Bakay Réka: Az új kapitány (fanfic)

 

A hit az tudás. Bátor tettekre készteti az embert, aki pontosan tudva a következményeket, amikkel járhat, ha belevág, mégis a tudását felhasználva siker koronázza a küldetését.

A lovagot, kiről most mesélni fogok, ezek miatt nevezték el Hitnek.

∞

Magányos lovas vágtatott keresztül az alkonyi fényben úszó poros úton. Egyre gyorsabban, és gyorsabban hajtotta a csődört, szíve húzta haza, lovagtársai felé.

Már szinte hallotta az önfeledt mulatozást, ahogy vígan mesélnek és büszkélkednek tetteikkel, a hatalmas röhögéseket, ahogy ugratják a másikat. Lovagunk elmosolyodott, és végre megpillantotta a Lovagrend óriási épületet.

Parancsolóan emelkedett a Redház a búzaföldek fölé, a repkénnyel befuttatott falak, a parkban illatozó tengernyi virág, a frissen sülő kenyér illata, mind-mind az otthon érzését adta.  

Biccentett az őrt álló lovagoknak, akik a falról lepillantva észrevették a közeledő alakot. Jelezték, hogy tudják, bajtárssal van dolguk. Hit lovag belovagolt a rácsos kapun, és leszállt csődöre, Kaba hátáról. A zabla alatt megragadta a szárat, a lovarda felé irányítva szeretett kedvencét. Az ösvényen haladva örvendezett a szeme miközben a smaragdszínű füvet és formára vágott bokrok, a színes szirmok kavalkádját és a tavon megcsillanó holdfényt figyelte.

- Hit lovag, annyira örülök, hogy épségben hazaért! – szaladt felé lelkendezve egy apró kis fiúcska.

Alig lehetett több tíz évesnél, szeplős arcán hatalmas vigyor húzódott.

Elvette a szárat, és beszélgetésbe elegyedtek. Megtudta, hogy a fiút Berinek hívják, a bátyja a hetedik reinkarnációs Elán lovag, aki miatt nem dobták ki az elbukott vizsgája után, és lovászfiú pozícióba helyezték el, így elsőre.

- … és akkor Bah mágus megindul a tó felé, hallja, hogy zörög valami az egyik bokorban. Már készíti is elő a mágiát, hogy lecsapjon vele, gondolom én, de a bozótból egy nyúl ugrik elő. Erre megnyugodva kifújja a levegőt, és véletlenül szabadjára engedi azt a valamit. Én csak a lovardából figyeltem, valami kékes-zöldes villanást láttam, aztán meg puff, egyszer csak egy lángoszlopot látok, ami üstökösként közeledik a vízparthoz, maga mögött felperzselve mindent. Aztán egy csobbanás és a víztükör alól kibukkan Bah mágus bosszús arckifejezéssel. Életemben nem nevettem annyira.

- Vicces egy történet. Örülök, hogy megismerhettelek fiú, viszont remélem megérted, másra sem vágyom, csak egy finom vacsorára és egy meleg ágyra.

- Persze, persze. Sajnálom lovag, nem akartam feltartóztatni. Menjen csak. Én elviszem Kadát a bokszába.

- Köszönöm – búcsúzott a virgonc kedvű fiataltól.

Háta mögé csapta a rend egyenköpenyét, miközben sarkon fordult. Közben erősen éjszakába hajlott, ezért sietős léptekkel elindult az ebédlő felé. Mivel csak egy alapvértezet volt rajta, nem törődött az átöltözéssel, az ódon barna falak között célirányosan lépdelt. A méhviasz-gyertyákkal megvilágított folyosón szolgafiúk és könyvkupacokat cipelő mágustanoncok igyekeztek dolgukra.

Köszöngetett, és érdeklődve figyelte azokat, akikkel szót váltott, közbe kihúzott testtartással, már-már szinte büszkén rohant tova. Feltett szándékában állt ezentúl mindenkinek mondani pár kedves szót.

Befordult egy sarkon, és beleütközött legjobb barátjába, egyben mágusba, Leh’vibe.

- Ah, üdvözöllek, Hit lovag. Pont téged kerestelek, mágiatűzként szaladt végig a hír a birtokon, hogy megérkeztél.

- Én is örülök, hogy látlak, cimbora. Esetleg velem tartasz egy kései vacsorára?

- Fájdalom, de nem lehet – hadarta – jelenésünk van a tanács előtt. Gyere, majd később eszel, ne várakoztassuk meg őket – ezzel a végszóval sietősen elindult, maga után rántva a lovagot.

- Rendben, de ne húzz – dörmögte.

∞

Az épületegyüttes legnagyobb termében már várták őket. Mindenfelől lovagtársak pillantottak felé elismerően, a terem végében pedig Lilloha szélmágus és Hont kapitány együttes látványa sugallta, hogy valamilyen nagy dolog van készülőben.

Általában csak két alkalommal gyűlt össze ekkora tömeg. Kihallgatások, vagy kitüntetések alkalmával.

Hirtelen a fülébe érezte szíve minden egyes dobbanását. A vér kiszaladt a lábából, és majdnem megbotlott egy kiálló kő peremén. Zavartan megköszörülte a torkát.

Szemében kérdés csillant, amire a kapitány mosolyogva bólintott. Lilloha nagymágus felemelkedett a levegőbe kék kaftánjában, mire Hit rögtön féltérdre ereszkedett. Látta már, hogyan zajlik egy ilyen ceremónia.

A karzatról felhangzott egy édes melódia, bizonyára a gyönyörű Ah mágus fátyoltáncosait kérték fel erre a feladatra. A dallam mintha életre keltette volna a Rend szimbólumát, a szokásosnál is erőteljesebb, indigókékbe hajló fénnyel világítottak a virágok az ezüstösen csillogó kardot körbe fogva, ami vibrálni kezdett.

Egy pisszenés sem hallatszott. Lilloha kecsesen felemelte a kezét, mire egy fuvallat söpört végig a termen, végigborzolta Hit lovag loboncát. 

A lovag lehunyta egy pillanatra a szemét, és túláradó örömén keresztül hálát adott az Aranyföldnek, hogy minden gyerekkori rossz élményért cserébe felvételt nyerhetett a Lovagrendbe, és hogy idáig eljuthatott.

Emlékezett az első csatájára, amire Bátor lovag személyesen választotta ki őt. Soha nem felejti el azokat a lázadó gnómokat, akiknek egy velük tartó földmágus, Zahri végzetes földrengést keltő varázslata volt szegényeknek a végzete.

Hozzá kell tenni, az azt követő győzelmi lakomát és a látogatást a fátyoltáncosokkal sem fogja tudni soha semmi kitörölni. Még most is belepirult az emlékbe. 

- …Ilyen egy igazi lovag. Szüzeket ment gonosz szellemek elől, bármilyen fenyegetést kész elhárítani, de szelíden bánik minden ellenségével - visszhangzott Lilloha hangja. - Ha van más út, nem használ kardot. Kemény, mint a kőrisfa, de igazságos. Hű társaihoz, mindig előzékeny. A felsorolhatatlanul sok nemes tetteidért, Hit lovag, kapitányi rangban részesítelek! Emelkedj! – hangzott fel az ünnepélyes beszéd vége.

Feltápászkodott a földről. A társai kurjongattak, kardjukkal a pajzsukat ütögették. Meghatódott a felmagasztaló tekintetektől, és el kellett kapnia a fejét, mert nem akarta, hogy bárki meglássa a könnycseppeket az arcán. Az nem lett volna lovaghoz méltó.

Hont kapitány odasétált hozzá, és ünnepélyesen parolázott vele. Majd közelebb hajolt, és a fülébe súgott. 

- A lakoma után jöjj fel a szobámba. Máris van egy megbízatásom a számodra – még vállon veregette, azzal tovább állt, otthagyva az őt ünneplő tömegben.

