2021. szeptember 2., csütörtök

Tóth Teodóra: Csata (fanfic)


 Kopp.

Az éles koppanás gyorsan elhalt a zsibongó teremben, de valami megváltozott. Rianna merengve nézett rám. Teljesen rossz irányban kereste a feleletet. Az igazi ellenség nem a csatatéren keresendő. Azért a kis közjáték Zimandon fiával igazán figyelemre méltó és szórakoztató volt. Magam sem gondoltam, hogy épp a mímelt nagyothallásom fogja próba elé állítani. 

Visszaidéztem, ahogy zsigerből odaintette a fiút, hogy ne kelljen illetlenül ordítania. Mint egy valódi nemes, pedig korántsem szokott hozzá a rangja használatához. Voltaképpen ez annyira talán nem is különös, hiszen többször láttam már, ahogy Roanként parancsokat osztogat. Eme gondolatot meg is mosolyogtam, látványosan meghökkentve ellenfelemet. Ilyen ritkán látna mosolyogni? Bár meglehet, a koppanás lepte inkább meg. 

Elégedetten láttam, hogy a kezdeti érdektelenség helyét kezdte átvenni a tűz, melyet a kihívás táplált, amit annyiszor láttam már, mikor Roan álruháját viselte. Mindössze annyi a dolgom, hogy ezt felélesszem a játékon kívül is. Én most a lányomért küzdök. Bármit is gondoljon a külvilág. Nem mintha törődnének egy hóbortos, süket öreggel és annak beteges lányával. Bolondok, de igazán nem tehetnek róla, hogy ilyen jól játszunk ebben a társasági életnek nevezett színdarabban. 

Kopp. 

Kopp.

Kopp.

A tűzokádók valóban sok kérdést felvetnek, de továbbra sem közelítik meg a megfejtést. Hozzájuk még az én kutatásaim sem értek el. Az emberi gonoszság már érdekesebb, végre elkezdett szabadabban gondolkodni. Így-így virágszálam. Ó, nem… A természet a legnagyobb szövetségesünk lehetne, ha hagynánk neki. Ezt megtanultam az elmúlt években. A körték nélkül birtokunk sem lenne már. Azt hiszem, megfelelő értékrendre tanítottuk a lányunkat, ha ilyen fontos problémaként kezeli az éhséget. Ha viszont továbbra is ilyen messze keresi a megoldást, hamar elmegy a hangom. Minő szerencse… A csendesedő teremben kevesebb erőfeszítéssel is kiabálásnak tűnhet a mondanivalóm. 

A társaság reakcióiból ítélve Rianna épp most vívja ki a tiszteletüket. Önmagaként. Már csak azt kell elérnem, hogy erre ő maga is rájöjjön. Nem vagyok megmondhatója, hogy ezt a teknőcharccal vagy a kérdésemre adott válaszaival érte el, de ez talán mindegy is. Látják. De az álcáinkon továbbra sem láthatnak túl. Különös ez a játék. Egymás ellen vívunk csatát, mégis más harcot vívunk. 

Kopp. 

Kopp.

Drága lányom, tényleg a társadalom nyom el téged? De végre, végre jó irányban gondolkodsz! Az ellenség itt van köztünk. Bennünk. Akárcsak a düh, de az talán inkább egy fegyver, mintsem maga az ellenség. A délután elszállt, a teknőcharc véget ért, de a játszmának még nincs vége. Nincs, míg mindketten nem nyerünk. A nézősereg elismerését már elnyerte, de az nem elég, nekem nem. Ideje a végjátéknak. Mocsárvízi Jerin kérdésével már meg is adta a végszót. 

Az igazi ellenség belül van. Semmi sem nagyobb pusztító erő, mint amikor nem hiszünk önmagunkban, és nem a saját utunkat járjuk. 

Ezzel átadtam a kulcsokat, ráruházva a kutatási eredményeket, és ami a legfontosabb… A bizalmamat mutattam ki mindenki előtt. Rianna arca felragyogott, ahogy megértette a szavaim mögött rejlő üzenetet. Nem kell másnak lennie, hogy tiszteljék. Nem kell Roannak lennie, hogy elismerjék. Nem kell fiúnak születnie, hogy értékes legyen. Önmagában kell hinnie, hogy mások elismerését kivívja. Akkor tud gyökeret ereszteni bennünk az erő, ha mi is elhisszük, hogy képesek vagyunk irányítani. 

Eljött az ideje, kis gyopárom, hogy kivirágozz! Hozd el a kikeletet mindannyiunknak! 


5 megjegyzés: