2020. április 29., szerda

Laki Éva: Döntések (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)


Rianna

-       Ha visszamegyünk a fővárosba, meg fogok nősülni – jegyezte meg Lidérc, amitől a szívem és a mágiám is bukfencet vetett. Valahonnan a gyomromból olyan görcs indult, ami a torkomba felkúszva epe-ízt hozott, a szemeimbe pedig könnyeket csalt.
-       Tudja már felséged – tértem át az elvárt udvariasságú megszólításra -, hogy melyik hölgyet óhajtja boldoggá tenni?
-       Először a húgodra gondoltam, de azt hallottam az egészsége törékeny. Igazából nem érdekel, ki lesz, csak legyen, mert már mindenki azt pletykálja, hogy én is szölőcske lettem melletted. – Felém fordult, féloldalasan elmosolyodott.
-       Nem hiszem, hogy visszatérhetnék Önnel a fővárosba, – mondtam rekedten. Fekete szemei, ha lehetséges, még sötétebbek lettek, mágiája az enyém felé nyújtózott, érteni, érezni akarta a valódi gondolataimat. Én viszont lezártam előtte a mágiám, csak, mint egy egyszerű ember álltam vele szemben. Egy pillanatra éreztem a zavarát, hogy nem érzékel, de felismerte a falamat. Annyi halált, szőrnyű sebesülést láttam már mióta vele járom a csatatereket, hogy megtanultam elzárni a mágiámat mások előtt. Ha hagytam volna, hogy bárki érzékeljen, nem tudtam volna gyógyítani.
-       Hogy érted, hogy nem térhetsz velem vissza?
-       Nincs az az asszony, aki eltűrné, hogy Önnel tartsak – magáztam továbbra is.
– Ne felejtkezzünk el Frellelonról sem, aki gyűlöl, mert én meg tudtam gyógyítani Eldront, akit ő nem… Meg Farkasvölgyi Alej, aki meggyőződésből hiszi, hogy a címére pályázom. Már aznap halott lennék, amint átlépjük a városfalat. Apjaura pedig csak azért engedte, hogy a sereggel tartsak, mert nem akarta, hogy Kartal herceg gyógyító nélkül induljon a határvidékre. Ha rájön, hogy a „hójárókat” is gyógyítottam, akkor mehetek a vérbálba a családommal együtt.
-       Ha nem mentetted volna meg a Vezér fiát, nem tudtunk volna fegyverszünetet kötni – mélyült el Lidérc hangja az emlékre. Két, sebesültekkel, haldoklókkal teli sereg nézett farkasszemet a végkimerülés határán, amikor az ellenséges Vezér lováról leszállva ordítva kezdett zokogni, karjaiban egy sovány tizenéves gyermekkel.
-       Nem tudtam mit teszek – válaszoltam újra, és újra ugyanazt, anyám szavai simogattak láthatatlanul. „Ha nem tudsz segíteni, ne árts, de ha tudsz, tedd meg!” – Láttam, hogy egy gyereket fog, mennem kellett…
-       Hát volt is csodálkozás, amikor a herceg szőlőcske gyógyítója megjelent a Vezér előtt, és a gyerek újra levegőt vett. Mit mondtál, mi baja volt?
-       Bedagadt a torka, attól nem kapott levegőt. A Szél is segített, én ehhez kevés voltam.
-       Tűzisten nevére, elemeket uralsz! Egyszerűen jönnöd kell!
-       Uram, – magáztam még mindig, amit folyamatosan figyelmen kívül hagyott, - kérlek, bocsáss el a szolgálatodból. Nem lehetek a segítségedre holtan sem, akkor mi a különbség?
Végül Lidérc a városfalaktól egynapi lovaglásra elengedett, de nem akart üreskézzel hazaküldeni.
