Urbán Gitta: A meglepetés (fanfic)

 

A gyümölcsoltás éjszakája minden évben meglepetéseket tartogatott. Jót is. Rosszat is. Zoanna kavargó gondolatokkal és közönyösnek remélt arckifejezéssel szemlélte a tűzőrtorony alatt elterülő vásárteret és az ott összesereglett, ünneplőben feszengő embertömeget. A téren felállított asztalok fehér abroszát fel-fellibbentette az estével érkező szellő, a kocsmából kigurított, csapraszerelt hordók büszkén strázsáltak a nyársakról illatozó ürühúsok körül. Egyetlen éjszaka alatt veszett oda a hetekre elegendő élelem.

Zoanna tűzőri szolgálata egyszerre szolgált ürügyként az éjszakától való távolmaradásra, menedékként a városba látogató mágusok elől, és okként az ártatlannak egyáltalán nem nevezhető szemlélődésre, ami egy bizonyos harci mágus szemérmetlen bámulását jelentette. Feltéve, ha nem esett el. De Zoanna azt is tudni akarta volna.

Mire a nap vöröslő korongja végig csókolta a szemközti hegy oldalát, Hidegvég már felkészült asszonyként, türelmetlenül várta a mágusokat.

– Biztosan nem kell segítség itt, Zoa? – kérdezte Trinna, aki a térről hozott egy kevéske harapnivalót a városka tűzőrének. Trinna úgy festett, mintha a szabad gyümölcsoltást hirdető vörös szalagokat csak kényszerből fonta volna a hajába. Zoannának az az érzése támadt, hogy nem véletlenül lépcsőzött ennyit Trinna. Egy máguskatona sem téved három emelet magasra, hiszen jóval alacsonyabban is gyönyörű gyümölcsök lógtak, szerte a városban. Próbált hát rájönni, hogy Trinna mit is akar hallani tőle. Menjen? Maradjon? Egyszerűbbnek látta, ha felnőttként kezeli Trinnát, és rábízza a döntést. Ő is csak tizenhat éves volt az első gyümölcsoltásának éjszakáján, és mennyi fájdalomtól óvta volna meg őt az élet, ha valaki azt mondja, nem kell részt vennie rajta.

– Ha szeretnéd, innen fentről közösen nézhetjük az estét. Jövőre pedig már tudod, hogy mire számíthatsz.

– Nem is tudom… Mama azt mondta, ha egy mágus szemet vet rám, akkor Ijan biztosan feleségül kér. A családjában több mágusfi is született mostanság, egyértelmű, hogy az anyja mi alapján keres menyeket. Ó Zoa, ha ez kell ahhoz, hogy Ijan ne mosolyogjon többet arra a béka Kriannára, hát legyen! A Földanyára esküszöm, hogy lócitromot fogok kenni arra a két szál hajára, ha még egyszer Ijan körül sündörög!

A Zoannából kitörni készülő nevetést a téren felmorajló éljenzés akasztotta meg. Tekintete éppen akkor rebbent az erdei szekérútra, amikor a fekete kaftánt viselő lovas előporoszkált a fák árnyéka alól. Szíve olyan hevesen dobbant, mintha az Éjdobolót, a harci dobot indították volna el mellkasában. Itt van! Annyira kihajolt a derékmagasságú falon, hogy majd’ kizuhant. Be kellett harapnia alsó ajkát, nehogy felsikkantson örömében. Hát még él!

A vörös hennát viselő, kopasz férfit legalább két tucat harci mágus követte. Kevesebb, mint az elmúlt években. Erdon herceg serege az erdőt átszelő Hősök útján kapaszkodott fel a hegyekbe, de az éjszakai táborhelyekről a közeli településeket mindig meglátogatta néhány mágus. Ekkor csatlakoztak a települések katonái hozzájuk, és ekkor gyűjtötték be a hadi ellátmányt is.  Másnap már tábort is bontott a felduzzasztott csapat, hogy folytassák erőltetett menetelésüket a határ felé. A hójárók felé. A frontvonal felé.

