Somogyi Edina: Ne játssz a tűzzel! (fanfic)

 

Az öcsémmel az északi szárny szalonjában voltunk. Már egy ideje lógott az eső lába, így nem mentünk ki a szabadba, hanem bent, a kastély falai közt foglaltuk el magunkat. Én a pamlagon ültem, kecsesen és titokzatosan, vártam, hogy a mesebeli herceg felkérjen.

Roan elém állt és gálánsan meghajolt.

- Felkérhetem a bál legszebb hölgyét a következő táncra?

Erre én igyekeztem kacéran a szempilláimat rebegtetni és felé nyújtottam a karom – Igen, kedves herceg – rebegtem.

Roan büszkén a szalon közepére vezetett, majd elkezdtük a táncot. Hetente pár alkalommal eljárt hozzánk egy igétlen tánctanár, aki a báli táncokat oktatta nekünk. Épp a frissen tanultakat gyakoroltuk, miközben eljátszottuk, hogy mindenki ámulva minket néz, mert mi vagyunk a legszebb és legügyesebb pár az egész társaságban. 

Természetesen a kedvenc jelenetünket játszottuk el újra. Én voltam a titokzatos hercegkisasszony, akit megigézve bámul az egész bálterem, Roan pedig a gáláns herceg, aki első pillantásra belém szeret.

- Aú, Ria, a lábamra léptél, még nem ez a lépés jön – csattant fel Roan.

- Jól van tudom, tudom. Kezdjük inkább elölről – javasoltam.

Felvettük a kezdő pozíciót, és újra nekiálltunk, mialatt Roan magában dúdolta a dallamot. Légiesen suhantunk a képzeletbeli táncparketten. Imádtuk ezt csinálni, teljesen belefeledkeztünk a mozdulatokba és közben a képzeletünk szabadon szárnyalhatott a csillogó bálterem és a gyönyörű ruhák között. A tánc végén Roan a karjába kapott és úgy vitt vissza a pamlaghoz, alig bírtam visszatartani a nevetésem, végül ő is kacagva hanyatlott mellém.

- Ez biztosan nem lenne illendő egy bálteremben – közöltem vele.

- De egy szerelmes herceg nem hagyja csak úgy magára a szíve választottját és a karjaiban viszi, ha a hölgy már elfáradt – felelte mosolyogva.

Mindketten nagyon vágytunk arra, hogy egyszer egy igazi bálon is részt vegyünk, de Kimcse néne szerint tizenegy éves gyerekeknek még nem megengedett, hogy táncmulatságokra járjanak, pedig mi már alig győztük kivárni, hogy elég idősek legyünk hozzá.

- Szólni kellene valamelyik szolgálónak, hogy gyújtson be, eléggé fázom – javasoltam, mivel a tánctól alaposan megizzadtam.

- Majd én megoldom. – állt fel Roan, és már indult is az üresen tátongó kandalló felé, felhalmozott egy csinos kis fakupacot, majd összeérintette az ujjait.

- Krash – kiáltotta. Egy izgága kis láng jelent meg a tenyerén, amit elegánsan a kandallóba ejtett, a fahasábok pedig sercegve, pattogva lángra kaptak. Irigykedve figyeltem. Én miért nem tudok tüzet gyújtani? Ez igazságtalanság.

- Én is megpróbálom – jelentettem ki határozottan.

- Ria, még soha nem próbáltad. Tudod, hogy anya nem szerette a tűzmágiát.

- Anya, már egy éve meghalt, ne oktass ki engem – emeltem fel a hangom felháborodottan. Még egy év elteltével is fájt a hiánya, ürességet éreztem és persze dühös is voltam rá. Miért kellett az életét feláldozva gyógyítania? Persze tudom, hogy ezzel a gyerekeket mentette meg, de még fájón élt a hiánya, mint egy feneketlen mély kút, ami bennem tátong.

- Akkor is megpróbálom, állj arrébb – mondtam az öcsémnek.

Roan távolabb húzódott, míg én a kandalló elé léptem, arra gondoltam elsőre nem a meggyújtással próbálkozom, hanem a már meglévő tüzet fogom felszítani.

- Krash – kiáltottam, de nem történt semmi, nem sikerült megnövelni, sőt a vidáman lobogó lángok, mintha kinevettek volna. 

Feldühödtem, mérgesen toppantottam egyet.

- Ria, hagyd, megpróbáltad és ennyi, most már folytassuk a játékot – nyűgösködött Roan.

- Még nem – makacskodtam.

Erősen koncentráltam a tűzre és dühösen kérleltem

- Legyél már nagyobb a Tűzisten szerelmére!

Még egyszer elkiáltottam magam – Krash – minden dühömet és elkeseredettségemet beleadtam és erőteljes fröcskölő mozdulatot tettem a kandalló felé.

