Scar - 3. részlet

(Korábbi részek)

ARTÚR kitárt karral feküdt az oltár előtt. Ez volt az az éjszaka és ez volt az a pillanat, ami tudta, örök végtelenséget hordoz. A szürke kőlapok átsugározták testébe az éjszaka fagyát. Három napja nem fürdött, nem evett. Három napja kutatta Scart.

Fázott. Belülről áradt ez a hideg. A teste cserbenhagyta, de nem számított már. A templom némán hallgatta lassú légzését, közönyösen, mint a Mindenható Isten.

Utolsó látogatása volt ez. Minek jöjjön egy olyan Istenhez, aki süket, aki sohasem szólt, nem adott jelet magáról? Egész élete ott hevert vele együtt az oltár előtti fagyos kövön. Nem voltak már könnyei, elfogytak az imái, elnémult benne minden szó. Mindig teljesítette a Törvényt. Nemcsak a betűt; élte, hitte, vágyta a benne rejlő szellemiséget is.

Hát mi kell még ennek a mohó Istennek? Ennek a gonoszul néma Istennek? Aki tudta, tudta és mégis hagyta. Nem szólt közbe, nem tett csodát, hagyta meghalni Scart.

A padok, térdeplők halkan meg-megreccsentek. Odakint egyre hidegebb lett. A szél feltámadt, a fenyves suhogása lopva beszűrődött a templomba. Az ismerős neszek elcsitították Artúr felajzott ide­geit, tompa ködnek adva át a helyét.

Most kezdtek beszivárogni elméjébe azok a szavak, miket neki mondtak; a csendben nyert értelmet az apja eltorzult arca, ahogy rázta, ocsúdjon végre, mindenki felismerte az erdőben talált tépett kabát­cafatokat. Ellökte az apját. Ahogy a sírástól megnyúlt arcú Helent, a barátokat, ismerősöket, a csoport­ba tartozó fiatalokat. Összemosódott arcuk itt a templom csendjében különvált, emberalakot öltött és mind Scar haláláról beszélt.

Most már hallotta a saját hangját is. Hebegését. Önvádját.

Döbbent arcukat, ahogy összevillannak a tekintetek, majd a lesütött szemek jelbeszédét. A váll­veregető hazaterelgetést.

Ellökte őket, rohant volna vissza. Átjárni újra meg újra a telep körüli erdőt, a lány kedvenc helyeit. A patakokat, vízmosások alját. Hátha ott fekszik, sebesülten, átfagyva lassan kihűlő élettel. Nem hagyták, leszorították fájón, meglovagolva őrjöngését. Tartották, míg a futva jövő többiek közt anyja és a doktor körvonalazódott. Hánykolódott, mikor az injektoros pisztoly közeledett.

De nem őrizhették örökké.

A színes üvegablakot egy ág kaparászta az odakint tomboló szélviharban. A sötétség nem enyhült, sem benne, sem kívüle. Csak az éjszaka hangja változott meg, vadabbá vált.

Összeszedte minden erejét és feltápászkodott. Fájtak a mozdulatok. Majd holnap levágjuk az ágat a fiúkkal – gondolta.

Aztán rájött, hogy nem lesz holnap. Nem bírja folytatni Scar nélkül.

Tántorogva felállt. Tétova lépésekkel elérte az első padsort. Lassan haladt kifelé, szédült és émelygett, a napok óta tartó éhezés legyöngítette. A böjt álszent felajánlásnak indult, mikor még dühösen azt hitte, Scar eltűnése érzelmi zsarolás. Megkapaszkodott a leghátsó padban.

Az elmúlt év nyomasztóan nehezedett rá, Helen iránti szerelme közéjük állt, bár sose értette, miért. Mindig voltak lányok körülötte, Scart ez soha sem érdekelte, Helent viszont az első perctől kezdve utálta. Még meg is rágalmazta, hogy régen nem szűz, sőt mindenkivel összefekszik.