Mindenki gratulálni szeretett volna, alig győzte fogadni a sok kezet. Egy ikerpár feltétlenül egyszerre kívánta megrázni a kezét, így különös szituáció alakult ki. Viszont mindenre kell egy első alkalom, szóval zavartan nevetve nyújtotta kézfogásra mindkét kezét.

Leh’vi az utolsók között tudott csak a közelébe férkőzni. Egymásra nevettek és barátja meghúzta a fülét. Ezt az érdekes szokást a szülőföldjéről, a hegyvidékekről hozta. Az őrületbe tudta kergetni vele, de egy ilyen napon már ez sem igazán érdekelte.

Ekkor úgy megkordult a hasa, hogy visszhangot vert a teremben, irdatlan kacaj közepette többen indítványozták, hogy térjenek át a díszebédlőbe. Mint egy kagylót, a viharos tenger hullámai, úgy sodorták el az emberek. Nekicsapódott egy vállnak, lábszárakon bukdácsolt át, de ép bőrrel megúszta.

A díszebédlő tölgyfaajtajain beengedett mindenkit, utoljára hagyva magát. A fapadokról már bekúszott az orrába a frissen sült birkacomb fenséges illata, meg sem állt az első üres helyig.

Lehuppant egy köpcös, ébenfekte hajú lovagtanonc és Drúg mester közé.  Az utóbbi a gyógyfüvek szerelmese volt, és élvezettel tanított mindenkit a birtokon. 

- Jó étvágyat a vacsorához – mondta a lovag, bocsánat, most már kapitány.

- Neked szintúgy, kapitány – mondta a fiatal tanonc.

Mosolyogva bólintott. Maga elé húzott egy tányért, megpakolta a combbal, friss gyümölccsel és kecskesajttal. Szájában összegyűlt a nyál, és élvezettel beleharapott az első falatba. Mennyei!

- Tessék– Drúg mester karja nyúlt felé, hatalmas korsó sörrel. – évekkel ezelőtt ittam ilyen finom búzából.

Lenyelte a falatot, és elvette a felkínált italt.

- Köszönöm, mester. Hogy van mostanság? – érdeklődtem.

- Elférne benne egy kis izgalom. Ugyan élvezem, hogy egész nap élezem a fiatal elméket, és gyógyítok sebeket…De néha nem mondanék nemet egy kis változatosságra.

Megértően hallgatta.

- Drúg mester, Hont kapitány máris küldetést szeretne adni nekem… - mondta lassan, halk hangon – és feltéve, ha szeretnéd, szívesen látnálak a csapatomban.

Drúg mester hallgatott, és csak nézett. 

A kapitány nem siettette, hagyta gondolkodni. Addig is, szedett még egy combot, és el is pusztította, mire a mellette ülő jóember megszólaltvégre.

- Igen, szeretnék veled tartani.

Több szó nem esett köztük a lakoma folyamán.

∞

Hont kapitány szobájában az első dolog, mit észrevett egy hatalmas, kitömött medve volt, ami láthatólag a parancsnoknak vértezettartókét is funkcionált. Hit értetlenül nézte egy darabig, majd az ajtónyitásra felkapta a fejét.

- Hit kaptány! – biccentett a belépő.

- Hont parancsnok! – üdvözölte a férfit.

Amaz megkerülte a kandallót, és lehuppant a kényelmes foteljába, szemben az ajtóval a meglepetések elkerülése végett.

- Na, elmondom gyorsan, aztán holnap reggel válassz ki ötöt társaink közül, és két mágust. – megköszörülte a torkát, és mag elé húzott néhány papirost. – A hegyvidéken álló kis településről, Zombrából jelentette pár falusi, hogy egy nő jelenik meg időről-időre, és lézerfegyverekről kérdezget, meg valamilyen nemeseket keres.

- Nemeseket? – kérdezte.

- Igen. Nos, nem tudjuk, hogy ki ez az alak, de ha veszélyforrás, akkor muszáj kiiktatnunk.

