Calderon - 4. rész

(Mi is ez?) 


 Két órával később a Savonra értek. A kikötőben apró pelyhekben hullott a szürke, porral szennyezett hó. A helyi idő szerint éjszaka volt és Calderon fázósan húzta össze a kabátját. Utálta a hideget.

Udvariasan elhívta Hegamont is, de igazából örült neki, hogy a vaskalapos tiszt kimérten elutasította. Szüksége volt az egyedüllétre, és a nagy térre maga körül.

   Az estélyt a Hallasi család földszinti báltermében rendezték meg. A hatalmas ablakokat nehéz, aranysújtásos, bézs brokátfüggönyök fedték, természetes búvóhelyet kínálva a pároknak. Az arany-bordó padló és a mahagóni bútorok tökéletes színharmóniát alkottak. Calderon elismerően csettintett. A régi, főnemesi életéből legjobban ez a tökéletes szépség hiányzott.

– Genius Calderon kapitány, Wellston cirkáló – jelentette az ajtónálló.

   Besétált. Szerencsére a neve nem keltett feltűnést. Úgy látszik, nem emlékeznek már arra a kadétos botrányra. Az alsóbb nemesség gyakran követte figyelemmel a flotta pletykáit. Calderon óvatosan körbejárt a teremben. Magasabb nemesi körökből senki sem volt jelen, vagyis ismerőssel nem találkozhatott. Persze társasági hírekben feltűnt az arca, főleg a temetés körül, de újabban annyira elterjedt az arcszabászat a közrendűek között, hogy legföljebb azt hiszik, lemásolta az elhunyt aranyifjú vonásait.

   Az idősödő kapitányok szorgosan táncoltatták a nemesek leányait, nem sejtve, hogy ezek a családok nyakig el vannak adósodva. Calderon tapasztalt szeme látta a csinos, de három szezonnal korábbi divat báli ruháit, a hamisan csillogó gyémánt nyakláncokat. A családoknak már csak a neve volt meg, és – bár nem örömmel – de hozzáadták lányukat a jól fizetett kapitányokhoz. Hozomány nélkül úgyis a nyakukon maradtak volna. A jobb körökből a Hallasi család közeli barátai voltak jelen, méltóságteljesen elhúzódva.

Calderon elkortyolt egy pohár zöld gyümölcslevet, míg szemlélődött. Hallasi gróf nem becsülte sokra az estélyt, ez látható volt a felkínált étkek és frissítők fajtáiból. Például nem voltak alkoholmentes italok, a tökéletes utánzatok ugyanis tízszer drágábbak voltak, mint maga a szesz. Ha a hajónak akar lobbizni, meghívót kell szereznie a nívósabb estélyekre, előbb a nagyobb Hallasi bálokra, majd más nemesi családokhoz is.

  Letette a poharat és figyelve arra, hogy a grófi család látókörén belül maradjon, odalépett a fal mellett csevegő hölgyekhez. A három lány gyönyörű volt. Hagyományos, földkori abroncsos ruhát viseltek, barackszín és fahéj keveredett a törtfehérrel. A fűzőkből szinte kibuggyantak a gyönyörű keblek. Calderon rájuk mosolygott, magában nyugtázva a felfénylő tekinteteket, majd fölkérte a ráncos nyakú, idős anyát.

   A következő órában végig eme asszonyokat táncoltatta, ösztönösen ráérezve sóvárgásukra. Ők pedig csiviteltek, kacagtak, élvezték a jóképű fiatalember figyelmét, a hajdani népszerűség morzsáját.

   Mikor Calderon már többed íziglen magán érezte Hallasi grófné, no és két leánya tekintetét, merészen az idősebb hölgyre mosolygott és odasétált hozzá. A barátaival beszélgető gróf annyira meghökkent, hogy nem akadályozta meg neje felkérését.

   A tánc alatt lényegtelen dolgokról beszélgettek, Calderon óvakodott tolakodóan bemutatkozni, vagy bókolni. Tudta, ha hízeleg, lenézik. Tánc után elegánsan kezet csókolt, majd a helyére vezette a hölgyet.

   – Micsoda arcátlanság!

   A kopaszodó Hallasi gróf gúnyos megjegyzésére az egész társaság megvetően mérte végig a fiatal kapitányt. Calderon gőgösen megigazgatta a kézelőjét:

   – Az arcátlanság az lett volna, ha a lányát kérem fel! Asszonyom – biccentett oda kedvesen, de érezhető hűvösséggel Calderon, és távozott.

 Az estély végén Hallasi grófnő suhogó szoknyával mellélépett:

   – Sajnálom, hogy olyan modortalan volt a férjem.

   – Én kérek bocsánatot, asszonyom, bizonyára félreérthető volt a viselkedésem – felelte szerényen Calderon, finoman utalva arra, hogy a háziasszony gyönyörű, és bizony a gróf jogosan óvja, ami az övé. A grófnő értette a célzást, kedves mosollyal felelte:

   – Ugyan, maga tökéletes úriember, és milyen jó táncos! Már megkezdődött az ez évi bálsorozat. Szívesen látom a kastélyainkban, kapitány.

