Az Érints meg! antológiában enyém a nyitónovella.
Ez az írás elég furcsán született. Békésen írtam az aktuális regényemet, amikor hirtelen megszólalt egy hang a fejemben, és cinikusan elkezdett magyarázni.
Viszonylag épeszű vagyok, kis hangocskák nem látogatnak, ezért komolyan meglepődtem. Csak pár pillanat késéssel fogtam fel, hogy egy karakter beszél, de piszkosul élő módon, mintha mellettem állna. Bosszús lettem. Én itt kérem épp fontos regényt írok! Sőt, megvan a következő három regény, amit meg kell írni, nem érek rá kósza szereplőkre. Elnyomtam a hangot erővel.
Pár nappal később is épp írtam, amikor hirtelen morogni kezdett, hogy hétfő reggel van, és neki fel kell kelnie. Mondtam, anyád ne szeressen, szombat hajnali négy van, és addig tudok írni, míg a család fel nem kel, szóval húzz vissza a kollektív tudattalanba, vagy zaklass mást. Erre csönd lett.
Egy ideig ezt játszottuk, néha naponta többször nekiállt dumálni, pestisjárványól, meg Hasfelmetsző Jackről, akit ő védett, mert a gonoszoknak is jár őrangyal, vagy legalább egy ócska nefilim. Néha eltűnt egy-két hétre, de amint azt hittem, megszabadultam tőle, újra visszatért.
Ilyen makacs szereplőm még nem volt. Egy nap aztán elegem lett, nyitottam egy új doksit, és azt mondtam, oké, halljuk...
Így született meg ez a karakter, nem kellett összegyúrni, hanem ő törte át azt a falat, ami a semmit a valamitől elválasztja. A nevét amúgy még nem tudom, gondoltam, ha már ennyire önkiszolgáló, nevezze el saját magát. Hát, nem? :)
"Azt hiszem, semmit nem utálok jobban, mint hajnali négykor hívást kapni, hogy Gabriel arkangyal tajcsiedzést tart a Margit-szigeten.
Hétfőn! Könyörgöm… Ez annyira döbbenetes.
Ki se nyitottam a szemem, csak bal kezemmel undorodva odatartottam a mobilt a fülemhez, a jobbal pedig kisimítottam az arcomból a raszta hajamat, amit jobb körökben dreadlocknak hívnak, rosszabban – angyalok között – koszkukacnak.
Egyáltalán! Mit keres Gabriel Budapesten?
– Hol vagy, te szerencsétlen?! – suttogta emelt hangon a telefonba Sushi, akit igazából Sirushinak hívnak, de pár éve átkereszteltem, mert a perzsa szavak már annyira bénán hangzanak. Valaha a bejelentések angyala volt – a netkorszak előtt –, így aztán ezt az ordítva suttogós trükköt még hajnali négykor is könnyedén produkálta.
– Az ágyamban. Alszom – dörmögtem. Meg se próbáltam kiszabadítani magam a fekete ágyneműből, ami a derekamra csavarodott. – A napi nyolc óra alvás istenadta jogom.
– Nincs is szükséged alvásra! Nefilim vagy, te szerencsétlen! – felelte ingerülten."