Odakint erősödött a szél, a faág már ingerülten kopácsolt fönt a templomkonténer ablakán. Pirkadt, már ki tudta venni a kilincs formáját. Az Astoron nem automatizálták az ajtókat, az energiapocsékolás luxus.

„– Szeretem ezeket a manuális ajtókat…

– Én is! Ha tudnád, hányféle módon lehet őket becsapni!” – nevetett fel Scar kajánul a régmúltból.

Igen, aznap éjjel mesélte el a lánynak azt is, miért lett mérnök. Rettegett a napelemes szekrénytől, éjjelente kaparászás-szerű hangok hallatszottak belőle. Rengeteg astori házban volt ilyen, a belső szektorok adománya volt, bele sem gondoltak, hogy a föld alá ásott házakban mennyire célszerűtlen ez a bútor. A villanyfénynél csak vergődött a napelem, ha pedig kiszerelték, akkor az ajtó nem zárt többé, bejutottak az apró csótányok, befészkelték magukat a ruhák közé.

Legszebb gyerekkori élménye az volt, ahogy apjával megjavították. Scar elvörösödve nevetett, hogy neki is ilyen horrorszekrénye volt, ám aztán gyorsan témát váltott.

Scar halott. Már nem lehet feltenni neki újra a meg nem válaszolt kérdéseket.

Most jött rá, hogy sohasem járt nála, nem látta a szobáját, a kedvenc dolgait. Nem látta, mi veszi körül elalvás előtt.

Vajon zörög még a ruhatároló? Kíváncsisága mohót lobbant. Látni őt még egyszer, utoljára, a tárgyak által valóssá varázsolni egy töredéket a lelkéből. Vagy csak ülni a délutáni napfény poros sávjában a felbecsülhetetlen kacatok között és szeretni mindent, mert ő érintette.

Belekapaszkodott a fagyos kilincsbe és visszapillantott. Az oltár vörös mécsese azt hazudta, jelen van az Isten. Pedig nem volt itt, talán sohasem volt…

Tárva hagyta maga mögött a templomkaput. Léptei nyomán riasztást adtak az érzékelők, melyeket még ő szerelt föl. Nem törődött a fiúkkal, akik megragadták, hagyta, hadd vigyék haza. Engedelmesen megette a levest, mit anyja a szájába kanalazott, majd azonnal elaludt.

Másnap vasárnap volt. Artúr idegenül pillantott a gitárra és a fehér ingre, melyet az anyja odakészített. Feketét öltött és Scar házához ment. A lány nagybátyja és nagynénje nem akarták beengedni, ám a misét sem akarták lekésni, így egy kelletlen mozdulattal a pince felé intettek.

Artúr mintha egy másik világba tévedt volna. A házdomb alatt otthonos, meleg lakás, a mélyben rideg koszfészek. A lépcső a pince közepére vitt le; hűvös volt, a ház kazánja a legalsó szintet alig fűtötte. A plafon olyan alacsonyan volt, hogy Artúr haját súrolta. A helyiségben jobbra törött alkatrészeket, kiszáradt bioládákat, ócska antigrav tésztaszűrőt  látott. Az astoriak soha semmit nem dobtak ki, hátha még jó lesz valamire. A szegénység megtanította őket a tárgyak szeretetére.

Balra drapp szín pokrócok lógtak, Artúr kíváncsian odament és bekukkantott mögéjük.

Hát ezért nem örültek neki a háziak! Ha tudta volna, mikor Scar csoportvezetője lett, botrányt rendez. Itt is járt, de bizonyára fent fogadták. Nem emlékezett. Scar jelentéktelen lány volt, hiába a csúnya mutánskinézet és a lompos ruha, ő volt az az ember, aki nem hiányzott senkinek, sehonnan. Neki még az Astor ifjúságvédelmi rendszere sem segített, magányos maradt.