- Értem - feszülten figyelte minden szavát.

- Elsősorban azt kéne kideríteni, hogy ezek a Nemesek, nem valamilyen lovagrend-e, amiről még nem hallottunk, vagy külső fenyegetés. Ebben az esetben likvidáljátok őket. – itt elhallgatott – Van még egy eshetőség, kapitány. Mivel a helybeliek nem tudják, honnan érkezett, csak annyit, hogy nem szekérrel, vagy lóháton, megeshet, hogy egy kisistennel lesz dolgotok.

Akkorát nyelhetett az újonc kapitány, hogy meghallhatta a felettese.

- Ha nem járnátok sikerrel és hősiesen haltok meg, az Aranyföldhöz kötött lelketek reinkarnálódnának. Remélhetőleg erre nem kerül sor – nézett szúrós szemmel.

Összeszedte magát a lovag a pamlagon, és rezzenéstelen arccal felelt.

- Nem, parancsnok. Teljesítjük a küldetést.

∞

Másnap reggel Hit az ágyában ébredt, édesen keltegette a besütő hajnali fény, csicseregtek a madarak, már serénykedtek a szolgák és a reggeli edzés kardcsapásai zengtek végig a területen. Lovagunk meg annyira izgult a nagy napon, mikor ő vezethet egy csapatot, hogy majdnem az éjjeli edényébe sikerült belelépni.

Szélesre kitárta a zsindelyt, felöltözött, mint a villám, majd nekilátott a reggeli rituáléjának. Szúrások, forgások és pozíciók töltötték be elméjét, és ez lecsendesítette minden kételyét.

Épp a harcos póznál tartott, mikor kopogtak. Lihegve felkapott egy törölközőt, és megdörgölte arcát. 

- Igen?

- Leh’vi vagyok, engedj be.

- Máris – egy mozdulattal ott volt és lenyomta a kilincset.

- Na? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral.

- Neked is szép reggelt.

- Mondd, mi lesz a küldetésed? Mikor indulsz? Kiket viszel magaddal? Én is mehetek? – hadarta egy szuszra.

- Nyugalom. Egy nő után küldtek, aki lehet, hogy nem is ember. Ezt kell kideríteni, és hogy akiket keres, valami Nemesek, az egy új lovagrend-e, vagy netalán ellenség. És természetesen reggeli után első dolgom lett volna felkeresnem téged, hogy velem tartasz-e – fejeztem be a gondolatmenetet.

- Igen, igen, igen. Még szép, hogy van kedvem – ugrált fel s alá a kék kaftánjában.

- Akkor gyerünk, szedjük össze a csapatot – kacsintottam.

∞

Pár gyömbéres keksz elcsenéssel később, a két barát a japánkert mellett állt, és a tó előtt felsorakozó jelölteket szemlélték. Annyian eljöttek, hogy a híd korlátjáról is ismerős arcok köszöntek vissza rá.

Nagyot sóhajtott. Azon dilemmázott, hogy kiknek van a legjobb képességük a feladatra, és nem is kapnak hajba apróságokon.

- Rendben, figyeljetek rám. – szólalt meg mély hangján, amitől a zsibongás elhallgatott. – A szerencsések, akik velem tarthatnak, menjenek a lovaik bokszához, és készítsék fel őket az útra. A lovagok közül… Drúg mester, Becsület lovag, Kitartó lovag, Leleményes lovag és Merész lovag. A mágusok közül pedig… Leh’vi és Ezrah. Köszönöm.

Habár csalódottan masíroztak vissza helyükre a lovagok, nem panaszkodtak. Tudták, hogy lesz még esélyük bizonyítani. Addig is az egyik legfontosabb erényt, a türelmet kell fejleszteniük. Mint mindenki másnak, bárhol a világon.

Leh’vi megvárta a kapitányt, és együtt indultak a nyihogó állatok felé. Sok szó nem esett köztük, ilyenkor mindig van az emberben egy természetes félsz, hogy lehet a küldetés egyben az utolsó cselekedet. Csak tudni kell felülemelkedni rajta.

A főépület felől Beri loholt utánuk, de ő is csak szerencsés utat kívánt, valamint küldtek nekik ellátmányt a konyháról. A kapitány megköszönte és a zsákot a vállára dobva menetelt tovább.

Az istállóban már mindenki készen várta, sőt meglepődve vette észre, hogy Kada is fel van már szerelve. Szétosztotta gyorsan a kulacsokat és az ételt, majd kivezette a gyepre a hátast.

Felszállt a nyeregbe, megfordult, és végignézett az emberein.

- A feladatunk célját elmondom útközben. Annyit szerettem volna mondani, köszönöm, hogy velem tartotok.

- Csak akkor válassz kardot, ha virágot nem lehet! – hangzott fel kórusban a jelmondat.

- Csak akkor válassz kardot, ha virágot nem lehet! – mondta utánuk a kapitány mosolyogva, ég felé emelve a kardját.

Kirontottak a várkapun, vágtattak a búzamezők felé. Hit szerint már maga a lovaglás is egy mágiafajta volt, de mindenesetre, varázslatos élmény biztosan. 

Csak úgy repültek az órák, a napkorong az égen lassan a fejük fölé került. Mezők mellett, erdőkön át és patakokon keresztül suhantak, mintha egy mérges farkashorda üldözné őket. Végül megérkeztek a keresett hegy lábához, ahol megpihentek.

Előkerültek a vizestömlők, kenyeret és sajtot vágtak, közben beszélgettek. Hit elmesélte nekik, amit az idegen nőről tudniuk kell, aztán ugratták egymást.

Drúg mester joviálisan mosolygott egyszer-kétszer, majd kimentette magát, és elment gyógyfüveket keresni. A többiek régi harci emlékeket idéztek fel, és akik élvezhették már a fátyoltáncosok társaságát, arról susmorogtak.

Leleményes talált egy kényelmes helyet valamelyik közeli gesztenyefán, onnan szórakoztatta furulyajátékával a többieket. Kitartó pedig egy közeli forrásba botlott, oda vitte el megitatni a lovakat.

Hit csak csendesen bekapott pár falatot, majd a környéket fürkészte veszélyforrás után kutatva. 

- Nem ártana indulnunk- mondta szelíden, végtére is nem üdülni jöttek, hanem küldetést teljesítenek.

Sóhajtozva pakoltak el, majd felkerekedtek. Ahogy haladtak elfelé a hegyen, egyre hidegebb lett, a lombhullató erdőket felváltották az tűlevelűek. Sehol máshol nem láttak eddig lilalevelű fenyőt, vagy olyan mókust, ami vitorlázik a levegőben.

Egy gally reccsenése törte meg az idilli csendet. A lovagok felkapták a fejüket, a mágusok aurája meg harcra készen világított. A bokrok felől egy szélfuvallat ütötte meg a kis csapatot, és különös, világoskék színű foltot vettek észre messze a fák mögött.

- Bármi is ez, lefogadnám bármibe, hogy a titokzatos idegenhez van köze – mondta Drúg mester.

- Egyetértek – bólintott Hit.

- Ne nézzük meg közelebbről, kapitány? – kérdezte az egyikük.

- Mire odaérnénk, nem hiszem, hogy bármi maradna. Ráadásul ne feledjétek, nem biztos, hogy mi világunkbeli teremtmény – válaszolt a lovag. – Induljunk inkább tovább, a falusiaktól biztosan több mindent megtudhatunk.

∞

A horizonton néhol már eltakarta a hófödte sziklákat a cölöpökből épített házakból szálló füst. A kis csapat lelassított, büszkén kihúzták magukat a nyeregben, kutakodó és kíváncsiskodó pillantások kereszttüzében. 

A fiatalok a kecskenyájakat őrizték, az asszonyok a házakból léptek elé, kezüket törölgetve kötényükben, férfiaknak viszont színüket sem látták. Zombra főteréhez érve, minden értelmet nyert.

Kettő harcba öltözött fiatalember állt őrt a legnagyobb építmény bejáratánál. 

- Üdv, néktek! – szólította meg Hit kapitány őket – A Rend küldött minket, a falu vezetőjét keressük.

Bizalmatlanul szemlélték őket. Végül az egyikük így szólt.

- Bizonyítsátok, hogy Aranyföld fiai vagytok! 

Hit biccentett Leh’vinek és Ezrahnak. Leh’vi szélmágus lévén, egy apró tornádót kavart tenyerei között, Ezrah pedig kardot formált vízből, majd megszilárdítva átnyújtotta az őröknek.

- Ennyi megfelel? – vont fel a szemöldökét Ezrah.

- Persze – most már mosolyogtak. – Csak az a nő, akiről már gondolom, akkor hallottatok, valamilyen eszközzel álcázta magát, és férfiként bejutott Adamhoz. Megrémisztette szegény öreget.

- Nem esett baja? – kérdezte Drúg mester, fonott szakállát birizgálva.

- Szerencsére nem. De győződjetek meg róla magatok - azzal kinyitották elöttük a vörösfenyő ajtót. – Csak fel a lépcsőn, balra a második ajtó.

Megindultak, közben egymás között sutyorogtak. Leleményest az érdekelte igazán, hogy hogyan szerzett a nő ilyen eszközt, Drúg mester pedig azt ecsetelte, hogyha mágiára van szüksége a nőnek, akkor biztosan nem kisistennel van dolguk.

A bizonyos ajtó tárva-nyitva volt, szóval csak beléptek a küszöbön. A szoba otthonosan volt berendezve, faliszőnyegek és állatszőrmék mindenhol. A helyiség közepén faasztal és kényelmes székek voltak elhelyezve.

Az asztalfőn vékony öregember foglalt helyet, a férfiak meg körülállták az őt. Beléptükre elhallgattak, csak a papírzörgést lehetett hallani, ahogyan az iratokat eltüntették.

- A mágia áldjon! – szólalt meg Leh’vi.

- És vezesse haza lelkünket! – felelte az öreg.

Hit csak most vette észre, hogy fekete kaftánban üldögél, kék virágok csokrában ezüst tőr hímzéssel a vállán.

- Üdvözletem, nagytiszteletű mágus – fogott bele mondókájába a kapitány. – Lehetne, hogy négyszemközt beszéljünk?

Kék szeme jó alaposan megvizsgált.

- Természetesen. Fiúk, hagyjatok magunkra! – parancsolta szelíden.

- Tartsatok velük. – szólt át a válla fölött Hit. – Igyatok valamit, ismerkedjetek.

- Igenis, kapitány!

Míg a többiek kivonultak Hit és az öreg alaposan megvizsgálta egymást. Az öreg egy jó kiállású, izmos, világosbarna hajú fiatalembert látott, akinek zöldes-barna szemében szelíd magabiztosságot figyelt meg. Hit egy vézna mágust látott, aki fölött ugyan még annyira nem járt el az idő, hogy egy falut vezessen, szurokfekete szemében viszont már fáradtság ült.

Kettesben maradtak. Az öreg sóhajtott egyet.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan eljöttek, lovag. Már kezd kicsúszni a kezemből minden. Már egy jött-ment kis fruskát sem tudok elintézni magam.

Összehúzódott a torka a kapitánynak, megsajnálta az embert.

- Ne aggódj, sok dolog van, amit én sem tudok egymagam elintézni. Ezért van mögöttem hét különleges férfi, akikre tudom, hogy számíthatok.

- Szerencsés ember vagy – mondta sóváran – nekem már rég meghalt a feleségem, gyerekeink nem születtek. De mindegy is, most nem ez a fontos.

Bizalmasan közelebb hajolt felém, és felkönyökölt a karcos asztalra.