-       Aranyat, birtokot nem tudok adni, de mégis szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit – magyarázta szomorúan, a mágiánk még mindig fel-fellobbant egymás közelében, s tudtam, holnap már rosszabb lesz, óráról órára távolodni fogunk, de nem tudtam változtatni sem a király undorán, sem Ferfellon gyűlöletén. Mindketten szívesen vették volna halálhíremet, én viszont makacsul élni akartam.
-       Kérhetek esetleg védelmet, menlevelet valaki számára, uram?
-       Ugyan kinek? Ki olyan fontos Roan gyógyítónak, hogy hercegi menlevelet akar neki adni? – Féltékenykedett Lidérc, megmelegítve ezzel a mágiámat. - Látatlanban nincs menlevél, tudni akarom kiről van szó!
-       Akkor velem kell jönnöd, de sereg nélkül, csak két napi utazás - alkudoztam, nem szabadíthatom a Szép-völgyre a sereget.
-       Ras! A sereg itt pihen, nem fogok ilyen szedett-vedett bandával bevonulni a király elé, intézkedj, szedjék rendbe magukat! Hozz négy embert, elkísérjük Roan gyógyítót! – Miután kiadta a parancsot hozzám fordult – Most pedig mesélj szölőcském, tudni akarom, kire áldozod a királyi kegyeket.

Néhány órával a Szép-völgyi elágazás előtt kezdtem a vallomásomat
-       Tudod, ugye, hogy a női mágusok, a szipolyok voltak az első gyógyítók?
-       Megbízhatatlan népség mind, egytől egyig! – Lidérc előítélete szíven ütött, de most egy életért szálltam vele vitába.
-       A szipoly, ha szeret és szeretik, ősi mágiával bír, nem árt, hanem gyógyít. – vitatkoztam.
-       Értelek, te is gyógyító vagy, biztos van egy öreg szipoly, aki tanított, de tudod te, milyen szerencsés vagy, hogy nem szívta ki minden erődet és hagyta ott a testedet valahol egy árokszélén?
-       Uram, Kartal herceg, Lidérc, barátom, kérlek, engedd meg, csak egyszer, hogy eléd hozzam őt, kérlek. – Rimánkodtam, de ennél többet is megtettem volna, hogy szabad életet szerezzek.
-       Undorító vagy – morogta Lidérc, és rossz kedvét megőrizte az úticélunk eléréséig, de követett.

Kócos

-       Kócos, Katarina! Gyerünk, ideje haza jönni! – Hallatszott a napsütötte rét túlsó feléről Kimcse néne hangja. – Kócos! Ne kelljen még egyszer szólnom!
-       Megyek már! – Kiáltott vissza Kócos, Kimcse néne „unokahúga”, rég elveszett (vagy tán sosem volt) családjának utolsó tagja, és a szénaboglyából egy sötét szemű törékeny kislány mászott elő. – Gyíkot fogtam! – Mesélte lelkesen, és apró kezeiben óvva hozta elő verdeső szívű zsákmányát, a szoknya alja a derekába tűrve, meztelen lábát barnára sütötte a nap és véresre karcolta a boglya.
-       Csak a mágusok meg ne lássák! – Sóhajtotta Kimcse néne, - nincs az a mágia, ami ebből a kócos koboldból úri kisasszonyt varázsolna…
Néhány évvel korábban Rianna kisasszony – fiú-gúnyában is csak a legostobább mágusok nem látták meg benne az igazi leányt, – küldte hozzá a városból azt a szomorú tekintetű asszonyt, hogy az a szíve alatt hordott kis szipolyt ne veszejtse el. Látta a szemén, hogy nem bírja el azt a terhet, ha a leánya szipolynak születik. Kimcse néne jó néhány leánynak segített már szülni, amolyan bába volt ő a „Szépvölgyiek” birtokán, nem egyszer, nem kétszer fordult már elő, hogy a megszületett gyermeket az anyja hátra hagyta, ő meg visszatért a falujába. A „Szépvölgyiek” nem bánták a balkezes gyerekeket, akadt köztük mágus tanoncnak való épp úgy, mint béres. A leányok szobalánynak, komornának tanultak, olyan ügyesen varrtak és szőttek, amiből még az adóra is futotta.
A mágusok gyakran ejtettek teherbe varázstalan lányokat, de ha egy mágus asszonya szült leányt, annak sírás lett a vége, a lányok, ha mágus véréből származtak, szipolyok lettek. A szomorú tekintetű asszony férje is mágus volt, a szipoly babára halál várt volna. Rianna elrendezte, hogy a szülés előtt hónapokig a Szépvölgyiek birtokán erősödjön, mert a sok bánat és aggodalom elgyengítette a várandós nemesasszonyt. A szülés könnyű és gyors volt, az asszony a Katarina nevet adta a babának, mielőtt visszatért volna a városba, karján egy varázstalan fiú csecsemővel, de a kis szipoly rengeteg hajával már akkor Kócos lett, amikor édesanyja még könnyeivel áztatta a pólyát.
-       Mondtam már, hagyd a gyíkokat a kerítésen kívül, ki tudja, miféle elvarázsolt lelkek azok. – Dohogta Kimcse, és egy ügyes mozdulattal a dézsa fölé állította a kislányt, - nézd csak meg magad! Kócos vagy, az arcod s kezed koszos, a lábad véres. Tessék gyorsan megmosdani, vár a vacsora. Mindig te vagy az utolsó, aki előkerül.
-       De süt a nap! – Ellenkezett Kócos, s tudta, komoly érvet hozott fel a csavargás mellett, a borult ég gyakori vendég volt a kontinens felett. – És ettem szedred… - vallotta be, miközben óvatosan a vízbe mártotta ujjacskáit.
A dézsában lévő víz enyhe fodrot vetett, avatatlan szem azt hihette volna, hogy az érintés keltett benne gyenge hullámot. Kimcse néne zavartan nézett a mozgó vízre, a szabad vizek persze éreztek, öltek vagy öleltek, attól függően kit találtak, de a kórsókban, dézsákban, kádakban megpihenő vizek nem éltek. Kivéve, ha ez a kis szipoly közelített hozzá. A víz örült Kócosnak, addig simogatta a kezét, amig az tiszta lett, szinte forrni látszott, amikor Kócos az arcát dugta bele, pedig még csak meleg sem volt. Olyan erős mágia lakott a kislányban, ami aszályos időben föld alatt megbúvó patakot csalt a felszínre a gyümölcsösnél, az eső akkor és ott esett, amerre Kócos járt, de ő maga sosem fázott benne, azt mondta, melegen tartotta őt a víz.
A szépvölgyi mágusok messzire elkerülték Kimcse házát, tudták, aki oda téved, az ájult álomba zuhanhat, és hetek alatt szerezheti csak vissza a mágiája erejét. Kimcse aggodalommal telve félte a percet, amikor idegen mágus téved a birtokra, de eddig minden alkalommal felhőszakadás zúdult a vándormágusokra, akik alig győzték elhagyni a völgyet.
-       Minek mész te a szedresbe? Nincs tán idehaza elég gyümölcs, amivel összemaszatolhatod magad? – kérdezte Kimcse néne a kislányt, aki okos szemekkel nézett vissza rá.
-       Idegenek jöttek – felelte, - volt köztük egy mágus is…
-       Nem is esett az eső, – vágott közbe Kimcse – ha mágus lett volna, akkor elered, tudod.
-       Biztos mágus volt, éreztem, de gúzsba van kötve az ereje. A másik egy furcsa fiú, az olyan, mintha mágus lenne, de mégsem. A szél a barátja, mint nekem a víz.
Erre a hírre Kimcse néne arcán végig szaladt a legszebb mosoly, amit a nyár láthatott.
-       Te tudod, ki az a fiú, ugye? - Kérdezte Kócos.
Válaszra már nem maradt idő, az ajtóban megjelent egy szőke ifjú, vonásai lányt idéztek, mögötte egy magas, fekete férfi, aki szemével rögtön a veszélyt kereste, de csak Kócos tekintetét találta. A két egyforma szempár egymáshoz kapcsolódott, Kócos kíváncsian hajtotta félre a fejét, amíg Lidérc döbbenete és azzal együtt a mágiája is el nem tűnt. Lidércet nem zavarta a mágia hiánya, látszott, megszokta, hogy nélküle éljen.
-       Kicsi húgom – súgta Lidérc, mire a másik vendég szemöldökét felvonva mosolyogta el magát.
-       Azt hiszem, ez az én szövegem lett volna. – hangjában a szél bujkált, kék szemében a megértés.
Kócos kicsit zavarba jött, a kékszemű szipoly volt, mégis érezte, ahogy lassan, cseppenként adagolva adja vissza a férfimágus erejét, olyan természeteséggel, mintha világéletében ezt csinálta volna. Egy fordított szipoly...- állapította meg Kócos, és édesen elmosolyodott. Otthon voltak mindketten.
Lidérc

A főváros pezsgett, mindenki azt találgatta, vajon melyik nemeskisasszonyt fogja Kartal herceg eljegyezni, az esküvői előkészületek és a „hójárókkal” kötött tűzszünet sosem látott jólétet, örömet hozott, Eldron herceg, a trónörökös volt csupán mogorva. A birodalom népe Kartalt éltette, pedig Eldron harcolt és sebesült meg a csatákban, az ifjabb herceg „csak egy már kivéreztetett sereget állított meg”, ahogy apjának is számtalanszor elmondta. Eldron herceg a trónörökös volt, és nem engedhette, hogy bárki veszélyeztesse a pozícióját. Ferfellon gyógyító szerint Kartal herceget tűzrontás érte, a gyógyítója távozása után senki sem tudta – s tán nem is akarta, a csengő aranyak megtették hatásukat – őt újra egésszé tenni, mágiája hol feléledt egy keveset, hol tovább szunnyadt. Havonta egy-két merényletet még könnyedén hárított a herceg, de nyomozásai nem vezettek eredményre a felbujtó iránt.
A királyné sorban fogadta a lehetséges menyasszonyok családját, megismerkedett a jelölt kisasszonyokkal, a legígéretesebbeket bemutatta a fiának, aki mindig, minden leányra azt mondta:
-       Legyen úgy, ahogy te akarod, anyám, nekem megfelel a választottad.
A birodalom első asszonya nagy bajban volt, tudta, hogy a fia nem lesz boldog, bármelyik leányt választja is, a mágiája nem szikrázott fel egyik mellett sem, csak este, amikor az estebédjüket fogyasztották s beszélgettek, akkor látott valami életkedvet a fián. Megfigyelte, hogy rendre akkor mosolyogta el magát, amikor a volt gyógyítójáról beszél. Ezért gondolták az udvaroncok, hogy a herceg szőlöcske lett, s ezért akarta a király gyorsan nyélbe ütni az esküvőt. A királyné viszont tudta, hogy a fia nem a férfiakhoz vonzódik, hanem ahhoz az álruhás szipolyhoz. De hogy érhetné el?
-       Holnap elutazunk – jelentette ki a királyné, - gyengének érzem magam, pihenésre van szükségem, visszamegyek a Szép-völgybe. Te fogsz elkísérni, - mondta a fiának, aki arcán egyszerre ragyogott fel az öröm, majd a kétségbeesés.
-       Anyám, tudod, hogy azon a birtokon… - kezdte óvatosan, hiszen anyja törékenységét hogyan tegye ki egy szabad szipoly erejének? Hangosan mégiscsak annyit jegyzett meg - … sokat süt a nap, nem fog megártani az egészségednek?
