Simon Orsolya: Másnapok (fanfic)

A novella a Vágymágusok fanfic kiírásra érkezett:

A reggelinél Ras és Mort folyamatosan szuggerált, várva, mivel fogom megörvendeztetni őket a nap folyamán, de jobban lekötött Lidérc, amint nem törődve bármilyen illemmel, falta be a tányérjába került viszontagságos ételét.

Mérges voltam rá, azok után, amit tett, azután, hogy felriadtam hajnalban.

Az élet kifürkészhetetlensége egészen odáig fajult, hogy a kóborló szelecském ébresztett fel a furcsa álmomból. Fájó pont volt, mivel ismét a hegytetőn állva figyeltem az örökké felhős eget. Borzongva tápászkodtam fel az ágyamból, ami incselkedett meleg puhaságával és csábított vissza az édes alvás ígéretéhez.

Mindhárman túléltük az elmúlt napokat, heteket, de még sem fér a fejembe, hogy szipoly létemre hogyan nem sikerült Lidércet akaratlanul a túlvilágra küldenem. Ez nem jelentette azt, hogy ő, vagy éppen Ras ne gondolt volna arra, hogy eltennének láb alól, de Szépvölgyi lévén, meg a bennem lévő mágia miatt ők sem mernek erre utaló tettekre vetemedni. Szép is lenne! A királyságnak nem lenne aszalt körtéje, senki nem kéretne teát a katonák közül, na és kit kellene jobb belátásra bírnia Rasnak, ha Lidércnek nem lenne vitapartnere? Vagy aszalótársa?

Akaratlanul is elpirultam a megtörtént esetre visszaemlékezve, hogyan próbáltuk menteni a bőrünk azzal a száz láda körtével, mert aznap megvilágosodtam, milyen szerepem van ebben a nyúlfarknyi életben.

Megcsapott a menta illata, és csak ekkor eszméltem fel, hogy Lidérc az ágyam előtt guggolva fürkészi minden lélegzetvételem.

– Sok mindent láttam már szőlőcske, de hogy valakinek ilyen fura álmai legyenek…

Te jó édes, körtéből kisajtolt lé, hát alvás közben bukok le? Megköszörültem a torkom, és igyekeztem komoly hanggal kipuhatolni, mire céloz.

– Mit műveltem?  – kérdeztem habozva a rám szegülő szemek gazdájának, aki úgy tűnt, nem sieti el a válaszadást.

– Aludtál, szuszogtál, forgolódtál az ágyban… – kezdte sorolni Lidérc, amivel gyorsan indulatossá váltam.

– Mit mondtam álmomban? – sziszegtem mérgesen, még erősebben szorítva a markomban a nyúlszőrt, amivel takaróztam.

– Mondtál volna bármit is? – kérdezett vissza, arcán gúnyolódó mosollyal.

– Igen, talán azt, hogy ne jöjj közelebb semmilyen bájitallal, ami szerinted hasznos a nyugtató alváshoz.

– Ez eddig eszembe se jutott, pedig tudnék én több és hasznosabb nyugtató italt adni alváshoz, mint mondjuk a levendula – felelte Lidérc, egyre közelebb hajolva hozzám, hogy ne ébresszük fel a többieket. Észrevettem az ablakra tekintve, hogy még a reggeli első napsugarak sem bukkantak ki a felhők közül, így távoli ábrándnak tűnt az ébresztő.

Lidércet ezek szerint nem zavarta a korán ébredés, és miután a kezét nyújtotta felém, követni kezdtem a harmadik emeleti részbe. Lehet, hogy felfedtem a valódi személyét, de mégsem tűnt úgy, mint aki ettől megváltozott volna. A fekvőhelye ugyanott maradt, elkülönülve a katonáktól és a nemesektől, így senki nem zargathatta, mikor bezárkózott a torony tetejébe.

Mikor félrevonultunk a toronyban, önmaga szórakoztatására folytatta a bosszantásom az alvási szokásommal. Tényleg megijedtem, hogy mondhattam valamit álmomban, de ahogy teltek a percek, sejtettem, hogy csak heccel.