Sikerült! Alig hittem el, a varázslattal olyan hatalmas fellobbanást vittem véghez, hogy ijedtemben hátraugrottam és a lendülettől fenékre is estem. Azt hittem a tűz csak lobban egyet és ennyi, de egyáltalán nem csillapodott, hanem hatalmas lánggal lobogott tovább és rémülten tudatosodott bennem, hogy élővé vált. Dühödten kicsapott, hogy elkaphasson, mintha karjai nőttek volna, úgy kapott utánam, de szerencsére sikerült arrébb gördülnöm az útjából.  Roan odaszaladt hozzám és segített felkelnem a földről, majd megpróbálta varázslattal eloltani a lángokat.

- Krash – kiáltotta határozottan, de a tűz gond nélkül elszívta a rá irányított mágiát, a lángok nem tűntek el, hanem még nagyobbra nőttek, úgy tűnt ezzel csak még jobban felingereltük. Továbbra is dühödten minket akart elkapni, ezért ijedten összekapaszkodva elhátráltunk onnan, hogy az egyre jobban kinyúló lángok ne érjenek el minket. Soha nem gondoltam volna, hogy a tűz is élővé válhat, de sajnos a lángok sokkal többre voltak képesek, mint az egy normális tűztől elvárható volna. Mivel az élő elem rájött arra, hogy a „karjaival” nem tud minket elérni ezért szó szerint kiugrott a padlóra, pontosan arra a helyre, ahol az előbb még mi is álltunk. Rémülten láttam, hogy a fényesre csiszolt parketta egyre jobban megadja magát a perzselő tűz erejének. A lángok lassan minden irányba terjeszkedni kezdtek, azonnal minket vettek célba és alattomosan felénk araszoltak, de hamar elérték a padlóig érő sötétítő függönyt, majd az ablaktól nem messze álló fotelt is, amiben délutánonként nagyon szívesen olvastunk az öcsémmel, mert olyan méretes volt, hogy ketten is kényelmesen elfértünk benne. 

- Kérlek, kedves tűz, hagyd ezt abba, nem akartunk feldühíteni, nagyon sajnáljuk – rimánkodtam. De sajnos egyáltalán nem hallgatott rám, el akart pusztítani, amiért oktalanul életre keltettem és csak egyre dühösebb lett, amiért nem tudott elkapni minket. Roannal moccanni sem tudtunk a félelemtől, éreztem, hogy szorosan markolja a kezem, szinte már fájón, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megmozduljon, vagy valahogyan megállítsa a tüzet. A szalon egyre jobban megtelt a csípős füst kellemetlen szagával, amitől kaparni kezdett a torkom. El kell jutnunk az ajtóig, villant be a megdermedt agyamba, hiszen az ablakhoz már nem jutunk oda és amúgy sem lenne túl jó ötlet kiugrani a második emeletről. 

-Roan, ki kell jutnunk innen – dadogtam összeakadó nyelvvel. 

Felszívtam magam és az öcsémet magam után rántva az ajtó felé szaladtam. A tűz érezte a rémülettől felszökő mágiánkat, így az egyre nagyobbra duzzadó lángok minden éghető felületen követni kezdtek minket.

Sikerült kimenekülnünk a folyosóra, de a terjeszkedő lángok nem álltak meg, nem volt időm, hogy becsukjam az ajtót magunk után, már is ott tombolt mögöttünk. A kastélynak ez a része főleg a hajdani vendégeknek volt fenntartva, gyönyörű mintákat ábrázoló falikárpitokkal és fából faragott szobrokkal gazdagon díszítve. Sajnos ez most nem vált előnyünkre, az élő tűz kíméletlenül a nyomukban volt, miközben az öcsémmel egymás kezét szorongatva próbáltunk menekülni előle. Még soha nem éreztem ilyen fokú rettegést, mint most. A belsőmben mintha minden apróra zsugorodott volna és az agyam szinte teljesen üres volt, egyáltalán nem tudtam gondolkodni. Csak az ismétlődött a fejemben, hogy futás, futás, mint valami unalmas mantra, tudtam, hogy az életünkért küzdünk, ha az élő tűz utolér minket, azt nem éljük túl. 

A hátunk mögötti izzó hőség még gyorsabb tempóra ösztökélt minket. Nem mertem hátra nézni, féltem, hogy az kizökkent és orra esem. Elértük a lépcsőt és lefelé rohantunk az alsóbb emeletre. Láttam mellettem az öcsém rettegéstől sápadt arcát és űzött tekintetét. Menet közben az egyik lépcsőfokon megbotlottam és majdnem elestem, de Roan erősen tartott és húzott magával tovább. Sikeresen leértünk a földszintre, és már szaladtam volna a nagy hall és a bejárat felé, de az öcsém visszahúzott.