Hat éve, amikor Artúr megkapta az első kortárscsoport vezetését, a gyűlésén a lányról is szó esett. Addigra Scar számos csoportot megjárt. Artúr önként jelentkezett, és nem hagyta magát lebeszélni. Évekkel később belátta, hiú volt; azt hitte, bírni fog azzal is, akivel a rutinos vezetők sem. No, meg olyan szenteskedő, hogy jócselekedetnek érezte. Ami azt illeti Scar mindezt már a második napon a fejéhez vágta.

Körbenézett a pokrócok által határolt „szobán”. A falra csillagászati térképeket rajzolt a lány. Egy helyen lemezből kalapált űrhajó makett látszott. Artúr érdeklődve levette. Meglepve látta mögötte a tenyérnyi nyílászárót.

Kinyitotta, mire fényözön áradt be, arannyal bevonva az alatta heverő rozzant ágyat.

A külső falat Scar megfúrta – bizonyára a nagynénje tudta nélkül – és kivezette az ökoház tetejére a csövet, és ezen keresztül létrehozott egy tükörrendszert. Artúr most értette meg, miért van egy hatalmas cserje a házon. Elképzelte a lányt, ahogy hever az ágyon és éjjelente sóváran bámulja nagy szerelmét, az űrt.

Fájón visszacsukta a kis ajtót, kirekesztve a kinti fényt.

Egy íróasztal és egy szekrény volt még a szobában. Artúr összerezzent, amikor az évszázados ruhásszekrény torokköszörülés-szerű hangot hallatott. Pontos mása volt az övének, bizonyára még sok astori házban állt ilyen förmedvény. Megbűvölve nyomta le az ajtónyitó gombot. Öreges zihálással csúszott félre a két ajtószárny. A ruhák hajtogatásán látszott, hogy gazdájuk szereti a rendet, de nem mániákusan. Szürke, barna, kopott fekete ósdi anyagok. Scar sohasem hordott új ruhát.

Valami fehér ötlött a szemébe, benyúlt érte, de elvörösödve dobta vissza.

Egy női alsó volt.

Rögtön derült is a zavarán. Elvégre huszonöt éves! Újra benyúlt érte és megnézte. Először volt a kezében ilyesmi, az astori boltokban diszkrét függöny mögött tartották az intim ruhadarabokat.

Milyen kicsi! – gondolta, és valahogy az előbbinél is jobban zavarba jött, mert Scar hús-vér lány volt. Elvesztette eddigi nemtelenségét, nővé vált, noha halott. Élve ez nem tűnt fel. Akkor sem, amikor csiklandozva kergetőztek az erdőben és akkor sem, amikor éjjel az ablakon át bemászott a lány, ráhasalt az ágyára és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek.

Becsukta a szekrényt. Jókor. Gertrúd néni vékony, hegyes orra tűnt fel a két pokróc hasítékában. Gyanakodva végigmérte őt, bizonyára hallotta a szekrényzajt. Artúr ártatlanul álldogált, az ártatlan ácsorgásban kiváló volt.

– Meglettek a makettjeid? Nem? Elvihetsz ám bármit, nekünk csak a szilikongép kell.

– Köszönöm. Kicsit maradhatok még? Tudja, Scar a barátom volt, ennek a helynek olyan furcsa hangulata van, szinte érzem, hogy jelen van…

– Ugye? – a madárcsontú asszony idegesen körbepillantott, majd keresztet vetett. – Hiába mondom a férjemnek, hogy égessünk el mindent, csak kinevet. Pedig én is érzem, mintha itt keringene az a gonosz, elkár­hozott lelke! Isten irgalmaz­zon nekünk!

– Igen – felelte a fiú élesen.

– És az a borzalmas kereszt! Én a helyedben nem maradnék sokáig, nem bizony! – csóválta gnú-szerű fejét elfelé menet. Lépései most is zaj­talanok voltak. Artúr kinézett a pokrócok között, meg akart győződni róla, hogy a közép­korú asszony tényleg elmegy.

