a szürke, acélbetétes kalapját, Márk megfogta a karját.

– Hé! Egy veszett fickó mindig jól jön.