Shai: Az utolsó narancsvirág tea (fanfic)

 - Elnézést, nem akartam zavarni, csak feltűnt, hogy világos van a konyhában és …- elhallgattam egy pillanatra - ugye, elmúlt már az éj közepe is.

- Semmi gond - mondta a kulcsárhelyettes asszony, de láttam, ahogy elfordul, egy könnycseppet töröl le az arcáról - jól tette, katona, hogy benézett, de csak én vagyok. Nem tudtam aludni és megkívántam egy teát. Nem kér egyet? – kérdezte.

Nem tudtam visszautasítani, az esték így a tél közeledtével egyre hidegebbek és már régóta voltam őrjáraton. 

- Üljön le, mindjárt elkészítem - ajánlotta fel a kulcsárhelyettes - de sajnos ilyet, amit én iszom már nem tudok adni, tudja ez volt az utolsó adag. Esetleg egy citromfű tea megfelel?

Természetesen mindennek örültem volna, ami meleg abban a cudar időben. Csend telepedett le közénk és mivel kínosnak éreztem, ezért mondani akartam valamit.

- Asszonyom- kezdtem- ne haragudjon, de úgy láttam, mintha sírt volna. Nem akarok személyeskedni, de ha megengedi, segíthetek valamit?

Rám nézett hosszan és némán megrázta a fejét, aztán mégis megszólalt. 

- Tudja ez az utolsó szárított narancsvirág teám. Akkor vettem, amikor idekerültem és megkaptam az első juttatásomat. Az özvegy királynét szolgáltam, mint cselédlány és egyszer ő kínált meg vele. Mintha egy virágoskert robbant volna fel a számban. Elhatároztam, hogy az első járandóságomból ilyet veszek és ha valami nagy dolog történik az életemben, akkor mindig iszok belőle.

Elgondolkodtam, hogy mi is történt ma, amit ünnepelhet, és eszembe jutott, hogy ma végezték ki az utolsó szipolyt, aki a lázadásban részt vett. Ránéztem és láttam a szemében, hogy rájött, hogy mire gondoltam.

- Igen, az utolsó szipoly kivégzésére iszom meg az utolsó narancsvirág teámat. Jégszirti Jelena és az összes követője halálát kívánom most és mindörökre! – szinte kiáltotta ezeket a szavakat.

 -, A királyné - folytatta- volt a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Még amikor a király idejött, akkor se emelte fel a szavát, pedig mennyit sírt a gyermekei miatt. A lánya és a kisebbik fia halála után is mindig kedves volt. És a többi idekerült szipoly feleség és leány…- mondta a semmibe meredve. - Tudja fura, hogy ezt mondom, de sajnáltam azokat a nőket. Kedvesek voltak, szomorúak és ahogy a férfiak elmaradtak, egymás után haltak bele a bánatba, hogy nem láthatják többet a szeretteiket. Nem értettem, hogy Kilgram király miért volt ilyen szigorú a szipolyokkal. Csak sajnáltam őket.

Fura volt hallgatni ezeket a szavakat. A kulcsárhelyettes nő tőlem idősebb volt és tudtam, hogy nagyon régóta itt szolgál már. Tudtam, hogy a férje, Bertram, volt az előző parancsnok és a szipoly lázadás alatt halt meg. Mindenki tudta ezt a várban. De mivel neki mindenhez volt kulcsa legfőképpen a konyhához, ezért mindenki tartott tőle és távolról tisztelte. Igazából még én se beszéltem vele eddig a napig. 

Ha ránéztem egy merev tekintetű, inkább szigorú, mint szomorú nőt láttam, aki magas volt, kissé szikár és sose mosolygott. De nem sok nő volt a Fekete várban és a sok katona között figyelniük kellett mindenre és mindenkire. Szó nélkül kezelték a kisebb sérüléseket a katonák között, mosták a ruhákat és igyekeztek megfelelő élelmet adni. Itt már nem lakott szipoly, csak mi katonák, akik a királlyal vagy a legidősebb fiával Sollal gyakoroltak és fenntartották a királyság biztonságát mágiával. Én is ilyen mágus harcosnak készültem és nagyon nagy szerencsém volt, hogy bekerültem a kiválasztott katonák közé. A ma esti őrjárat is csak rutinnak indult, igazság szerint nagyon kevesen voltak a várban, mivel többen is kimenőt kaptak, hogy részt vehessenek a nyilvános kivégzésen. 

- Ennek a várnak szenteltem az életemet. Azért kerültem ide, hogy a szipoly nemes asszonyokat szolgáljam. Itt találtam meg a szerelmet is, elvett Bertram, vele is együtt ittunk itt narancs teát és az volt életem legboldogabb napja.

De a szeme a teljesen mást mondott, ahogy az első könnycsepp kigördült a szeméből. Nem törölte le és csak ültünk egymással szemben, a saját bögréink felett. Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit is mondhatnék, a férfiak nem beszélnek az érzéseikről és éreztem, hogy ez egy olyan ritka pillanat volt, amikor ez a kemény asszony ennyire is megnyíljon bárki előtt. 

- Tudja nagyon szerettük egymást, de csak szipolyokkal lettem terhes. Mintha ez a vár az egyre fogyatkozó szipolyokat így próbálta volna pótolni. Az elhajtó főzet után mindegyik kicsikémet a vár mellé temettük. Öt évvel ezelőtt megtörtént a csoda és végre sokadik próbálkozásunk után kisfiút vártam!- mosolyodott el- A legszebb kisfiú született ebben a gyermektelen várban, Alarnak neveztük el. 

Tudtam, hogy mi történt két éve - és féltem attól amit mondani fog, ám nem szólaltam meg. 

- Amikor elkezdődött az átkozott szipoly háború Bertramot elvezényelték a csatatérre és egy szép tavaszi napon kaptam a hírt, hogy meghalt – elhallgatott egy pillanatra. - Akkor ittam meg az utolsó előtti teát. Jelena ellen harcolt és úgy mesélték, eltalálta egy tűzgolyó, azonnal meghalt. Nem tudtak már segíteni rajta. Őszre ideért a szipoly sereg és mindenki menekült. De nekünk nem volt hova menekülnünk, így itt maradtunk a várban. Az én szemem virága akkor tanult meg járni és a fürdőbe menekültünk a többi cseléddel együtt. De az egyik lány elveszett és vissza kellett menni érte. Odaadtam a kisfiamat a legmegbízhatóbb szolgálólánynak és felmentem a lányért a mindenfelé röpködő tűzcsóvák között. Mire visszaértem a kút helyén csak egy hatalmas romhalmaz maradt. Tíz lány halt meg és a kisfiam. – Most már potyogtak a könnyek a szeméből. 

Megfogtam kezét és megsimogattam. Mit lehet erre mondani, hogy sajnálom? Vannak, amikre nincsenek szavak. 

- Odatemettem a többi gyermekem mellé, itt vannak velem. Akkor megfogadtam, hogy minden Jégszirtivel végzek. Azonban a király és a tenger megelőzött. És azt is megfogadtam, hogy az utolsó narancsvirág teát akkor iszom meg, ha meghal az utolsó szipoly is, aki a lázadásban részt vett. Többet én már nem iszom ilyen teát. 

Megfogtam a vállát és megsimogattam, és ahogy kitört a sírás rajta magamhoz öleltem ezt a szomorú asszonyt, akinek a tragédiája a várral és a királysággal egybefonódott. Nem kellettek szavak kettőnk között, a pillanat mindent magába foglalt. Lassan megnyugodott, megköszönte, hogy ott voltam és egy mosolyt is kipréselt magából amikor megkérdeztem, hogy jól lesz e most már. 

- Köszönöm, hogy meghallgatott, katona. Még csak nem is tudom hogy hívják!

- Ras vagyok -feleltem.

- Engem meg hívjon nyugodtan Folának vagy Fola asszonynak.