– Milyen kereszt? – kérdezte Artúr a rozoga ágytól, az persze nem felelt. Azután mégis rájött, hol az egyet­len hely, ahol lehet. Megkerülte a szekrényt, közben egy csótány szaladt el a lába elől.

A falon embernyi nagy, barna kereszt­tel találta szembe magát. Közelebb hajolt a mázolmányhoz. Nem lehetett festésnek nevezni: még az ecsetet sem tudta kezelni az, aki ezt elkövette. Világosan kivehető volt négy pár­huzamos csík a kereszt száraiban. Amúgy is girbegurba volt az egész. Megkapargatta a festéket. Nem barna volt, inkább olyan alvadtvér-színű.

– Nem, ugye, nem…!

De.

Odaillesztette a tenyerét. Négy ujja szé­lesebb sávot fedett le. A lány keze kisebb volt. Elképzelte azt a pillanatot, ahogy Scar véres kezét oda­szorítja a falhoz. A mozdulatot, ahogy a két meről­eges vonalat megrajzolja. Kétség­beesetten? Remény­telenül? Dühöd­ten tette? Isten imádva, forrón? A lelkét eladta volna a válaszért.

– Nem vagy normális!

Igen, Scarban mindig is sejtett egy sötét, fana­tikus oldalt. Az elké­pesztő az volt, hogy mind­ketten a másikat tartották annak.

– Szeretlek… – motyogta. Aztán a felis­meréstől elké­pedten, most már jóval hango­sabban megismé­telte:

– Szeretlek, Scar. Akkora barom vagyok…

A ruhatároló reccsent egyet, mintha mondani akarna valamit. Artúr összeráncolta a szemöldökét.

Valami nem volt rendben a pincével.

Az asztalra pillantott. Scar nyaklánca ott hevert, még az anyjától örökölte, mindig ezt viselte. A sötétkék teklagyöngyökkel kirakott bizsu valószínűleg nem érdekelte Gertrúd nénit. Artúr megbámulta a kereszt oldalába vésett görög feliratot. Aztán gondolkozás nélkül zsebre tette a láncot.

Bekapcsolta az ócska lavórban tartott, kocsonyás szilikonzselé számítógépet, hátha talál valami naplót. A gép kivetítette a holoernyőt és a billentyűzetet is. A navigátori tananyagok mellett volt egy csillagtérkép, egy Golt-típusú hajó alaprajza –ilyennel járnak a fát szállító kalózok is –, egy feljegyzés a mentálokról.

Egyre mohóbban kutatott, de semmit sem talált. Végül csalódottan eltolta a kocsonyás lavórt és száraz, égő szemekkel bámulta a bútorokat.

Képtelen volt sírni, csak fáradt volt, halálosan fáradt.

***

LUCY, a Hetedik Tanácsos fel-le sétált a börtönbázis belső erkélyén. Öt lépés a korlátig, öt vissza. Nézte, ahogy a rabok az algaellátás vezérlésén dolgoznak odalent a monumentális csarnokban, és mellékesen forróvá változtatta az egyik lusta ember feneke alatt a széket. A férfi hatalmasat üvöltött, a többiek halkan röhögtek körülötte.

Az űrben álló börtön tökéletes kockatestet alkotott. Minden egyes szoba, minden egyes helyiség mikrométerre pontosan egyenlő oldalú volt. Még a belső folyosókat is az ajtók kockára osztották. Amikor megkapta a bázist, Lucy első dolga volt átalakítani. A törtszámok hiánya megnyugtatta, a szépség érzetét adta. Az emberek ugyan gyűlölték a helyet, de hát nem üdülni voltak itt.

Az egyik külső fal helyén láthatatlan energiamező húzódott; úgy tűnt, mintha oldalt nyitott lenne a hatalmas csarnok az űr felé. Az emberek fóbiásan rettegtek, álmaikban újra és újra megjelent a kiszökő levegő, a repülő testek, a fulladásos halál. Lucy tízévente kedves volt, és elmagyarázta nekik, hogy a falba épített berendezést ő találta fel, és nem, soha nem lesz technikai hiba.

Az egyik ember felnézett rá, és Lucy azonnal észlelte a hibát. A százemeletes épület hatvannegyedik szintjén a tápanyagpumpa szivárog. Nem javította meg, hanem kiírta a monitorra, mire megindult a szerelőcsapat.

Kellett az elítélteknek a változatosság; a kétkezi küzdelem a gépekkel, hibákkal. A háromfős brigád is felnézett a hat méter magasan lévő belső erkélyre, Lucy intett, hogy mehetnek. Miközben a csarnok bejárata felé haladtak, irtózva pillantottak ki az űrbe.

Érdekes volt ez a kettősség: a primitív ösztönszint és a technikai fejlettség. Pár ezer éve az emberiség a szingularitástól félt; attól, hogy idővel a gépek túlnőnek rajtuk, a technika és a profitéhes cégek embertelen világot teremtenek köréjük. Egy aprósággal nem számoltak: önmagukkal.

Lucy felkutatta a régi orvosi feljegyzéseket. Mindenre kíváncsi volt, ami az oly furcsa technikai civilizációhoz kapcsolódott. Az emberi agy egy pont után nem tudta követni a túl interaktív berendezéseket. Zavaró volt, irritálta a szemet, vagy közvetlen magát az agyat. Fejfájást, gyakoribb használat pedig a személyiség szétesését okozta. Akik jobban bírták – a genetikailag újdonságkeresőbbek –, azok viszont véglegesen függővé váltak. A szaporodási esélyeik ezzel nullára zuhantak, nem is vágytak szexuális kapcsolatra, virtuálisan ezt is megkaphatták. Két generáció alatt ki is haltak.

Az emberek ráadásul az implantátumokat is gyűlölték. A tudat, hogy a testükben egy eszköz van, zavarta őket. Hiába lett volna egyszerűbb a kommunikáció az agyba épített vevőkkel, ők nem voltak hajlandók erre. Nekik külső eszközök: holotévé, hajórádió és más effélék kellettek. Egyedül az implant gyógyászat virágzott, amíg le nem váltották a bioszövetek.

A mesterséges szikla-űrhajók sem terjedtek el, hiszen az, hogy a „föld alatt élnek” nyomasztotta őket. A lebegő házakat gyűlölték, mi az, hogy nincs talaj? A falon átdiffundáló, takarító nanorobotokról hónapokig ment a vita, hogy bőr alá nem mennek, nem is tudnak.

Ösztönlények! Lucy megvető pillantása végigsiklott a csarnokban lévő kétezer életfogytiglanra ítélt férfin. A császári törvények szerint a gyilkosság büntetése a halál, ellenben a mentáltörvények az élet védelmén alapultak. Így ha egy gyilkost mentál tartóztatott le, észrevéve telepatikusan az ölést, az illető a nyakukon maradt. Nem lehetett az emberiségnek átadni, hiszen az élet védelme alanyi jogon jár, tettől függetlenül. Lucy ezt nevetségesnek tartotta, de óvakodott tőle, hogy más mentálnak kifejtse.

Ellenőrizte a rabok testét, mind a kétezer főét. Egy szál egyedül felügyelte a börtönt. Mindenkinek a teste ép volt, abban a négy órában, amíg aludt, csak kisebb verekedések voltak, senkit sem csonkítottak meg.

A szokásos ellenőrzés után befelé fordult a figyelme, és munkához látott. Minden mentál a saját agyában dolgozott, hatalmas számításokat és elemzéseket végezve. Négy neutronmediációs kutatás adatait ellenőrizte, az ötödik ellentmondott nekik. Vagy hibás, vagy új változót lépett közbe. Lucy hamar megtalálta az okot. Belépett a közös telepatikus térbe és nyilvánosságra hozta az eredményeket. Megvitatta a többiekkel, majd kilépett a kommunikációból; sokakkal ellentétben ő nem szerette ezt a „nagy közös családot”. Csak az agyfelszíne maradt kapcsolatba a közösséggel, ahogy minimálisan illendő volt.

Aztán más területre váltott, a titkosszolgálat jelentésén gondolkozott (tizenkét oldal, huszonegyezer-négy betű). Az egyik kém kábítószert jelentett a Pelegrin hadihajó tisztjeinél. Összehánytak egy kocsmát (hat fő).

A társadalom két politikai szinten dolgozott, az egyik a Mentáltanács volt, melybe százévesen az összes nagykorú mentál felvételt nyert egy energetikai vizsga után, a másik a Belső Tanács hivatalosan nyolcfős egysége. Lucy örült volna, ha a titkosszolgálat ostobaságaival a Mentáltanács foglalkozik, és nem az ő munkakörébe tartozik, de Őfelsége, Anargan L’aighton Chester ragaszkodott hozzá.

A jelentés használhatatlan volt, nem tért ki rá, miért épp kábítószert feltételeznek a háttérben, de hát az emberi munkák mind pontatlanok. Érthetetlen, hogyan maradt fönn a fajuk, valószínűleg az ész helyett az agresszió az evolúciós segítség.

Ami érdekes az, hogy a Pelegrin orvosa mentál, vagyis a tiszteknek esélyük sincs titokban tudatmódosító szereket használni. Ha vannak ilyen szerek, arról tudnia kell. Ami hiába logikus, nyilvánvaló képtelenség. Az egyenes út az lett volna, ha megkérdezi a mentál mentorát. Magát a hajómentált az ártatlanság vélelme miatt nem tehette.

Csakhogy Lucy nem szerette ezt a módszert, tudta, ha ő lenne bűnös, könnyedén eltűntetné a bizonyítékot, míg a szabványos mentorellenőrzés tart. Eleve különös, hogy a Pelegrin hajómentálja a kötelező ötven év helyett már nyolcvan éve dolgozik az alantasabb fajjal. Ebben hasonlít arra a nyomorult Donra.

Lucy habozott, ejtenie kéne az ügyet, de izgatta a rejtély. Mindent szeretett, amiben ellentmondás lapult.

Egy utolsó pillantást vetett a dolgozó rabokra, majd átteleportált az Aoa bolygó tudathegyeihez. Remélte, itt talál információt a hajómentálról. A testét azonnal bevonta a molekuláris védőpajzs, a légzése és az anyagcseréje átállt energiaáramlásra, alkalmazkodva a légkör nélküli, fagyos bolygóhoz.

Mikor a Nyolcadik Tanácsos nem vette át az elődjétől a posztot – sőt azt se sikerült kinyomozni, ki ő –, hatalmas tudáshalmaz tűnt el, hiszen az előző tanácsos az utódnak adja át az évezredek generációs emlékezetét, és számos saját munkáját, elemzését, döntését. A Főmentál titokban kötelezte a maradék hat tagot és önmagát, hogy külső tárolókba töltsék a tudást. Csakhogy az emberi eszközök a kis kapacitás miatt alkalmatlanok voltak. Évekig kísérletezett a Főmentál, mire megoldotta, hogy kövekben tárolják az emlékdarabokat. Ezt a bolygót szemelte ki.

Ez még Lucy megválasztása előtt történt. Bizonytalanul érezte magát a hatalmas hegyek között Talán róla is lapul itt információ, olyan tudás, mely jobb lett volna, ha eltűnik.

Minden tudathegy alatt barlanglánc húzódott, tematikusan csoportosítva a molekuláris információt. Mielőtt belépett volna az egyik barlangba, hirtelen ötlettől vezérelve a hegycsúcsra teleportált. Végignézett a kihalt tájon. Szerette a halott helyeket, ilyenkor érezte, hogy igazán él. Évekkel ezelőtt járt itt, de mintha… valami megváltozott volna. Hiába hasonlította össze az emlékeiben tárolt képpel, az azonos volt, ám mégis…

– Segíthetek? – érezte meg Főmentál telepatikus üzenetét. A nő megmondta, kiről keres információt és miért.

