Molnár Réka: A szél hangja (fanfic)

Robin Wight drótszobra

Még mielőtt a mágia és varázslat megjelent volna a világban, a természet nem Élt. Legalábbis nem úgy és olyan értelemben. Hanem egy sokkal ősibb módon létezett és vészelte át a halandók bűneit.

Az emberek varázs nélkül születtek, mind átlagosak voltak. Egyformák. Nem voltak félreértett szipolyok és az egekig magasztalt mágusok, egyszerű halandók voltak csupán, egy emberöltőnyi élettel megáldva. De egy napon egy apró, gyertyafénnyel megvilágított helyiségben egy anya vajúdott. Kisbabája első pillantásra teljesen egészségesen jött a világra. Fejét rövid, barna hajszálak borították, élettel telve kapálózott apró végtagjaival. Finom ívű szája sírásra görbült, majd levegőt vett. Hang azonban nem hagyta el torkát, némán rúgkapált és küzdött a hirtelen rátörő hideg ellen. 

A szobában lévők mind döbbenten figyelték a csöppséget, beleértve saját, levegőért kapkodó édesanyját is. Az ágy mellett álló férfi - az egyetlen a teremben -, hitetlenül, már-már dühödten termett a bába mellett, aki még mindig mereven tartotta a ficánkoló kisbabát. A díszes ruhába öltözött férfi kikapta az idős nő kezéből és rázni kezdte, hátha csak valami elromlott. Hiszen az nem lehet, hogy az ő gyermeke így szülessen! 

- Gyerünk, sírj már! - kiabálta. 

Anyja selyem hálóinge verejtékben ázott, csakúgy, mint pirospozsgás arca, melyen ekkor csordult le az első könnycsepp. Barna szemeiben enyhe félelem és kétségbeesett anyai szeretet kettőse tükröződött, ahogy a férje kezében hánykolódó kislányára szegezte tekintetét. 

- Tedd őt le…. HAGYD ABBA, GABRIEL! - kiáltotta. Teste gyengesége ellenére kipattant az ágyból, és elvette gyermekét a gróftól, fáradtságtól és érzelmektől remegő kezekkel szorítva magához a törékeny gyermeket. 

Férje dühe már-már tapintható volt, ahogy a feleségére meredt. Haragját még a csecsemő is megérezte, hisz abbahagyta a mozgolódást. 

- Ez a valami nem az enyém. Egy ilyen izé nem lehet a Szél Völgyének gyermeke, Aella, ezt te is tudod. Nem fogadom el a sajátomnak. - szavaiból csöpögött a megvetés, ahogy kiviharzott a szobából.

Az ajtó csapódásával a bába is magához tért a kábulatból. 

- Kislány, asszonyom… A baba leány - pillantott kedvesen a grófnéra. 

Az anya végre engedett szorításán, s jó alaposan megnézte babája arcát, egyik kezével megsimítva annak arcát. Az újszülött felemás szemekkel, nyugodtan nézett vissza anyjára. Aella óvatos mozdulatokkal törölte le a vért lányáról, majd bugyolálta be. Arcát az övéhez érintve nézett a kisded szemeibe. 

- A Szél óvja utad a világban, Tuuli…. - hangja elhalt, ahogy új nevén üdvözölte leányát.

Az idő felváltva rohant és vánszorgott számára. Legalábbis erre jött rá, miközben felemás tekintetével egy szikláról pásztázta az előtte elterülő tájat. Mióta az eszét tudta, megvetették az emberek, szörnynek tartották. Mindezt azért, mert nem tudott beszélni. 

Egy apró légáramlat meglebbentette egyszerű lenszoknyájának szélét. Megborzongott, ahogy régi emlékek tucatjai törtek rá. Mindegyikben hiányos ruházatban, vagy épp anélkül állt a szabadban, hang nélkül tűrve a rá kiszabott büntetéseket. Fejét megrázva fordult el a tájtól és indult útjára. Ha nem akart újabb zúzódásokat szerezni anyja érkezése előtt, muszáj időben visszaérkeznie. Faágakkal megrakodva tért vissza az apró kunyhóhoz, ami az otthonául szolgált, mióta csak az eszét tudta. Testvérei - vele ellentétben - a kastélyba tengették a mindennapjaikat, a nemesi család többi tagjával egyetemben. Apja mindent megadott nekik. Szép ruhákat és ékszereket a lányoknak, kardokat és csatalovakat a fiúknak. Mindenkinek, csak neki nem, amiért ilyen. Amiért más, mint a többiek. Egy sóhaj kíséretében lépett be a viskóba. Elkésett, anyja már odabent várta.

Újabb szidás, ám ez most más. A grófné hangja máshogy cseng, mint az embereké, akik nap, mint nap újabb feladatokkal bízzák meg, mint valami szolgálót. Mert hát, ez volt ő csupán, egy szörny a világ ranglétrájának legalján, akire bárki bármilyen munkát ráparancsolhatott, természetesen anélkül, hogy fizetnie kellene. Előfordult, hogy ok nélkül bokszzsáknak használták. Nem volt kellemes.

- Figyelsz te rám, Tuuli? Vagy megint elkalandoztál? - édesanyja kedves piszkálódása zökkentette ki gondolatai közül. Sosem mondhatja meg neki, mi történt. Összetörné. Halványan elmosolyodott, és anyjához lépve megölelte. 

- Édesem, jól figyelj. Holnap semmiképp sem jöhetsz a város és a kastély közelébe, megértetted? Bárki bármit mond, maradj itt. 

A lány kérdő tekintettel meredt anyjára. A grófné kissé elhúzódott tőle, kezébe vette lánya arcát. A szemeibe nézve megsimította a szeplőit. 

- Ne felejtsd el, édesem. A jobb szemed mindig apádé, a jobb pedig anyádé marad. Az örökséged semmi nem veheti el tőled, a szavaid hiánya nem tesz kevesebbé testvéreidnél. - Bármilyen másik magyarázat nélkül homlokon csókolta a felemás szemű leányt. 

Tuuli anyja barna szemeiben szomorúságot vélt felfedezni. Hiába támadt több kérdése, mint válasza, bólintott. Szíve mélyén érezte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látják egymást. Szeme könnybe lábadt, ám erős maradt. A grófné kezeit megszorítva bátorítón nézett rá. Meglepetésére a nő, aki életet adott neki, és mindig erős maradt, most sírt. Mégis, ajkain mosoly játszott. 

- Most mennem kell, édesem. Egyszer…. Egyszer még látjuk egymást, kedves kis szellőm - ölelte még egyszer, erősen magához a fiatalt, mielőtt kilépett volna a viskó ajtaján. 

Másnap mindezek ellenére azonban mégis ott találta magát a főtéren, kezében plakátokkal. Elolvasni ugyan nem tudta őket - hisz édesanyja hatalma, hiába volt ő a grófné, nem tudta meggyőzni még a legszegényebb embert sem, hogy írni vagy olvasni tanítsa őt -, a grófot és a családját bármilyen képen megismerné, legyen az egy gyönyörűen festett portré, vagy egy rossz minőségű, mennyiségre gyártott plakát. 

Akármennyire igyekezett ellenkezni aznap hajnalban, a legény saját kezűleg rángatta el egészen egy kis, rendezett faházhoz. A kezébe nyomott egy hatalmas szennyeskosarat, majd a város széle mellett folyó patakhoz vezette. 

- Láss munkához, kislány - dobott oda egy darab szappant, majd otthagyta. Tuuli szemforgatva látott hozzá. 

A város egyre zajosabb lett körülötte, lábak dobogtak a macskakövön, kiabálva a főtér felé tartva. A lány az egyik pillanatban még a pataknál mosott, a másikban már ismét kezek cipelték valahova, fejére zsákot húztak. Kapálózott, rugdalózott, ahogy csak bírt, ám mindhiába, erősen tartották. 

Egyszercsak megváltozott a talaj fogvatartója lába alatt, léptei simábbá váltak. Körülöttük ujjongás hangzott fel. Tuuli tudta, hol vannak, egyszer már hallotta ezt az akusztikát. 

És igen… Lábai fahasábokat értek, kezeit hátra, egy oszlophoz kötözték. Fejéről lekerült a zsák, felemás szemei elé pedig borzasztó látvány tárult. A város lakói mind ott álltak a téren, kiabálva és öklüket rázva egy pódium felé. Ott voltak ők, a völgy grófja és családja, sorban odaállítva egy hatalmas farönk elé. De a lány nem hallott mást, csak a grófné fájdalommal teli kiállítását. Arcán könnyek folytak, szabadulni próbált kötelékeitől. Gabriel azonban hideg tekintettel állt mellette…. Szabadon, a saját lábán, béklyók nélkül. 

Tuuli szemei dühös könnyekkel teltek meg, ahogy felfogta, mi történt. Anyja megpróbálta megbuktatni a grófot, megváltoztatni legidősebb lánya sorsát. Megadni neki, ami járt. 

- Hát, itt vagyunk mind. Aella, nem hittem volna, hogy így csalódnom kell majd benned. Egy szörnyszülöttet adsz nekem elsőszülöttnek, aztán pedig megpróbálsz megöletni? Hát így bántam én veled, kedvesem? - fordult a nőhöz, már-már sajnálkozón szólva hozzá. - Legyen ez lecke mindannyiótok számára! Aki ellenem mer fordulni, az rútul meglakol! - intézte szavait a tömeghez, miközben körbemutatott a pódiumon állókon. 

- Gabriel, ezt nem teheted! - próbált a grófné ismét ellenkezni. Mellette álló gyermekei némán sírtak, nem mertek megszólalni. 

- Ugyan már, Aella, azt teszek, amit csak akarok - felelte negédesen. - Gyerünk, kezdjétek! - utasította a hóhérokat.

 
A grófnét és a gyermekeket körbeállították a farönk mentén, mindegyik mellett egy fejszét tartó férfi állt. Anyja továbbra is küzdeni próbált, ám az őérte felelős ítéletvégrehajtó a fához nyomta. 

- Sajnálom, drágám. De szeretetem jeléül nem kell, hogy végignézd, ahogyan az a szörnyszülött lányod elég a máglyán! Érezd magad kivételesnek. -

A kezével intett. A balták a magasba emelkedtek, majd lecsaptak. Öt fej gurult el gazdájuk testétől, mindegyiken keserves arckifejezés. 

Tuuli arcára félelem ült ki, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy mindez megtörténik. Az ő hibája, minden az ő hibája! Ha tudna beszélni, akárcsak egy szót, ez nem történt volna meg! 

A gróf saját maga közeledett a máglyarakás felé, kezében egy égő fáklyával. Arcán beteg mosoly tükröződött. 

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem édesanyád igazi arcát, Tuuli - mondta, meggyújtva a farakás szélét. A rönkök közé dugdosott száraz szalma gyorsan lángra kapott, pillanatok alatt elérve ezzel az egész kupacot. - A Szél adja meg neked a méltó büntetést, te torzszülött. - Ezek voltak apja búcsú szavai hozzá, ahogy vigyorogva a lángokba meredt. 

Tuuli maga alá nézett, ijedten kapkodta a levegőt, lábaival toporogva próbálta eloltani a felé közeledő lángokat. Ám azok felforrósították először a levegőt, majd vékony ruháját, végül a bőrét is elérték. Kiáltani próbált, de hang nem jött ki a torkán. Szél támadt, végig cikázott az emberek között, akaratlanul is oxigénnel táplálva a tüzet. A bőrét kíméletlenül égették a lángok, már egész testét belepték, haja is lángra kapott. Nem bírta tovább, érezte, hogy az élet egyre csak kúszik el testéből. Még egyszer… Csak még egyszer, utoljára sikolyra nyílt ajka. 

És ezúttal megszólalt. Sikoltás szelte ketté a csöndet. 

A szél néhány parázzsal egyetemben felkapta és magával repítette. Az emberek nem tudták ugyan, de a hangjával együtt a lány lelke is tovaszállt. Átjárta a szelet, belé költözött, új életre talált. Végre szabad lett, minden fájdalom, gyötrődés és hátráltatás nélkül szelhette a világot. Átsuhant fák lombjai között, patakok hullámai felett, lágyan érintve mindent, s örömtelve ficánkolt minden élőlény láttán.

Kezdetben kósza fuvallat volt csupán. Egy szellő, mely egyszercsak élettel telt meg, s megfogadta, hogy megvédi a hozzá hasonlókat. Akik nem olyanok, mint mások.