Dedikálás koffeinnel

Kicsit zűrösen alakul most a Könyvhét, szombaton ballagáson, vasárnap pszichodrámán leszek, így aztán a dedikálás estére marad.
Június 14-én, szombaton, 19-20 óra között szeretettel várok mindenkit! :)
 Aki már korábban megtisztelt azzal, hogy aláíratta a könyvet, és épp arra cselleng, nyugodtan jöjjön, mesélje el, kiről, miről szeretne bővebben hallani a következő könyvekben. Most még kívánhattok, még vannak képlékeny részek. :)
Hely: Vörösmarty tér, 81-es pavilon, Könyvmolyképző.

Búza Éva: Második születésnap

Kis kihagyás után lássuk a következő fanfictiont! Ez a rövid történet Scar világára íródott, és azt a kellemetlen pillanatot ragadja meg, amikor Artúrt meg akarta venni az egyik kalóz. Fogadjátok szeretettel. :)

  ***

Búza Éva: Második születésnap

– Mit bámultok? Vigyétek a ládát!

Artúr iszonyodva nézett Márkra, aztán megérezte magán Gödény pillantását, és lesütötte a szemét. Engedelmesen lehajolt a ládáért. Márk még mindig szitkozódott.

– Áldomást iszunk a zökkenőmentes üzletre – jelentette ki derűsen Gödény, és hiába volt ebben egy adag irónia, Artúr mégis megborzongott. Nem ismerte a kalózok szokásait, de nem túl értelmesnek tűnt ilyesmivel húzni az időt. Okulva a kancsal sorsából, Márknak nem igazán lehetett választása. – Azt ott hozd magaddal!

Artúr felemelte a láda sarkát, és csak Lala rettegő szeméből értette meg: az „az”, rá vonatkozott. Mozdulatlanná merevedett.

– Mi a faszom szükség lenne rá? – fakadt ki Márk, Artúr pedig óvakodott ránézni.

– Csak hozd!

– Gyere! – dörrent rá Márk mérgesen, és Artúr lassan visszaeresztette a ládát. Csúszott a tenyere, a gerince mentén hűvös izzadság araszolt lefelé, de ment.

A folyosón próbálta megjegyezni a fordulókat, arra az esetre, ha menekülniük kell. Persze semmi esélyük se lenne egy kalózokkal zsúfolt hajóról megszökni úgy, hogy utána huzamosabb ideig életben maradjanak. Az életösztönt nehéz felülírni.

Egy nagyobb fülkébe tértek be végül, Gödény kajütje lehetett.

Amint beléptek, a szakállas lenyomta Márkot egy szakadt forgószékre, aztán egy kisebb faliszekrényhez lépett. Nevetségesen apró poharakat és egy üveget vett elő. Valami úszott az italban, Artúrt a kancsal kalóz agyvelődarabkáira emlékeztette. Felfordult tőle a gyomra. Gyorsan másfele nézett.

Farkas Viktória: Plazmaláng

A fanfiction pályázat egyik lenyűgöző novellája, a Plazmaláng a Csak mi, lélekharcosok novella folytatásaként íródott. Az eredeti történetben a pszichológus egy papot kezelt, aki Isten suttogását hallotta. A Plazmaláng onnan indul, hogy más emberek is lassan köréjük gyűlnek, más "lélekharcosok", köztük egy médiasztár is.
(Viki más írásait megtaláljátok a blogján:
http://ezustfarkas.wordpress.com/)


 ***

Farkas Viktória: Plazmaláng

 

A plazmatőr fúvókája a mellkasához ért. Bekötött szemmel térdelt a huszadik századi templom műmárvány padlóján, csuklóján súlyos vaslánccal.

A karzatról figyeltük a szertartást. Ez volt Attila kérése, hogy legyünk jelen a beavatásán. Elmondta előre, mi fog történni, hogy ne aggódjunk. Mégis, amikor behozták a koporsót, lopva Gáborra pillantottam. Arcát elfelhőzte az aggodalom, de amikor észrevette, hogy figyelem, bátorítón rám mosolygott. Ő jobban értette, könnyebben elfogadta Attila akaratát és ezt az eseményt. Egész élete szertartások között zajlott, és egy ideje már azt is tudta, hogy az Isten nem válogatós. Egyháza letisztult, két évezredes liturgiáiban éppúgy képes jelen lenni, mint a Plazmaláng Páholy egyesek szerint szedett-vedett, a szabadkőművességet megcsúfoló, modern szertartásaiban.

A plazmatőr egyedi markolata, akár egy régi, ékkövekkel kirakott ezüstkereszt simult a segéd kezébe, cizellált felszíne alól gyenge elektromos zümmögés hallatszott. A készenléti üzemmód hangja. Egy gombnyomás és harminc centis, izzó plazmasugár lövell ki a fúvókából. Persze ez most nem fog megtörténni. Attila légzése felgyorsult a fúvóka hűvös érintésére, de az arca nyugodt maradt. A segéd alig észrevehetően hátrébb húzta a tőrt a hullámzó mellkastól, sötétkék szatén köpenyén ezüstösen fénylett a régi, jól ismert jelkép a körzővel és derékszöggel.

Sosem láttam még közelről plazmatőrt. A rendőrök kézi plazmavetőit - melyeket szintén csak a holotévében láttam -, ijesztőbbnek találtam, mert akár ötven méterről is halálos sebet ejtettek, egy elbűvölően szép, hullócsillaghoz hasonló fényjelenség kíséretében.

A plazmaláng szimbóluma rabul ejtette Attilát. Ahogy elmondta, rendkívül magas hőmérséklet szükséges ahhoz, hogy az atommagról elektronok szakadjanak le, melyek az ionokkal együtt a plazmát alkotják. Ezt a különös energianyalábot, mely fényt és hőt ad, a legkeményebb anyagok megmunkálására is alkalmas, de óvatlan kezekben pusztító lehet. Azt mondta, mi vagyunk azok az elszabadult elektronok, akik saját elméjük kohójában edződtek meg arra, hogy kiszakadjanak az atommag vonzásából, a korszellem sorvasztó bűvköréből. Az ilyenek, ha összefognak, úgy tudják formálni a társadalmi normákat, ahogy a plazmaláng a fémet. Érdekes analógia, ezt el kellett ismernem.

II. IrodalMini Woodstock

A hosszú hétvégén elnéztem egy írós táborba. Nagyon érdekes, hogy az irodalmi életben milyen sok csoport él egymás mellett, néha kissé másképp gondolkozva vagy más problémákkal küszködve. Minap azon tűnődtem, de kár, hogy nem írtam le az elmúlt tíz év zsánerirodalmi változásait, a csoportok aktivitását és pangását. Sokszor egy-egy jó szervező, vagy elhivatott író képes a semmiből új dolgokat felépíteni. Tavaly például megalakult a Történelmiregény-írók Társulata (TRT), aminek nagyon örültem, érdekes lesz a következő pár év, valószínűleg a szervezettség erősíteni fogja a hazai könyvkiadásnak eme szegletét. 

Amikor Urbánszki Laci kedvesen meghívott a tanyáján tartott írós találkozóra, örömmel mondtam igent. Ő az egyik új történelmi regényes, hatvan éves kor körül kezdett írni, és a régi korok mindennapi emberéről mesél. Már korábban felfigyeltem arra is, hogyan bánik a fával, nagyon szeretem a tehetséges embereket, különös gyengém pedig a fa, Laci kerti bútorai pedig lenyűgözőek. De a hely maga is meglepő, a műútról lekanyarodva belesétáltunk a csodába, egy elvadult erdő közepén ráleltünk egy ősi atmoszférát árasztó világra.

S. Sharpless: Metszet

Emlékeztek a Adlerre a Calderon-1-ből? Valaha vallatótiszt volt, de leszerelték pszichés bajok miatt.

A Metszet című fanfiction segít megtudni, hogy miért. Fogadjátok szeretettel. :)
***

S. Sharpless: Metszet

Cara már nem volt a titkosszolgálat vallatótisztje. Négy éve, két hónapja és öt napja nem kínzott embereket információért, most mégis egy erre használatos szoba ajtaja előtt állt. Eltemetettnek hitt emlékek tömkelege tódult fel benne: hányszor könyörögtek neki, hogy hagyja abba, hányszor törtek meg előtte sziklaszilárdnak tűnő egyének? Csak akkor használt modern eszközöket, ha szorított az idő, jobban kedvelte a régi módszereket: amikor a leborotvált fejbőrre csöpögtethetett jéghideg vizet órákon, napokon keresztül; az apró ingát… ha csonkításra került sor mindig a szájnál kezdte, legvégső esetben eltávolította a kliens manduláját, majd áttért a kezekre: előbb a körmök, aztán a bőr, végül az ujjak. Cara gerincén végigszaladt a hideg, mély sóhajjal próbálta kiüríteni az elméjét. Az ismerős érzéseket elhessegették az apró különbségek: most haját kontyba csavarta, kezében digitalizált jelentéseket tartott, lábát magassarkú törte, és kényelmetlen ruha simult a testére. Már a titkosszolgálat hírszerzésnél dolgozott, gyanús egyéneket figyelt, profilokat állított össze, nem vallatott. Megigazította blézerét, majd beütötte a biztonsági kódot az oldalsó panelbe.

− Üdv, Drome – köszöntötte felettesét.

Az előtér ugyanolyan sivár volt, mint emlékeiben, a detektívtükrön kívül alig helyeztek el benne valamit: egy kis asztal, két szék, pár monitor a falon. Csak egy személy tartózkodott most a kis helyiségben, és amint belépett az ajtón, a férfi rászegezte tekintetét.

− Jó reggelt, Cara. Ha jól tudom még nincs a te műszakod. Mi járatban? – fordult felé Drome egy félmosoly kíséretében.

− Beszélnünk kéne egy üggyel kapcsolatban.