- Nem engedhetjük a könyvtár közelébe – lihegte.

Hihetetlen, hogy ebben a helyzetben még ilyen élesen vág az esze, de természetesen igaza volt. Így a másik irányba indultunk el, ahol a folyosón mindkét irányból használaton kívüli vendégszobák nyíltak. Reméltem az öcsémnek van valami terve. Berohantunk az egyik szobába, ahol a sötétítők miatt alig láttunk valamit. Az öcsém egyből az ablak felé indult, elrántotta a nehéz függönyöket, amiből mindenfelé szállt a por, köhögésre ingerelve a füsttől így is megviselt torkomat. A tűz gyorsan utolért minket, a földön heverő poros szőnyeg már lángra is kapott és az izzó, vöröslő lángok be akartak keríteni minket. 

Roan szerette volna kinyitni az ablakot, de nem voltunk elég magasak ahhoz, hogy elérjük és könnyedén kiugorjunk rajta.

- Az asztal – kiáltottam.

A sarokban nem messze az ablaktól egy kis íróasztal állt, amin pár darab papír és egy tollszár hevert. Szinte egyszerre ugrottunk oda és megfogtuk a két végét, hogy az ablak alá tudjuk húzni. Közben a lángok már a baldachinos ágyat nyaldosták. Sikerült az asztalt az ablak alá ráncigálnunk, majd, gyorsan felmásztunk rá. Közös erővel ki tudtuk nyitni a kissé beragadt ablaktáblát, köztünk hűvös szél süvített be, még jobban táplálva a tüzet, ami időközben már elérte az asztalunk lábát. Kint erősen feltámadt a szél és vihar készülődött. Megfogtam az öcsém kezét, Roan rám nézett én pedig bólintottam, nekirugaszkodtunk és együtt kiugrottunk az ablakon. 

Fájdalmas volt a földet érés, nem sikerült teljesen átugranom az ablak alatti rózsabokrot, így éreztem, hogy össze-vissza karmolják a hátamat. A hátunk mögött, a tűz még dühödten próbált utánunk nyúlni, de már szerencsére nem tudott elérni minket, észrevettem, hogy dühétől lassan az ablakkeret is lángra kap. A kinti szél erősen tépázta a ruháinkat és a hajunkat, köhögve, botladozva igyekeztünk minél messzebb kerülni az épülettől, az egyik távolabb eső fa közelében megálltunk és visszanéztünk a kastélyra. Az egész északi szárny lángolt, a legtöbb ablak kitört a hatalmas hőségtől és a tűz erejétől. A bent tomboló lángokat csak sejteni lehetett, mert a törött ablaktáblákon keresztül sűrű, fekete füst hömpölygött kifelé, mint gonosz fekete démonok, akik táncolva röppenek az ég felé.

A szívem őrülten dobogott a mellkasomban, és még mindig éreztem az émelyítő füst szagát az orromban. Nem tudtam tovább tartani magam, térdre zuhantam és eleredtek a könnyeim, hangosan zokogtam az átélt sokkoló élményektől és sirattam a kastélyt is, ahogy a fekete kormos gomolyagok elcsúfítják a fehér falakat, belül a lángok pedig teljesen elpusztítják a gyönyörű helyiségeket. A tűz szerencsére nem jutott tovább az északi szárnynál a mészkőből épült falak miatt, de ezen a részen mindent elnyelt, már a tető is lángokban állt. 

Roan mellém térdelt és átölelt, összekapaszkodva sírtunk, éreztem, hogy még ő is remeg az átélt borzalmaktól. 

Pár csepp hideg esőt éreztem az arcomon, majd pillanatokon belül a cseppek megszaporodtak és sűrű zápor hullott ránk. Továbbra sem mozdultunk csak néztük, ahogy az eső szépen egymás után kioltja a lángokat, amik lassan fekete füstfelhővé szelídültek. 

Nemsokára Kimcse néne szaladt oda hozzánk, aki a faluban járt pár apróságot beszerezni és most érhetett vissza meglátva minket a fánál.

- Mit műveltetek, mihaszna kölykök? – kérdezte kifulladva, de az ő szemében is csak rémületet láttam.

- Sajnálom, annyira sajnálom – zokogtam és most már Kimcse nénébe kapaszkodtam, ő szorosan átölelt mindkettőnket és nyugtatgatni próbált azzal, hogy szerencsére nem sérült meg senki és ez a kastély úgy is túl nagy a jelenlegi létszámnak.

Szörnyen éreztem magam.

- Soha többé nem fogok a tűzmágiával próbálkozni – fogadtam meg nekik és magamnak is.