Na, megállj, a kicsi szipollyal nem lehet csak játszani! Dühödten mellkason taszítottam, de rajta hagytam a tenyereim. Ismertem a képességeim, így nem gondolkodtam és próbáltam minden létező energiáját elvenni. Éreztem, ahogy a mágia csordul a testembe, de Lidérc később sem dőlt ki, miközben a lelkét szipolyoztam. Hirtelen hagytam félbe a dolgot, nem értve, hogyan tud még mindig két lábon állni az előttem tespedő mágusnövendék. Helyette az arcom vörösödött bele, ő pedig úgy értelmezte, hogy a mágiáját veszem el, és csak keresem a válaszokat arra, hogyan élesszem fel magamban az erőt.

Valamire vártam… Talán egy ölelésre, netán egy mágiát fellobbantó csókra?

Ettől függetlenül még mindig láttam az arcán a zavarodottságot, miközben tudtam, hogy a teste és a lelke pontosan tudja, mivel van dolga, ha velem testközelbe kerül.

Le kellett győznünk az aggodalmaink, mivel újabb napra ébredve a kihívások nem csökkentek. Hol volt már bennem az a szemérmes leány, aki csak várt és várt, kacérkodva a szellővel, remélve, hogy senki nem küldi vérbálba? Minden nap a vérbál tudatával ébredtem és cselekedtem, így egyre jobban izgatott, milyen lehet meghívottként, katonaként részt venni az eseményen. A testvérem minden bizonnyal képes lett volna úrinőként elájulni, miközben vérét vennék, jobbára ártatlan embernek vagy mágusnak, engem viszont a túlélésért folytatott harc lelkileg is kezdett megedzeni.

Ahogyan Lidércet idézhetném, Szépseggű Roannak a legnagyobb félelme az legyen, hogy a latrinán fejjel lefelé lógatják ki a várból, mert nemesként privilégiumot élvez. Pedig, pont a származásom hátráltatott, miközben olyan jó lett volna az otthon melegében lenni, a körték édes zamatát kicsalogatni a gyümölcsökből, miközben teázgatok. Kényelem mindenekfelett, amit jelenleg a testvérem szoknyás személyként élvezhet, míg én a zord várban küzdök és a legérdekesebb izgalmam annyi, hogy lázba hoztam a fából készült ajtókat.

– Ne vedd a szívedre, de ha tovább mélázol, nem csak az élet, hanem álmaid nője is el fog előtted menni – szólalt meg Lidérc.

– Miféle nő? – értetlenkedtem.

– Ami majd a fejedre nő – nyúlt el az ágyon magabiztosan tespedve a férfi.

Csípős választ adnom nem volt időm, mivel Ras hirtelen rontott be a helyiségbe, ami nem tetszett az ajtónak, mert panaszos nyikorgással válaszolt a hirtelen vélt támadásnak.

– Irány reggelizni utána az udvarra! Mit fog a herceg szólni, ha meglátja ezt a lusta, hevenyésző bagázst?

Először nem értettük, miért tett fel ilyen kérdést Ras, de a háta mögött felbukkanó Mort mindenre választ adott.

– Minden bizonnyal megjegyezné, hogy a fél csapatot vérbálba küldené, remélve, abból is tanulhatnak – válaszolta Lidérc, akinek látszódott az arcán, hogy jól szórakozik. 

– Ha nem lódultok neki a mágiátok előhívásának tanulását, személyesen teszek róla, hogy a következő vérbálon részt vegyetek! – fenyegetett meg minket Ras.

Beadva a derekunk, rohantunk le a toronyból remélve, hogy aznap nem lesz több kellemetlen szóváltásunk Rassal.

A férfiak zajos emésztéseit kísérő hangok rángattak vissza a valóságba, emlékeztetve magam, hogy Roan úrfi vagyok, akinek célja mágussá válni. De kezdetnek elég a hozzám kerülő mágia kezelése.

A reggeli után megtorpanva az udvarra vezető ajtónál Lidérc váratlanul megfogta a karom, és mélyen egymás szemébe néztünk.

– Hívjuk elő a mágiát! – mondta lelkesen, egy szemtelen mosollyal kísérve.