A sor eleje a vásártér széléhez ért. Katonás rendben szálltak le lovaikról, csizmájuk sarka egyszerre döndült a macskakövön. Felszegett állal, egyenes háttal néztek szembe a tömeggel. A városi férfiak karvaly tollas kalapjaikat megemelték, az asszonyok maguk mellé parancsolták lányaikat. A városi elöljárók leszegett fejjel közeledtek, hogy méltóképpen üdvözöljék a vendégeket. A tér túloldalán ezalatt kisebb riadalmat keltett egy csapat bakfis körül feltámadó szélörvény, ami mintha a mágusok felé tolta volna a lányokat. A katonák egy emberként fordultak egy szőke üstökű, finom vonású gyógyítótanonc felé.

Zoanna nem tudta kivenni a kedélyes sikkantások közepette az üdvözlés szavait, nem hallhatta a férfi rekedtes köszönését, pedig bármit megadott volna, hogy újra a fülébe duruzsoljon a völgymély hang. Kivéve azt, hogy találkozzon vele.

Az elöljárók intésére a zenészek azonnal vidám nótába fogtak, mire lazult a katonák szigorú tartása és már mosollyal az arcukon léptek közelebb vendéglátóikhoz. A teret pillanatokkal később összekoccanó kupák, öblös férfinevetések és a táncosok önfeledt kurjongatása töltötte be. Bús vigadással búcsúzott a város azoktól, akik sosem térnek már haza.

Trinna ahelyett, hogy elindult volna, tétován állt egyik lábáról a másikra. Zoanna már éppen taktikát váltott volna, hogy nagy erőkkel marasztalja, de Trinna szólalt meg előbb: – Veled… veled hogyan volt? Mi történik, amikor…?

Zoanna elnyomta szitkozódását, Trinna anyjának biztosan nem Ijanról és a házasságról kellett volna locsognia egy ilyen éjszaka előtt… Pont ő adjon tanácsot Trinnának?!

Földanya, most ne hagyj el!

– Tehát… jól ismered a történetet a Földanyáról és a Tűzistenről – a szőke fej vadul bólogatott –, nem sokban lesz más ez sem. Ha valamelyik mágus táncra hív és neked is tetszik az a férfi, de csakis akkor – nyomta meg a szavakat – nyújtsd oda neki a kezedet. Így! – Megfogta Trinna kezét, majd homlokát a lány kézfejéhez érintette, ahogy a katonák szokták. – Utána táncolj vele, nevess, élj! Ez a férfi az éjszaka folyamán veled fog hálni, ahogy a Tűzisten tette a Földanyával, kettőből lesztek eggyé. Mire a nap előbújik a Kékhágó mögül, benned egy új élet fogan. Egy erős mágus.

– És mi van, ha nem tetszik? Mind olyan… kopasz. Ijannak szép haja van!

– Van jogunk dönteni, Trinna, még akkor is, ha előttünk nem sokan éltek ezzel a joggal. 

– Te utasítottál már vissza mágust?!

– Egyszer.

– A Mama szíjat hasítana a hátamból! – sikkantott Trinna. – De mégis mi történt?

– Néhány fiatal katonát hoztak a faluba, azt rebesgették róluk, hogy vágymágusok, emiatt nézniük kellett a társaik gyümölcsoltását, de ők maguk egy lányhoz sem érhettek. Amikor beküldtek az egyik szobába, hat szempár nézett vissza rám. Anya azt mondta, legyek ügyes, hogy büszke legyen rám. Rettegtem. Könyörögtem neki, hogy vigyen haza, erre csak becsukta mögöttem az ajtót. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de megmondtam az előttem vetkőző mágusnak, hogy én ezt nem akarom.

– És akkor elmehettél?

– Nem, kinevetett. Azt mondta, hogy ez a nők kötelessége a háborúban. Az egyik vágymágus szedte le rólam a pocakos tisztet. Nem tehetett volna erőszakot rajtam a törvény szerint, de a fiún kívül senki sem segített. Végül sikerült kijutni a házból.

– Mi lett a fiúval?

Zoanna keserűen rámosolygott Trinnára, azt kívánta, bárcsak többet mesélhetne neki a Hidegvégbe érkező csapat parancsnokáról. Arról, hogy már fiatalon milyen bátorság, szeretet lobogott benne, és még a másnapi ostorverés ígérete sem riasztotta vissza, hogy azt tegye, ami helyes. De túl nagy kockázatot vállalt volna minden további szóval.

– Nem tudom. Trinna, ígérd meg magadnak, hogy nem cselekszel a szíved ellen. Ez az egyetlen szabály, amit ma éjszaka be kell tartanod. Persze, csak ha szeretnél menni, de ha nem… akkor jobban belegondolva, kellene a segítség itt is.

Trinna nemet intett a fejével, ami bármit jelenthetett, majd megölelte Zoannát és puszit nyomott a jobb arcára. Azután a balra. Zoanna egy pillanatra megmerevedett, majd gyors mozdulatokkal szeme elé söpörte a haját, hogy csak a fél arca látszódjon. Trinna lemondóan sóhajtott, de nem szólt semmit, hanem szaladva indult lefelé a lépcsőn. Vörös szalagjai csak úgy lobogtak utána.

 

Zoanna megszokott helyén, a torony kőfalának peremén ücsörgött, közel az őrzött Lánghoz, amibe olykor fahasábot dobott. Ezt az estét leszámítva, nem tartózkodott a városban felnőtt mágus, aki újra gyújtotta volna az oltárt. De még három településsel arrébb sem. A Tűzisten Lángját emiatt a tűzőrtoronyban táplálták, ha kialudt, akkor pedig vártak. Olykor heteket is, mire egy könyörületes mágus elért hozzájuk. Addig viszont nem tudták elhamvasztani a halottakat, nem kötöttek házasságot, és a gyermekek sem kaptak nevet. A vének hónapokig tartó babonás jajveszékeléséről már nem is beszélve.

Alatta a téren, egyre hangosodott a jókedvű kacagás, mélyült és lassult a zene, a távolban pityókásan énekeltek a lányos apák és a hamarosan szintén apává váló férjek. Zoanna elvonta tekintetét a Lángról és a mulatságot szemlélte. Az egyik asztalnál Trinna Ijannal beszélgetett. Egyiküket sem érdekelte a színes forgatag, ami körülvette őket, csak egymásért voltak.

Mosolyogva tekintett róluk a házak fölé, arra az esetre, ha tűz ütne ki a városban. Ami gyümölcsoltás idején gyakran megesett, de sosem kellett riadót kongatnia, mivel a katonák azonnal eloltották a felcsapó lángokat. Nem úgy az év többi napján, a gyümölcsoltásból született mágusfik esetén, akik nem tudták féken tartani a szabadon csapongó mágiát.

Zoanna borzongva dörzsölte meg bal karját. Felhúzott térdén illetlenül félrecsúszott a tűzőrök jellegzetes, vörös szoknyája, de nem törődött vele. Mégis ki szólná meg érte? Már évek óta a hegyekkel körülzárt tornyot választotta otthonául, hitveséül.

Lehunyta a szemét, nem akart a múlton keseregni, mikor boldogabb emlékeket is felidézhet. A mágus valahol az alatta elterülő téren volt. Lélegzett. Élt. Csak ez számított. Önkéntelenül zúdultak rá annak az éjszakának a történései. Ahogy az anyja mindenki előtt megszégyenítette, ahogy sírva elfutott, és ahogy összetalálkozott a kedves szemű fiúval, akit a felettese zavart vissza a katonai táborba. Mindketten menekültek a kegyetlenség elől, egymásban lelve vígaszt. Végül még a nevét is elfelejtette megkérdezni, aztán inkább már nem kérdezősködött. Nem akart gyanút kelteni senkiben, azt pedig végképp nem szerette volna, hogy a férfi fülébe jusson, hogy valaki róla érdeklődik.

– Átkozott lépcsők!

A mézhangú mágus mintha gondolataiból lépett volna elő. Zoanna szeme felpattant, majd felocsúdva, a rakoncátlan szoknyáját kezdte rendezni.

– Ne olyan hirtelen! Még leesel! – A férfi egyetlen lépéssel termett mellette és meleg ujjait könyöke alá csúsztatta. A jó könyöke alá. Pont ettől a gondoskodó mozdulattól zuhant kishíján a mélybe, de végül sikerült stabilan megállnia a férfi előtt. Úgy ahogy.

A bátorság a legjobb álca, ha retteg valaki.

– Úgy érti, egy illendően fedett térdkalács érdekében nem érdemes a halállal viaskodni, parancsnok úr?

A katona szeme érdeklődve szűkült össze, mire Zoanna bokán rúgta magát, majd kihúzta könyökét a férfi forrósodó ujjai közül. Minden erejével a várost próbálta szuggerálni, mégsem tudta teljesen elvonni tekintetét az ismerős arcról.

Vajon a mágus is felismerte őt?