-       Fiam, nekem pont arra a napsütésre van szükségem – nézett a királyné a fia fekete szemeibe, ami pont olyan, mint az övé, aminek színét és vágását tőle örökölte minden gyermeke, kivéve a legkisebb fiút, aki sokkal inkább a helyiekre hasonlított.
Lidérc mégis félt, a húga, anyja szipoly leánya a menlevele ellenére a Szép-völgyben maradt, senki nem bánthatta, s ha még gyermek is, egyszer felnő majd, s veszélyessé, kiszámíthatatlanná fog válni, tán pont ezért kért Roan menlevelet neki… Lidérc egész életében azt hallotta, hogy a szipolyok undorítók és szörnyetegek, csak Roan beszélt neki arról, hogy a szeretet megköti a szipoly erejét. „Inkább a halál!” – gondolta, majd rögtön el is szégyellte magát, a húga halálát még sem kívánhatja.
Az úton Lidérc egyre gyengébb, egyre sápadtabb lett. Mágiáját elfojtotta, bár szíve mélyén örült a közeli viszontlátásnak, tartott is tőle. Hónapokkal korábban, mikor a villámlátogatás után, a Szép-völgyi elágazásnál búcsút vett Roantól, megbántotta az ifjú gyógyítót. Indulatból beszélt, még Ras is megdöbbent igaztalan szavai miatt.
-       Bárcsak soha meg sem ismertelek volna! Lehet, hogy nem lenne mágiám, lehet, hogy már nem élnék, de sosem hitték volna rólam, hogy hozzád vonzódom. – A hangjában annyi megvetés volt, amitől Roan kék szemei könnybe lábadtak, s ez még inkább feldühítette Lidérc sebzett lelkét. – Menj, vonulj vissza a völgyedbe, többé a színünk elé ne merészelj kerülni!
Most meg ő megy a völgybe, akkor is, ha anyját kíséri, a kimondott szónak súlya van, Roan nem jelenhet meg előtte, hacsak ő maga nem kéreti. „De nem fogja, nincs az a Tűzisten csókja!”
A hír, hogy a királyné és Kartal herceg a völgybe tart, futótűzként terjedt, száguldott előttük, s jöttükre összesereglettek a falusiak. Éltették őket, gyümölccsel, virággal várták, a várból előre siető szolgálók invitálták őket. Lidérc egy pillanatra megérezte a szellőt, ami Roan illatát hozta el, de sehol nem látta a gyógyítót.
A vár előtt, egy ifjú hölgy állt, ruhája és fátyla halványkék, hangja csendes volt.
-       Köszöntelek nemes hölgy és Kartal herceg atyám birtokán, és remélem megbocsájtjátok, hogy nem szeretett apám fogad titeket. Gyengélkedik, a kor nem kímélte őt sem.
-       A bátyád gyógyító – szólalt meg Lidérc.
-       A bátyám mágiája tűzromlást kapott – hajtotta le fejét Rianna, - nem segíthet atyánkon.
-       Kérlek, - udvariaskodott Lidérc, de tekintete a falakat leste, - gondoskodj anyám elszállásolásáról, itt szeretne erősödni.
-       A királyné mindig szívesen látott vendég nálunk – felelte a lány, tekintete Lidérc szemét kereste, de Lidérc mágiája valami ismerőst jelzett, s a férfi nem figyelt az előtte álló lányra, próbálta megtalálni az ismerős érzés forrását. - Kerüljetek beljebb! – Hívta őket, s Lidérc szíve kihagyott egy ütemet az ismerős hangra.
-       Nagyon hasonlítasz a bátyádra.
-       Ahogy te is a testvéreidre – válaszolt Rianna, a királyné csendesen felcsuklott, amikor megértette a célzást. Rianna ránézett – Az ifjú herceget is elhoztad magaddal, Asszonyom? A tejtestvére, Katarina, biztosan nagyon fog neki örülni…

Lidérc egy kényelmes szobát kapott, a vacsora bőséges volt, a vendéglátójuk süketsége miatt kimentette magát, leánya, a bájos Rianna volt csupán társaságuk. Roan nem mutatkozott, de Lidérc olykor megérezte a mágiája halvány jelenlétét a falakban. Lidérc érdeklődését mégis inkább Rianna keltette fel, de a lányból áradó szomorúság falat emelt közéjük, amit nem tudott áttörni.
