Molnár Vivien: Meleg pillanatok (fanfic)

(Lidérc szemszöge)

A harcokról kicsikart válaszok óta valami megváltozott, Roan nem volt önmaga és nem tudtam, mi zajlott benne. 

Nyugtalanított. 

A megszerzett tudás kirekesztett elméjéből. Mintha a háború nem csapatjáték lenne, mintha ott sem lettem volna! Tudni akartam, hogy min járt az a pengeéles esze, milyen elrugaszkodott ötletek cikáztak gondolataiban. 

Megfejthetetlen, üres arccal bámult maga elé hosszú perceken át, teljesen kizárva a külvilágot. Ha a Tűzisten maga állt volna vele szemben egy szál vágykendőben, azt sem vette volna észre. Napok óta ez ment, rohadtul kiborított!

A napi gyarkolatok után elvesztettem, tehetetlennek éreztem magam. Magába mélyedt, hol fel-alá sétált, hol egy helyben ült, miközben érthetetlenül motyogott valamit, majd sietve az ajkába harapott és körbekémlelt, meghallotta-e valaki. 

Négy napja még csak el sem vörösödött. Mi ütött belé és miért zavart ez engem ennyire?! 

Élesen mart belém a felismerés: hiányzott. 

A beszélgetés óta az élet a megszokott mederben folyt tovább, a napjaimból azonban mintha kiszökött volna az éltető napfény és csak a fakó félhomályban tébláboltam, egyedül. 

Néha fel-fel villant az égkék szempárban az élet, megcirógatta a várfalakat lelke melegével, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott, sajgó ürességet hagyva maga után. 

Hiányzott a csilingelő nevetése, az okos kérdései, de legőrjítőbben a közelsége hiányzott. Ott volt mellettem ugyan, de a közöttünk lévő távolságot napközben csak percekre tudtam leküzdeni, az éjjel hozott csupán némi békét.

Az elmúlt években az éjszaka lett a  legjobb barátom, a sötétség elrejtett, árnyék lettem a segítségével, mely minden kíváncsiskodó szem előtt láthatatlan maradt. Régi barátom azonban meglepetésemre mást is tartogatott a számomra, egy aranyszőke nemest a gyilkos völgyből. 

Roan keze minden éjjel a szívemen pihent meg. Hogy ő maga tette oda, vagy én húztam volna magamra, nem tudom, de éreztem, szükségem van rá. Az éjszakák ugyan megnyugtatták háborgó lelkemet, de ez már kevés volt. Nem csak a kezét akartam magamon tudni, az elméjét is akartam. Vissza kellett szereznem.

Nem bírtam tovább, egyik este odamentem hozzá és próbáltam kizökkenteni a világából. 

- Hahó, van itthon valaki? - kérdeztem bosszúsan. Eltelt pár pillanat mire jött a meglepett válasz 

-- Tessék? 

--   Mort épp tök pucér, és a lavórban mosdik. Te meg nem vagy vörös - mutattam magam mögé, miközben Mort is meglepetten fordult felénk. 

Sikerült! Most végre figyelt rám! Imádtam, amikor ezt csinálta. Elvörösödött, elkapta a pillantását és éreztem, hogy a mágiája is felszökött. 

Most, hogy végre figyelt rám, a tárgyra is tértem. Néhány szót váltottunk csupán, de megértett, elfogadta a felajánlott segítségem. 

A többiek előtt nem beszélhettünk, kifelé intettem. Roan felöltözött és követett. 

A padlásra mentünk, vittem a nyúlszőr takarót is magammal, veszedelmesen hidegek lettek az éjszakák és nem akartam, hogy megfázzon. 

Vigyázni akartam rá, óvni a bajtól, távol tartani a gonosztól és ma éjszaka a hideg volt az ellenségünk.

A padláson az asztalra terítettem a takarót, leültem rá és odahívtam őt is. 

Kiszáradt lelkem szomjazta a közelségét, a belőle áradó fény a csillagoknál is erősebben ragyogott és én mindennél jobban vágytam rá, hogy elmerüljek benne. 

Mélyen tudtam, hogy távolságot kellene tartanom, hogy nem tarthat örökké, a vége pedig akárhogy is következik be, fájdalmas lesz. De most csak élveztem a pillanatot, oly kevés jutott ki a jóból, minden cseppjét be akartam fogadni.

Akármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet, hittem, hogy a háború a megfelelő lépésekkel megnyerhető. A sorsunk a kezünkben volt és tudtam, hogy együtt képesek vagyunk győzni. 

Már jó ideje ötleteltünk, haladtunk előre a megértés ködös és hosszú ösvényén, megvolt bennünk a lehetőség, hogy együtt erősebbek legyünk, mint bármilyen ellenség. Az ő esze és az én tapasztalataim a segítségünkre voltak, szikráztak a gondolatok, a felismerések, a lehetőségek.

Teljesen belemerültünk, de észrevettem rajta, hogy fázik. Az éjszaka még hosszú volt és nekünk még sok dolgunk volt, nem térhettünk vissza a hercegi szobába. Közelebb húzódtam, hogy én se legyek teljesen védtelen a mardosó hideg ellen és ráterítettem combunkra a köpenyem.

A lábaim ugyan nem fáztak, de egy kis idő után a hideg bekúszott a bőröm alá. Úgy harapta csontjaimat tűhegyes fogaival, mint éhes vadmacska az éjszakai erdőben elejtett madarat. 

A rohadt életbe! Hogy lehetett ennyire hideg zárt ablakok mellett is?! 

Megborzongtam. Megoldást kellett találnunk és nem bírtam már sokáig.

Zekémet összehúztam magamon, nem mintha sokat segített volna. Roan észrevette, gondolkodás nélkül kioldotta a sajátját és én bebújtam alá.

Illata úgy ölelt körül, mint hajnali napfény az álmából ébredező tavaszi ligetet. A világ körülöttem hosszúra nyúlt pillanatokra megszűnt létezni, lelkem napfürdőben merült el. 

Akkor eszméltem csak, amikor Roan kérdően rám emelte tekintetèt. Szemei akár a lágyan fodrozódó ég, fürkésző tekintetével belém látott, mágiánk egymás után szökött fel.

A Tűzisten jószagú szerelmére, Lidérc! Fogd már vissza magad!

Az arcára különös árny vetődött, alig tudtam visszatartani, hogy fel ne ugorjon mellőlem. 

Nem tudom miről beszélt korábban, de tovább kellett haladnunk, nem maradt sok időnk és nem hagyhattam, hogy kizökkenjen. Gondolkoznia kellett, szükségem volt az eszére, ez volt az egyetlen esélyünk. 

A léghajó irányításáról kérdeztem, de teljesen belezavarodott, egyetlen értelmes mondatot sem tudott kipréselni magából. 

Nyugalmat erőltettem magamra és elkezdtem magyarázni a hajókról, a legapróbb részletekről is hosszan meséltem. Időt akartam adni neki, de mintha a falnak beszéltem volna, csak aprókat pislogott maga elé zavartan. 

Azt hittem a hangom nem jutott el mágiától ködös tudatáig, de tévedtem. Éles elméjéből kipattant egy szikra. Ez volt az! Végre nyomon voltunk!

A hideg a mellkasomra süvített be, megigazítottam magunkon a köpenyt a nyakánál, de képtelen voltam elvenni a kezemet a válláról. Roan hangja elakadt. 

Már megint túl messzire mentem! 

Vártam. Még a tüdőm is megfeledkezett feladatáról, a bent ragadt levegő türelmetlenül kereste a kiutat, hiába. 

Vártam. Vártam, hogy felpattan és körmondataival kimenti magát karom alól.

Ólom súllyal nehezedett rám a végtelenre nyúló pillanat, de nem menekült el. A meglepetés elsöprő hulláma söpört végig rajtam, ahogy a mellkasomnak dőlt. 

A mágiánk fellobbant és éreztem, hogy összekapcsolódott. Mint rég nem látott társak, úgy üdvözölték egymást. Elképesztő volt! 

Alig bírtam visszafogni magam, szinte simogatott, elmondhatatlanul vágytam rá és éreztem, hogy ő is rám.

A francba! Lidérc akartam lenni, árny a sötétben, akinek nincsenek hercegi feladatai, aki nem háborúba készül, aki tét nélkül szerethet. 

A felismerés egy sóhajban tört ki belőlem, mely meglebbentette a mellkasomon nyugvó aranyló fürtöket, végigsuhant a köpenyen, majd a hideg egy röpke pillanat alatt magába fogadta. A gondolat azonban már kitéphetetlenül mély gyökeret vert bennem. Egész életemben otthonra vágytam, szerető karokra, melyek gyengéden ölelnek.

A csilingelő szellő hangján tört a legváratlanabb pillanatban az életemre ez a napfényben úszó mézédes gyümölcs, amely táplálja a szívet, csendesíti az elmét és körülölel, akár a Földanya.