Nem, biztosan nem. Már a tetőtartó oszlopokat vizsgálgatta, mintha Zoanna ott sem lett volna. Majd kezét az oszlopok alapjául szolgáló, derékmagasságú falra helyezte.

– Dobognak – állapította meg csodálkozva.

Mármint a kövek?

Zoanna kiszáradt szájjal figyelte, ahogy az erős férfitenyér végigsimított a falon. Az ő tornyának falán. A szíve majd’ kiugrott helyéről, aztán pedig szinte nem is dobogott, amikor a férfi megismételte a mozdulatot.

– Mégis… miért csinálja ezt?

– Őszintén? Fogalmam sincs. Nagyon úgy tűnik, hogy a Szépvölgyi-kölyök kezd őrületbe kergetni. Most épp amiatt kelt ki magából, hogy ez a torony márpedig engem figyel, és előbb-utóbb a térre fog omlani. Letargiájában! Választhattam, vagy kiderítem mi történik idefent, hogy elhallgasson végre, vagy betömöm a száját. Csak az eszközigényesség mentette meg az utóbbitól.

– Szóval fogalma sem volt róla, hogy…

– Hogy itt vagy? Ne tréfálj Zoanna, akkor kettesével szedtem volna a fokokat. És mégis, miért magázol?

*

Dang. Dang. Dang.

A torony tartóoszlopai megropogtak, ahogy Zoanna mandulavágású szemében az eddigi félelem helyett rettegés csillant, és eltátotta csinos száját.

Mégis mit hitt? Hogy nem emlékszik rá? Mégis mi a jóbüdös fene történik itt? Egyik csuklóján sem viselt bőr szalagot a lány. Nem volt férjnél. Akkor meg? Miért hagyta el Szürkefokot? Annyi éven át kereste a torkolatvidéken, erre tíz év után Vulkántorok túlfelén, egy átkozott toronyban talál rá.

Ez a nő, maga volt a megtestesült rejtély. Ő pedig egy felderítő, aki mindenhol válaszokat keresett.

Mégsem találta, mondta egy gonosz belső hang. Lekussolta.

Emlékeiben nem hullott a lány arca elé göndör fürt. Önkéntelenül emelte a kezét, hogy arrébb simítsa azt. Mint ijedt őz, úgy szökkent el előle a lány.

Egyet előre lépett, mire Zoanna tovább hátrált. Mint egy tánc, egészen a torony túlsó faláig.

– Nem az vagyok, akire emlékszel – hadarta a tűzőr.

– Egyikünk sem az.

Lassan húzta el a lány arca elől a puha tincset.

Egy pillanatra megfagyott a világ körülötte, aztán mint éjszakai pillangó, úgy rebbent ujja Zoanna égett bőrére. A heg a fehér vászoning alatt folytatódott.

A csatamező villant fel előtte. Újra és újra. Érezte saját égett húsának szagát, a csontig hatoló fájdalmat. Hallotta társainak velőtrázó kiáltását. Mellkasára nehezedett a várakozás gyötrelme, az órákig tartó küzdelem élet és halál között, amíg a gyógyítók sátorába került. De Zoannához igétlenként nem érkezhetett gyógyító. Azonban megsérülnie sem szabadott volna ennyire.

Felemelte a tűzőr állát. A szégyen csupán egy pillanatra villant fel az arcon, de rögtön utána átvette a helyét valami más. Erő. Elszántság. Kihúzta magát a lány. Hátra söpörte a megzabolázhatatlan tincseket. Sötét szeméből ugyan könnyek buggyantak elő, mégis bátran állta a tekintetét.

Lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Talpuk alatt a torony sűrítette a Lángból lopott mágiát. Már évek óta élhettek a kövek, mégsem figyelt fel a jelenségre senki. Senki, kivéve a sereg titkos, sz-betűs fegyvere.

Olyan érzése támadt, mintha egy kitörni készülő vulkán fölött álldogáltak volna. Egyértelműen csődöt mondott az életösztöne, ha a lány a közelében volt. Ezzel a gondolattal buggyant fel emlékeiből a patak partján töltött éjszaka. Minden reggeli ostorcsapást megért.

Az első tétova mozdulatokat határozottabbak követték, amikor a lány szájához hajolt.

Megremegett talpuk alatt a torony, ezt már Zoanna is érezte, egy pillanatra elszakította száját a szájától, de a remegés egyre csak fokozódott. Már nem volt egyértelmű, hogy okozza, vagy elszenvedi a torony a mágia örvénylését.