- Az a nő veszélyes. Pár hete bukkant fel először, és egyre csak azt kérdezgette, hogy melyik bolygón van. Mikor elém hozták, azt mondta, nem bántani szeretne minket, és nem érti, mi ez a középkori bánásmód. Szó szerint kijelentette, hogy őt nem lehet csak úgy megölni, a legnagyobb nemesi család tagja, és meghallgatást követelt. Megmondtam neki, hogy errefelé nem így mennek a dolgok, de…

- Igen? - nyelt egy nagyot a kapitány.

- … De nem érdekelte. Kikelt önmagából, ezért elvitettem a közeli barlanghoz, hogy zárják be. Mikor másnap felsétáltam hozzá, és arrébb löktem a bejárati követ. De eltűnt az a furcsa szerzet. 

- Hogyan? – hökkent meg.

- Sejtelmem sincs – rázta fejét az öreg. – Védővarázslatokkal láttam el, ez a specialitásom. Elvileg nem lehetséges az, mit tett.

A kapitány csak hitetlenkedve csóválta a fejét. Haja szemébe lógott, kisöpörte onnan.

- Aztán újra felbukkant.

- Igen – helyeselt az öreg. – Beszökött a házamba, valamilyen mágikus eszközzel férfit varázsolt magából. Aztán bocsánatot kért a viselkedése miatt, és be is mutatkozott. Azt mondta Andy Ferreronak hívják, és egy tele-mittudoménmilyen eszközön dolgozott, mikor magától életre kelt, és ide hozta…

- … aztán megkérte, hogy ne mondja el senkinek, mert nem akarok tömeghisztériát kelteni. – fejezte be a gondolatmenetet egy női hang.

- Várjatok, ne! – kiáltotta Andy, de már késő volt.

Hit felugrott a székből, és villámgyorsan megfordult. Egy fiatal, maximum harminc év körüli nő állt előtte, fekete hajzuhataga hullámokban omlott le a vállára. Zöld szemében bosszúság ült, arca kipirosodott. Úgy nézett ki, mint egy istennő.

Hit megpróbált megnyugodni. Lassan elszámolt tízig.

- Miért jöttél? – kérdezte halkan.

A nő szúrós szemmel nézett rá.

- Azért, hogy bebizonyítsam, sikerült a teleportációs karórám, és ezért a felfedezésemért tudományos elismerést kaphassak. Végre nem nézne le a családom, hogy vágyálmokat kergetek. – mondta fájdalmas arccal.

Hit kezdte más szemmel nézni az előtte álló embert. Csak bizonyítási vágyat látott benne tükröződni. Leeresztette a kardját. Andy értetlenkedve figyelte.

- Segítek neked – mondta határozottan Hit. 

- Tessék?

- Jól hallottad. Egy csapatnyi lovag és két mágus áll a szolgálatodra, hölgyem– azzal megindult az ajtó felé.

∞

Andy vezette a csapatot a fenyvesen keresztül. Amikor megérkeztek egy zöldellő tisztásra, ami zsongott a darazsaktól, és egy hatalmas szikla magasodott a tér közepén, megállt.

- Itt rejtettem el a találmányomat, a kőrakás mögött van.

Magabiztosan odalépett, félrerántott néhány ágat, ami a különös, agyagozókorong alakú, zümmögő valamit rejtette.

- Ezt a technológiát én fejlesztettem ki, saját magam munkája minden alkotódarabja. – mutogatta.

Leleményes érdeklődve szemlélte, a Leh’vi és Ezrah meg ujjtávolnyiságról vizslatták.

- Ez tűzmágiával működik – jelentették ki, tökéletesen egyszerre.

Ezrah megfogta, és kíváncsian benyomta a tetejét. Egy fehér-kék színű apró pötty jelent meg a tákolmány felett egy lábnyival, ami észveszejtő módon egyre nagyobb és nagyobb lett, eltakarta az egész kőmonstumot.

Az az örvénylő valami beszippantotta őket. Zubogott a fejükben a vér, csengett a fülük, és be kellett csukniuk a szemüket. Minta összezsugorítanák őket, olyan érzés volt.