Reggel napsütésre, gyenge szellő által hozott gyümölcs illatra ébredt, macskamód még összegömbölyödött kicsit a vékony takaró alatt, szemét lehunyva hívta-várta vissza álmát, amire nem emlékezett, de érezte, hogy boldog volt tőle. Mágiája úgy kapott erőre, mint a fuldokló a vízből kikerülve, szomjasan itta magába a hely erejét.
Már-már elszenderedett, amikor könnyű lépteket hallott és az őt hívó, kereső mágia szólongatta némán varázserejét. Nem kellett megfordulnia, vagy szemét kinyitnia, tudta, hogy az ő gyógyítója van a szobában.
-       Azt mondtam, ne kerülj a szemünk elé! – szólt keményen, mégis várakozva arra a másikra, aki régi bánatába örömöt hozott, aki sebeit és lelkét is gyógyította, és aki most óvatosan az ágy szélére ült.
-       Nem a szemed előtt vagyok – pimaszkodott egy kedves hang.
-       Nem hívattalak, minek vagy itt? – Próbált Lidérc Kartalként viselkedni, de keze már elindult, hogy ha csak ujj-végeivel is, de megérintse a mágia forrását.
-       Azért jöttem, mert tartozom egy vallomással neked.
-       Nem tartozol mással, csak azzal, hogy most távozz a szobából.
-       Hogy Vulkántorok minden mágusa sem képes abba a makacs fejedbe egy kis türelmet verni! – Fakadt ki Rianna, kirántva kezét Lidérc ujjai közül.
-       Várj, kérlek, ne menj!
-       Meghallgatsz? Utána elmegyek, nem kell többé elviselned a jelenlétemet.
Lidérc makacs hallgatásba burkolózott, de fejével biccentett egy aprót, amit akár igennek is lehetett értelmezni.
-       Azt mondtad, nem bízhatsz bennem, mert túl jól hazudok, - kezdte a lány. – Igazad volt. Az első perctől, amikor ott fent a tetőkön egymásba botlottunk, onnan kezdve hazudok neked, és mindenki másnak is, bár azt már korábban kezdtem, de mindegy is.
Lidérc megdöbbent, meg akart fordulni, hogy Roan szemébe nézzen, de egy gyengéd, mégis nagyon határozott kéz a nyaka és válla találkozásánál fogva visszanyomta őt oldalára. Megismerte az érintést, a mágiája lobot vetett, s elindult az ágyéka felé. Abban a pillanatban az öröm átadta helyét a szégyennek. „Hát miféle férfi vagyok én, hogy egy szölőcske érintésére ilyen vágyaim támadnak?”
-       Nem tűzromlásod van – vágott közbe Lidérc.
-       Nem, azt csak a helyieknek mondjuk, Szépvölgyi Roan mágiája mindig is gyenge volt.
-       A csudákat volt gyenge, többször is megmentettél!
-       Én igen, de nem Szépvölgyi Roan.
A herceg elméjében lassan összeállt a kép, „valami csaló Szépvölgyi Roannak adta ki magát, a begyűjtést végző Ras nem tudhatta, hogy egy imposztort fogott, a helyiek meg hallgattak, hogy a grófocskájukat mentsék”.
-       A mágusok felismertek, mint Szépvölgyit, valamilyen balkézről származó fiú vagy? Nem haragszom érte, elmondhatod.
-       Nem. – A jól ismert hang tulajdonosa elengedte a nyakszirtjét, finoman végig simította a hátát és érezhetően távolabb ült. – Nem gyümölcsoltásból származom.