   – Köszönöm a kegyet, grófnő – hajolt meg mélyen, de tökéletesen az etikett szerint Calderon. Az asszony elégedetten rámosolygott és tovalibbent.

***

   Hajóidő szerint délután háromkor szálltak fel, bár a bolygón még hajnalodni sem kezdett. Calderon a hóna alatt egy univerzális lángvágót cipelt, a becsomagolt dobozzal tért vissza a cirkálóra. Mikor az éjjel-nappali barkácsbolt kirakatában megpillantotta, azonnal tudta, ez kell neki. Irracionális ötlet volt, ha tűz támad, kivágja magát az űrbe? Mégis megnyugtatta a szerszám birtoklása. Agyaljanak a pszichológusok a logikán!

Kis töprengés után úgy döntött, igenis egészséges, és esze ágában sincs Frank kezére adni magát. Egyetlen problémája az volt, hogy a kabinjában hova tegye a gépet, mert mindenhol láb alatt volt. A másfél szobás lakrészhez egy nagyobb mosdó és egy konyha is tartozott. A berendezéseken még a védőfólia is rajta volt, mutatva, hogy az előző kapitányok sem próbálkoztak főzéssel. Calderon végül vállat vont, leszedte a főzőpult fóliáját, és a lángvágót a lézersütőbe rakta. Pont belefért.

  Úgy döntött, a változatosság kedvéért munkával tölti a szolgálatból fennmaradó egy órát. A vezérlőbe ballagott és Hegamon ezerkétszáz oldalas röpke feljegyzését olvasgatta, míg a tisztek csendben végezték mögötte a napi munkát.

Calderon az első ötven oldal után leszűrte, hogy az öreg másodkapitány rendkívül jó tiszt. Vajon miért nem kapta meg a hajót? Miért mellőzték? Másrészről miért pont ő lett e felettese? Egyévnyi másodkapitányi tapasztalattal hogyan tudná elvezetni ezt a hétemeletes monstrumot? Ez nagyon gyanús.

Volt pár dolog, amit nem értett az irományból, megpróbálta megkérdezni, de Hegamon azt hitte, hogy szórakozik vele.

Calderon végül nem erőltette. Igazából idegesítőnek tartotta, hogy ennyire jó szakember a helyettese. Egy senkiházi alak mellett rákényszerülne, hogy felnőjön a feladathoz. De így? Ha megfeszül, sem lesz jobb Hegamonnál, akkor meg minek? Kis gondolkozás után dicshimnuszt írt Oregon admirálisnak, és elküldte a jelentést. Ha előléptetnék valahová az öregurat, legalább megszabadulnának egymástól. Bár akkor ki vezetné a hajót?

  A szolgálat lejártával elment úszni, majd levezényelte a vacsorát. Néha rápillantott Tives-re, de a kis japán lány udvarias arca nem rezzent semmitől. Úgy üldögélt, mintha a liftben semmi kínosat sem tapasztalt volna. Calderon kíváncsisága feléledt.

  Még este, amikor az ágyán hevert, és egy rossz krimit bámult, akkor is a lány járt az eszében.

  Mara szőkésbarna tincsei csiklandozva seperték végig a testét, ahogy lehajolt és Calderon köldökébe csókolt. Calderon felnevetett álmában, és az asszony fölé kerekedett. Lágyan lenyomta az ágyra, és játékosan a fülébe harapott. Mara kuncogott, meleg, nyirkos nyelvével megnyalta Calderon mellkasát. Majd egymás szájára találtak, és Calderon a nő puha testébe simult. Lehunyta a szemét, csak mozgott, hagyta, hogy testük dallama vezesse. Beszívta Mara édes, narancsos illatát. Végül, az utolsó pillanatban – ahogy szokta – kinyitotta a lezárt szemhéját, látni akarta Mara arcát. A kitáguló pupillát, a csúcsponton meggyűrődő szép homlokot, a beharapott szájat.

   De nem az asszony feküdt alatta.

   Taina, a hallgatag kadétlány volt az. Szája csodálkozva szétnyílt, apró fehér fogai gyöngyházfénnyel csillogtak. Calderon el akarta lökni magától, de nem ment, összetapadtak. Minden mozdulatára mély torokhangon felnyögött a lány, kimondhatatlan gyönyört okozva neki is. A kapitány nem bírta tovább, ágyékából kirobbant a feszültség; ráborult a lányra, szorította magához a vonagló testet.

   Calderon zihálva ült fel. Végignézett a lucskos ágyon és undorodva kikászálódott. A fürdőbe ment, magára nyitotta a hideg vizet, és dideregve tűrte pár percig. Azután elzárta, és csak állt, a falnak szorítva a homlokát.

Még mindig mocskosnak érezte magát.