Mikor elmúlt a zúgás, pislogva próbáltak hozzászokni az új környezetükhöz. Az első, amit tapasztaltak, az az épületek dobozszerű kinézete. Olyan magasak voltak, mint egy-két kisebb hegy, körülöttük csak suhanó csíkokat láttak.

Szájukat tátva figyelték, hogy egy arra járó repülő szekér volt. A sofőr megállt előttük.

- Mi ez a hacuka rajtatok, fiúk? – kérdezte kurjongatva a fukszia hajú ember, akin valamilyen szürke egyenruhaszerűség lehetett. – Igazából mindegy. Ha van kreditetek, akkor elviszlek benneteket az én Drágámmal. 

Azzal simogatni kezdte a szerkezetet.

- Ez az egyik leggyorsabb modell. Jó kis sikló, mi? – kivillantotta mind a harminckét fogát.

- Sikló?!? – azzal Merész kiugrott a körből és lesújtott a kardjával.

- Hé, ember, te meg mit csinálsz? – kérdezte a vezető kétségbeesetten. – Ti őrültek vagytok.

Ezzel a végszóval kilőtt a siklójával, vagy mijével, otthagyva szerencsétlen lovagokat.

- Na jó, mi ez a hely? – kérdezte Becsület. – Nyilvánvalóan megsértettük, csak nem tudom mivel. Nem lett volna nemes tett, ha megszabadítjuk a csúszómászótól, ami beette magát a közlekedésre használt eszközébe?

- Nem tudom, de nem tetszik ez nekem– mondta Drúg mester. – Sehol nem látok növényeket. Vajon itt mivel gyógyítanak az emberek? – tűnődött.

Hirtelen a semmiből ott termett előttük Andy, elég dühösen.

- Ti algaagyúak! - háborgott. – Az úticélt sem tudtam beállítani! Teljesen meg vagytok veszve? – ordította.

A két mágus villámgyorsan védővarázst húztak a csapatuk köré, kizárva ezzel az elmeháborodott asszonyszemélyt.

- Ezen a helyen is eléggé összpontosul a mágia, de valahogy más – motyogta Leh’vi. 

Ezért is jó egy szélmágus, gondolta Hit. A nő meg csak ostromolta a varázspajzsot, de nem járt sikerrel az átjutási kísérlete. Elviharzott mellettük, és valamilyen egyenruhás pasasoknak magyarázott nagyban. Azok figyelmesen hallgatták, majd bot szerű dolgot csatoltak le az övükről, és nyalábokkal kezdték el őket lövöldözni, amitől lyukacsos lett a mágikus védőfal.

- Fiúk! – csak ennyi hagyta el Hit száját, és ők máris harcra készen kört alkottak.

Leh’vi szokás szerint a jobbján talált helyet, balján Drúg mester. Így várták az egyenruhás férfiakat.

A nyaláboknak érdekes, süvítő hangja volt, amint eltalálta Ezraht, megrázkódott és aléltan esett le a földre. Drúg mester elkapta, a pulzusát kereste. Megnyugodva felsóhajtott.

- Még él.

A lovagok eközben rájöttek, ha a kardjuk lapjával érintkezik a sugár, akkor vissza tudják küldeni. Ezzel a módszerrel egy-kettőre megszabadultak az ellenféltől, főleg úgy, hogy közben Leh’vi fejjel lefelé fordította az egyenruhás férfiakat.

Drúg mester széttépte Ezrah ruháját, hogy megnézze, nem sérült-e meg súlyosan. A kaftán alól előkerült a teleportációs eszköz, és meghökkenve nézett az öreg gyógyító. 

Habozva körözött a keze a teleportációs eszköz gombja fölött, majd Hit biccentésére lenyomta a gombot. A nő tombolt, de nem tehetett semmit.

A fehéren izzó lyuk megint elnyelte őket. A Lovagrend otthonához közeli búzaföldön tértek magukhoz, hanyatt fekve, a kék ég felé nézve.

Merész szólalt meg először.

- Ez meg mi a nyavalya volt?