– Miért nyomoz? Elégtelen az ok.

– Belső ellenőr vagyok. Ez a dolgom.

– Hogyan akar adathoz jutni, ha nem tudja, mit keres? Évekbe telne átnézni a hegyeket.

Nem tudott felelni. Csak tudta, hogy valami fontos dologra akadt. Mindig így bukkant a titkokra, hibákra, még jóval a logikus vád előtt. Elfojtotta a zavarát; a Főmentál az utolsó, akinek a szégyenletes emberi ösztönt elárulná.

– Tud segíteni?

– Van egy emléknyomom. – Úgy tűnt egy pillanatra, mintha a Főmentál kelletlen lenne, noha ez természetesen lehetetlen. – A Nyolcadik Tanácsos visszautasított egy kísérletet, az említett hajómentál a neurotranszmitterek és az állítólagos emberi kollektív tudattalan közötti kapcsolatot akarta tanulmányozni.

– Miért nem kapott engedélyt? Önkénteseken lehet kísérletezni.

– Nem tudom, ez az információ is elveszett a Nyolcadik tudásával együtt. Van még más is, amit keres?

– Nincs. Köszönöm. – A nő még egyszer végigpillantott a kopár hegyeken, majd visszateleportált a börtönbázis emelvényére.

Öt lépés a korlátig, öt a falig. Tehát a Főmentál figyeli a bolygót. Érdekes. Talán a változás, melyet érzett, nem is a felszínen, hanem a tudathegyekben rejlik? Titkos információk? Elfogta az izgalom. Ám a Főmentált el kéne távolítani, hogy megszerezhesse, márpedig kijátszani lehetetlen, hiszen ő az Első Tanácsos. A mentáltársadalom vezetője, és mellékesen az ifjú trónörökös nevelője. Ha rájönne, hogy mit tesz, nyílt konfliktusra kerülne sor, márpedig a Főmentál erősebb. Sajnos.

Félretolta a gondolatot, és a Pelegrinen szolgáló fiatal mentálorvos ügyére koncentrált. Embereken kísérletezik? Ha kémiai anyagokat használ, az kimutatható. Bár az sem közvetlen bizonyíték. Lucy átpásztázta elméjével a világűrt, és bemérte az összes cirkálót, majd azonosította a Pelegrint. A hajó a Hiop bolygón állomásozott, az orvos aludt – meglepő módon máskor, mint a hagyományos alvásidő –, a legénység kimenőn volt.

Vétek lenne kihagyni egy ilyen alkalmat. Hogyan szerezzen bizonyítékot?

Engedélyt kell kérnie az emberektől a vizsgálatra, különben a Belső Tanáccsal gyűlik meg a baja.

Viszont biztos, hogy sokként ér minden tisztet, ha megjelenik előtte egy mentál és a hogyléte felől érdeklődik. Megtilthatja, hogy beszéljenek róla, de a gondolataik úgy is elárulják őt. Blokkolhatná az emberi agyakat, de a hajómentál észreveheti a blokkot, és amint rájön, hogy a Belső Tanács kutat, eltűntet minden nyomot.

Ott sétálgat előtte a bizonyíték, és pár ostoba törvény miatt nem szerezheti meg.

Állandóan a mentáltörvények! Túl sok önrendelkezési jogot hagynak az alsóbbrendű fajnak. Hogy lehet így őket megvédeni?

Öt lépés a korlátig, öt lépés vissza. Ha egy rendszer nem működik, azt felül kell bírálni. Volt már rá eset; háromszáz éve, a Vallásháború alatt drasztikusan beleavatkoztak az emberi történelembe, csak így tudták megmenteni a fajt. Aztán huszonkét éve még egyszer; amikor ők, a Belső Tanács titkon megszegték a legsúlyosabb mentáltörvényt.

Vajon, ha erre hivatkozik, kaphat a vizsgálatra engedélyt? Megértik?
Vagy ellene fordulnak?