Rianna
- Ha visszamegyünk a fővárosba, meg
fogok nősülni – jegyezte meg Lidérc, amitől a szívem és a mágiám is bukfencet
vetett. Valahonnan a gyomromból olyan görcs indult, ami a torkomba felkúszva
epe-ízt hozott, a szemeimbe pedig könnyeket csalt.
- Tudja már felséged – tértem át az
elvárt udvariasságú megszólításra -, hogy melyik hölgyet óhajtja boldoggá
tenni?
- Először a húgodra gondoltam, de azt
hallottam az egészsége törékeny. Igazából nem érdekel, ki lesz, csak legyen,
mert már mindenki azt pletykálja, hogy én is szölőcske lettem melletted. –
Felém fordult, féloldalasan elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy visszatérhetnék Önnel
a fővárosba, – mondtam rekedten. Fekete szemei, ha lehetséges, még sötétebbek
lettek, mágiája az enyém felé nyújtózott, érteni, érezni akarta a valódi
gondolataimat. Én viszont lezártam előtte a mágiám, csak, mint egy egyszerű
ember álltam vele szemben. Egy pillanatra éreztem a zavarát, hogy nem érzékel,
de felismerte a falamat. Annyi halált, szőrnyű sebesülést láttam már mióta vele
járom a csatatereket, hogy megtanultam elzárni a mágiámat mások előtt. Ha
hagytam volna, hogy bárki érzékeljen, nem tudtam volna gyógyítani.
- Hogy érted, hogy nem térhetsz velem
vissza?
- Nincs az az asszony, aki eltűrné, hogy
Önnel tartsak – magáztam továbbra is.