– Nem tehetjük – suttogta bele a csókba Zoanna, majd ellépett tőle.

Mintha hideg vízzel öntötte volna nyakon a lány. Tíz éve is ezt az a két szót ismételgették egymásnak. Akkor nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Most miért kellene?

A Tűzisten jöjjön le! Zoanna nem viselt vörös szalagokat. Hova tette a szemét, hogy ezt eddig nem vette észre?!

Homlokát a lány homlokához szorította. A visszatartott vágy alapjaiban remegtette meg a tornyot. Kétszer nem követheti el ugyanazt a bűnt. A törvény, az törvény.

Rég eltemetett tudását hívta elő, miközben a toronyról pergő, apró kövek és az oltár tüze kavargott a fejük felett. Nem látta. Tudta. Vágymágia.

Árnyék, egykori társának szavai jutottak eszébe: Hagyd túlcsordulni. Engedd el. Adj a világnak belőle.

Óráknak tűnő percek teltek el. A mágiától felforrósodott levegő kitartóan csókolta kopasz fejét, miközben a remegő Zoannát ölelte. A körülöttük kavargó láng fájó emlékeket hívhatott életre a lányban. Ez a felismerés segített, hogy visszafogja saját mágiáját, válaszul a toronyé is csökkenni kezdett.

Ria szélszörnye tekeredett kíváncsian köréjük. Pont ez a bestia hiányzott még! Végül az élő szél oltotta el a makacs lángokat. Valami rosszban sántikálhatott az Anyatermészet.

A lány fészkelődni kezdett az ölelésében. Hála a Tűzistennek! Aztán egész testében megfeszült.

– Hogy a Földanya csókolja valagon az összes mágust! – szitkozódott, majd azonnal kilépett az öleléséből. – Ezért… a fejemet veszik! – Nézte a terem közepén árválkodó oltárt, amiben immáron csak parázs pislákolt, de talán még annak sem lehetett nevezni. Egymásra tévedt a tekintetük. Legutóbb felgyújtották a nádast, most pedig eloltották az oltár Lángját. Átkozott egy vágyakozás ez közöttük.

Mivel nem tudta szép szóval visszacsalogatni Zoannát, így ő volt kénytelen az oltárhoz lépni.

– Égjen a Láng, a Tűzisten ajándéka, adjon fényt a legsötétebb éjszakán, burkoljon be a tél legfagyosabb napján, és mutassa az utat az élet rögös útján – hadarta el a jól ismert szavakat, gondolnia sem kellett rá, lángcsóva szaladt ki az ujjai közül. Erdon herceg odáig lesz a gyönyörtől. A falitáblához lépett és a korábbi tűzgyújtók nevei mellé katonás, rendezett vonalakkal odaírta, hogy Ras. – Most pedig felküldhetem a Szépvölgyi-kölyköt ide, hogy tűzőrködjön, ha már úgyis itt a szele. Ha jól sejtem, vagy mindenki meg akarja verni ezután a… vagy… Mindegy, menjünk. Szeretném végre megtudni, hogy mi történt veled Szürkefok óta.

Ras a torony lépcsője felé lépett, de Zoanna nem követte. Mozdulatlanul állt az oltár előtt.

– Nekem itt van feladatom – intett Zoanna a Láng felé. – Jó éjszakát, Ras parancsnok.

Meglobbant a mágiája, de vasmarokkal tartotta. Annyi éven át kereste Zoannát, most pedig nem fogja elengedni. Legalábbis nem ilyen könnyen.

– Rendben, akkor itt maradok veled. Megértem, hogy nem hagynád el az őrhelyed. Szóval, mikor költöztél el abból az álnok kis faluból?

Gyanakvó tekintettel méregette őt Zoanna, de végül beláthatta, hogy nem fogja egykönnyen feladni, így kényszeredetten, de válaszolt.

– Kilenc téllel ezelőtt.

– Ezért nem találtalak a következő gyümölcsoltáskor a faluban. Miért jöttél el? Az apád sem tudta hol talállak. Elszöktél? 

Bólintás.

– Szerelem volt a dologban?

Erőtlen mosoly jelent meg Zoanna arcán, mintha ez annyira lehetetlen gondolat lenne.

– Nem igazán.

– Rögtön ide hozott az utad?

Fejrázás.