A két ellentétes hír sok volt Lidércnek, gyorsan megfordult, hogy a csaló arcába nézhessen. Ugyanaz a kék szempár tekintett vissza rá, amit hónapok óta hiányolt, ami miatt kétségbe vonta önnön férfiasságát, amitől a mágiája visszatért, s mohón követelte, hogy érintse meg a másikat, húzza magához, csókolja kifulladásig, vagy amig a mágiájuk nem egyesül újra.
-       Leány vagy és szipoly! – Szakadt ki a férfiból.
-       Undorító szörnyeteg. – Helyeselt a lány.
-       Akkor nem vagyok szölőcske – állapította meg Lidérc, és felszabadultan elnevette magát. – No, akkor szépségem, mesélj el mindent!
Rianna órákon át beszélt, Kimcse néne, aki a herceg reggelijét hozta fel majdnem szívrohamot kapott, hogy a grófkisasszonyát egy férfi társaságában találta, még sem tehetett semmit. Próbált maradni, de a herceg határozottan kiküldte, amikor meg megmondta neki, hogy nem illendő hajadon leánnyal egy szobában felügyelet nélkül lenni, Lidérc egyszerűen kikísérte az ajtón. „A grófkisasszony nagyon is tud magára vigyázni.”

Délutánra járt már az idő, mire Rianna elmesélt mindent, mire az összes félreértést tisztázták, s mire Lidérc szája végre be tudott telni Rianna nyakának ívével, mire a hónapok óta tartó vágyuk már csitult annyira, hogy a jövőjükről is gondolkodjanak.
-       Menlevelet kapsz tőlem, hagyjuk itt ezt az országot, éljünk valahol együtt békében. -Kérte Riannát.
-       A családodat nem hagyhatod el. Herceg vagy, második a trónöröklési sorban.
-       Eldron fia meg fog előzni, ha végre megszületik. – Jutott Lidérc eszébe a mentő gondolat.
-       Eldronnak nem lesz fia. Én gyógyítottam, amikor visszatért, Eldron magtalan.
-       Te csináltál vele valamit? – A kérdés csak kíváncsiságból, nem gyanúból fakadt.
-       Nem, sosem tudnék egy férfi magjához mágiával érni. - Pirult el Rianna, aki már számtalan ruhátlan férfi életét mentette meg, mégis tudta, hol a határ.
-       Nekem lehet fiam? – Tudakolta Lidérc.
-       Csak nem kívánod, hogy úgy megérintselek! – Háborodott fel a grófkisasszony. – Mondtam, nem érhetek a magodhoz. A szipolyok csak egy férfi magját ismerhetik, a férjükét!
-       Ha ezen múlik – szólt Lidérc, - Ras! – Rikkantotta el magát, - hívasd anyámat, kéretem, ha neki is alkalmas.

-       Anyám, - kezdett bele Lidérc, az asszony lábaihoz a padlóra ülve. – Áldásodat kérem. Adómentességet adok a Szépvölgyieknek, akik önként fognak a jó termő években terményt adni az udvarnak. Lemondok a trónöröklés szerinti helyemről is, - s mielőtt a királyné közbeszólhatott volna így folytatta - Eldron örökösét majd okosan válaszd ki, vérszerint nem lesz örököse. Neked van még két mágus fiad, egyik talán alkalmas lesz királynak. Én feleségül fogom venni drága gyógyítóm, Szépvölgyi Roan húgát, Riannát, s itt fogunk élni Szép-völgyben. Ha eléggé elvonulunk tán a merényletek is elmaradnak. Fiaink és lányaink fognak születni – nézett Riannára, aki helyeslően bólintott – de nekünk elég lesz ez a völgy.

Este Kartal herceg féltérdre ereszkedett a Szép-völgy grófja előtt, úgy kérte meg Rianna kezét. Ami pedig az esküvő után történt, az egy másik történet.


1 megjegyzés: