Zámbó Ilona: A vár meséje (fanfic)

Kezdetben aludtam, csak aludtam. 

Az álmom szép volt. Gyönyörű volt. Fákról álmodtam, virágokról, madarakról amelyek messze fenn az eget szelik át. Surranó kis lábakról, melyek az élet számtalan formáját hordozták. Súlyos léptekről is, melyekkel nagy ragadozók cammogtak akik az apróbb lényekből, növényekből táplálkoztak. Igen, halál is volt, mely az élet körforgását szolgálta. Boldog voltam, határtalanul boldog, hisz léteztem. Az örömöm átjárta a növényeket és az állatokat melyek rajtam éltek.

Változtak az idők, változtak az évszakok. Néha a tél is tovább maradt, mint szokott. Időnként viharok jöttek és mentek. Volt hogy a fáim, a kedves fáim jajongva dőltek a földre, a madárkák, és az állatok odvaikat, fészkeiket, gyermekeiket, társaikat siratták. Majd a kidőlt fák helyébe új fák nőttek. Új fészkek készültek, és mindig maradt túlélő, az élet ment tovább a maga útján. 

Azután egy napon másfajta lények jöttek. Vihar nélkül kidöntötték a fáimat. Hangos zajukkal, éles fogaikkal testembe martak, apró darabokra törtek. Elvittek.
Mire a fájdalmamból magamhoz tértem a testem új formát öltött. Apró darabokból álltam ugyan de egymáshoz simultunk, egyek voltunk megint. Most nem a testemen, hanem a testemben hordoztam az életet. Zajosabb volt, izgágább, de ők is éltek és meghaltak. Szép lassan álomba merültem megint. 

Míg egyszer csak arra nem riadtam, hogy méhembe szelíd, törékeny lényeket zártak, akiknek a zokogásától, fájdalmától felriadtam. Ezek a lények egymást pusztították! Az erősek, kiáradók a gyöngéket, befogadókat! Ahelyett, hogy megvédték volna őket! 

Néha szerelem is helyt kapott. Ilyenkor dalra fakadt az alattam lévő víz, és szökőkútként tört az ég felé. 

A szerelmes napok egyre ritkultak. Egyre nőtt a méhembe zártak fájdalma. Fájtam velük én is. Gyűlölet ébredt bennem az elpusztítóik iránt. Mire örök álomba szenderült közülük a legutolsó is kihalt bennem a kiáradókon kívül minden élet! Csöndben, némán lestem minden mozdulataikat. 

Már nem aludtam. Már nem álmodtam. Vártam. 

Ha mágiát merészeltek használni az az én erőmet növelte, és lecsaptam rájuk amikor csak tehettem. Nem. Ó nem féltem a haláltól. Mindig újra építettek. Valamiért kellettem nekik. De nekem ők nem kellettek. Míg egy napon megérkezett. Megérkezett Ő! 

Olyan volt, mint akiket a méhembe zártak. De ő szabadon járt. Megérintett. Szeretett. A könnyei ízét még most is érzem a köveim között. 

Ő szeretettel nyitott rajtam ajtót, míg a mások mágiával. Csak azért nem omlottam rájuk mert meg akartam óvni őt. Ha nem lett volna oly közel egy percig sem habozok, de így állva maradtam. A megkönnyebbülése, a hálája adott erőt elviselni a gonoszokat. A pusztítókat. 

Tőle lassan visszaköltözött az élet a testembe. Apró lábak surrantak újra köveim között. Madarak szárnyaltak, daloltak rajtam és körülöttem. Még a vízköpőim is dalra fakadtak mikor szerelem született bennük, és vágyuk újjá, gyönyörűvé alkotta a tornyomat. Másik alkalommal még a szökőkutam is dalra fakadt. Én vigyáztam rá és ő vigyázott rám.