– Egy halászfaluba. El akartam hagyni Vulkántorkot, de pénz kellett hozzá, viszont túl sok idő telt el, mire megszeretem a viteldíjra valót. Aztán meg…

– Miért hagytál volna mindent magad mögött? Mi történt? Miért nem vártál meg? Segíthettem volna.

Ras pontosan értette Zoanna hallgatásának jelentését. Olyan irányba haladt a beszélgetés, amiről Zoanna nem szeretett volna beszélni. Őt pedig annál jobban érdekelte. Nem kínozni szerette volna a lányt, csak megérteni. Semmi logika nem volt abban, hogy elvágta magát tőle. Talán…  a jó fenébe, talán még nőül is vette volna!

– Egyedül élsz Hidegvégben? Merre laksz?

Csend.

Ras érezte, hogy Zoanna kötelességtudatán hamarosan felülkerekedik a menekülési vágya. Meg kellett hát kérdeznie:

– Hogyan történt? 

Olyan hosszúra nyúlt a csend közöttük, hogy azt hitte, erre sem fog választ kapni.

– Még a halászfaluban éltem, ott ütött ki a tűz. Éjszaka volt, már a lángokra ébredtem. Rengeteg idő eltelt, mire segítség érkezett. Nem is tudom… elmosódott képek maradtak csak.

– Hogyan történt? – ismételte újra a kérdést.

– Most mondtam…

– A tűz. A tűz, hogyan csapott fel?

Zoanna habozott. Már majdnem szóra nyitotta a száját, de égett kezével fojtotta magába a kitörni készülő szavakat. A torony újra rázkódni kezdett a talpuk alatt.

– Bízz bennem! – A tervezettnél pattogósabban szólt Ras hangja. Az elmúlt évek tehetetlensége gyűlt benne. Miért rejtőzött éppen előle?

– A sírásra ébredtem. Lángolt minden az ágya körül. Rettegve sírt. Muszáj volt… muszáj volt közelebb jutnom.

Hát persze. Mint mozaikkép, úgy állt össze a történet. Egy gyermek önkéntelen mágiája. Az élővé vált tűz. Még azelőtt akart tengerre szállni Zoanna, hogy felébredt volna a gyermek mágiája.

Tétován lépett Zoannához, és magához ölelte. Annyiszor hallott már ilyen veszteségekről. A kisfiú akár az ő fia is lehetett volna. Talán így is volt, és sohasem ismerheti meg. Zoannának miatta kellett elhagynia a szülőhelyét, hogy őt védje, hogy sose derüljön ki, hogy akkor éjszaka megfogant egy nem engedélyezett gyümölcsoltás termése. Az életét köszönheti neki, ha kitudódik, nem néhány ostorcsapást kapott volna…

Némán szitkozódott.

–  Sajnálom, Zoa. Elképzelni sem tudom, min mehettél keresztül. Egy anyának sem szabadna elveszítenie a gyermekét.

Zoanna megmerevedett az ölelésében.

– Igen…  –  nyögte a lány.

Ami színtiszta hazugság volt. Ras évekig titkokat derített fel a fronton túl, pontosan tudta, mikor hazudnak neki az emberek.

Életben van a kisfiú? Akkor mégis hogyan élhet Zoa férj nélkül és miért nem találkozott soha Zoa fiával, ha mágus? Rossz érzése támadt.

Eltolta magától Zoannát.

– Zoa, életben van a fiad?

Csend.

Egyre nagyobb szemű törmeléket szórt rájuk a torony. A tetőtartó oszlopok szinte kicsavarodtak a helyükről.

Zoanna meghalna a titkával, hasított Rasba a felismerés.

– Az enyém?

Zoanna gyötrődő arca egyszeriben dühössé vált. Mintha már maga a feltételezés is sértené, hogy másé lehet. De most egy cseppet sem tudta meghatni Zoanna önérzete, itt egyedül neki volt joga dühösnek lenni. Nem foszthatta volna meg a fiától!

– Láthatom?

Fejrázás.

El kellett engednie Zoannát. A tornyot alig tartotta össze valami és az ő ujja is viszketett már a sajátjától.

– Nem tilthatod meg, hogy lássam a fiam – nem akart kiabálni Zoannával, de elvesztette a türelmét.

– Soha nem mondtam, hogy…

Zoanna a szája elé kapta a kezét, majd egyszerre ugrottak hátra, ahogy egy gerenda közéjük zuhant. Úgy imbolygott a torony, hogy bármikor összedőlhetett volna.

– Anya!

A padlásról levezető létrán egy gyerekláb jelent meg, amit egy fehér hálóing követett. Végül egy göndör, barna hajzuhatag. Egy kislány.

Hogy a mágia csapjon beléjük!

Düh, öröm, félelem, kétség… annyi érzelem kavargott Rasban, mint egész életében összesen nem. Uralkodnia kellett magán, hogy ne üvöltsön Zoannával. A gyerekkel. Az istenverte toronnyal.

Aztán megállt az idő. Csend telepedett közéjük. A torony is elhalkult, lesben álló vadként figyelte őket. Ras minden ösztöne vészharangot kongatott, innen nem jutnak ki élve. Egyikük sem.

Szeress, hallotta gondolataiból a sereg legnagyobb titkának hangját.

– Gianna drágám, gyere ide – Zoanna kitárta karját a lánya felé. Szeméből potyogtak a könnyek, ahogy magához szorította az álmából felriadt kis szipolyt.

Szeress, hangzott fel újra Rianna hangja.

Ekkor jött rá Ras, hogy nem emlékeiből hallja, hanem a gyógyítótanonc a lépcső tetején állt. A tornyot csitította. Egyszeriben megértette, miért veri az élet a Szépvölgyivel. Erre a döntésére készítette fel. Vagy mind meghalnak, vagy…

Rianna tőle szokatlan módon nem okoskodott, csak a falhoz beszélt.

Ras lába magától lépett át a leszakadt deszkán. Zoanna a földön térdelt, úgy szorította magához a törékeny testet. Aztán felpillantott. Könyörgött a tekintete. A gyors halálért. Magának és a gyermekének, akinek meg sem szabadott volna születnie. Ras pedig egyszeriben szörnyetegnek érezte magát. Egyik mágusnak sem szabadna megszületnie, ha csak arra használják az életüket, hogy öljenek.

Szeress.

Ras melléjük roskadt. Sosem tudná bántani őket. Viszont arról sem volt fogalma, hogyan szerethetné, vagy hogyan védhetné meg a családját. Kristálytisztán látta maga előtt az életüket. A boldogságot. A veszélyt. A hazugságot. Karja lassan emelkedett, egy pillanatra meg is torpant a mozdulatban, mielőtt átölelte volna Zoannát és a kettejük közé zárt, kamilla illatú gyermeket. Mosolyra szaladt a szája. Sosem érezte még ennyire otthon magát.

Rianna közben megdicsérte a tornyot, hogy szépen viselkedett, de aztán mégsem hagyta magukra őket. Ras szinte hallotta, ahogy járnak az ősnemes agytekervényei.

– Rendben, Rian… szükségem lenne a híres Szépvölgyi találékonyságra.

– Pontosan arra van szükséged, parancsnok. De meg kell mondanom, hogy egyszerűen zseniális ötlet élő épületben rejtegetni szipo… menekülteket. Teljesen elmaszkolja a mágiáját, sosem találták volna meg itt őket. Persze most már nem maradhatnak itt… azt hiszem, gyanakodna a város, a mai… mutatványotok után. Ha a kislányról nem is tudnak, akkor az anyját gondolnák annak.

– Most az egyszer fogd rövidre…

– Dehát mit?

– Földanya adj türelmet – sóhajtott Ras –, hogyan védhetném meg őket?

– Ó – kuncogott fel Rianna –, azt hittem, azt már megbeszéltük a Szépvölgyi találékonysággal. Ugyan Ras, ahol én… akarom mondani mi az öcsémmel felnőttünk, ott a lányod is biztonságban lesz. Legalábbis, amíg arra nem téved egy őrült mágus, hogy gyerekeket fogdosson össze, akikből vérengző harci mágusokat képezhet.

– Köszönöm, kölyök.

– Köszönöm én is – szólalt meg Zoanna. – Remélem, egyszer meg tudjuk hálálni a jóságod, uram.

– Áh, legalább lesz mivel zsarolnom Rast, ha nem kapok teát a fronton.

Azzal el is búcsúzott, hogy levelet írhasson az atyjának még napkelte előtt. Ras sejtette, hogy inkább csak hármasban akarta hagyni őket. Sok mindent kellett bepótolniuk és már csak pár órát tölthetett velük, mielőtt tovább vonult volna a sereg. Ez órákkal több idő, mint amit valaha remélt az élettől.