Tatárka Angelina: Rózsák és cseppek

(A novella a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

Évek óta először azon az estén sírtam. Hiába tanítottak arra, hogy egy nemes hölgy sosem mutatja ki az érzelmeit, mindig illedelmes, valamint tökéletesen zenél és hímez, a bemutató bálom, életem legfontosabb eseménye nem a boldog pillanatok miatt vált emlékezetessé.

A nemesek lányainak tizennegyedik születésnapja alkalmából időtlen idők óta szokás hatalmas ünnepséget rendezni Vulkántorok félszigetén, hiszen ettől a kortól kezdve a szóban forgó leány szabad préda a kérők és a királyné udvartartásának számára. A bál további célja a család anyagi és társadalmi helyzetének felmérése, és nekem ilyen szempontból van mivel büszkélkednem: a Szélhegyi család - egyike az ősi nemesi házaknak - anyagiakban évszázadok óta nem szenvedett hiányt, így hát a családi kastély báltermében nagyjából hatszázan tartózkodtak születésnapom ünneplése alkalmából. Nemesek, mágusok, sőt egyesek azt beszélték, még őfelsége is jelen lesz, hiszen előjogán kívül - miszerint kedve szerint látogathat bármilyen eseményt - igen jó barátságot ápolt atyámmal, Szélhegyi Ahn báróval.

A korombéli lányoknak ez volt minden álmuk. Mást nem is ismertek, ez kellett, hogy legyen: egy daliás úrfi, aki besétál a bálterembe, fél térdre ereszkedik egy csokor virággal a kezében és szerelmes balladát szavalva kéri meg hölgye kezét. Mondjuk megeshet, hogy túlzásba estek a bárdok ezen történet megírásakor, mert rajtuk kívül senki nem beszélt ilyen jellegű leánykérésről, de ki tudja, hátha egyszer megtörténik.

Innentől kezdve a kislányos, lapos talpú cipőket a magasabb sarkúak váltották fel, a dekoltázsok mélyebbek lettek, a fűzők szorosabbak. Az illemórák apránként elmaradtak, és ami talán a legfontosabb, hogy a hölgyek már nem csak kísérői státuszban látogathatták az ünnepségeket, hanem teljesjogú meghívottként.

Én viszont nem bírtam tovább. Nem ez volt az első bálom, de reméltem, hogy egy jó ideig az utolsó lesz. Fájt az arcom a folyamatos mosolygástól, a hajlongásból elegem volt, a táncból még inkább. Az új cipő törte a lábam, a fűző úgy szorított, hogy minden levegővételért harcot vívtam, és lassan az ájulás kerülgetett. Senki egy szót nem szólt arról, hogy ez ilyen nehéz lesz.

És a pillantások. Az emberek szinte várták, hogy elrontsak valamit, és a következő pár hétben beszédtéma lehessen a ballépésem. Mindent tökéletesen kellett csinálnom: a bemutató ceremóniát, amin meggyújtom a bálterem legnagyobb csillárjának gyertyáit hálát adva ezzel a Tűzistennek mindazért a jóért, amit az embereknek adott; majd az ősi táncot a család fejével, esetemben atyámmal. A hónapokig tartó gyakorlás azonban meghozta gyümölcsét: minden mozdulatomból sugárzott a magabiztosság és az elegancia. Atyám még néhány elismerő szót is mormolt a fülembe arról, hogy sikerült megfelelnem az elvárásainak.

Az ajándékok és a jókívánságok átvételére viszont évek gyakorlása sem tudott volna felkészíteni. A főbb családok képviselői egyesével vagy csoportosan jöttek, mind kifogástalan mozdulatokkal nyújtották át ajándékaikat egy pár formális mondat kíséretében. A haszonlesés és a felszínesség aurája úgy lengte körül őket, mint egy sűrű ködfelhő. Megbújt dicsérő szavaikban, mosolyuk szegletében. Egyre nehezebb volt hallgatnom őket, úgy éreztem minden pillanattal, amit velük töltök távolabb kerülök attól, hogy ezt az életet kívánjam élni. Nem akartam elfogadni, hogy mostantól ez vár rám halálom napjáig.

Ráadásul még Kartal herceg sem jött el, pedig az önző kis kölyök megígérte, hogy a születésnapom estjére visszatér a fővárosba. Lehetett egy helyzet bármilyen unalmas, vele mindig jól szórakoztam, hiszen totyogós korunk óta ismertük egymást, azokon a bálokon pedig, amiken mindketten jelen voltunk, rendszeresen felfordulást okoztunk.

Akkorát sóhajtottam, amekkorát csak bírtam a fűző szorításában. Levegőre volt szükségem.

A köszöntők után elkezdődött az általános mulatság, felcsendült a zene, megindult a beszéd. Az inasok tálcákkal a kezükben suhantak az emberek mellett frissítőket és nassolnivalót kínálva, a vendégeken pedig eluralkodott az általános báli hangulat. Kihasználva, hogy végre senki sem figyel rám, úgy döntöttem, eljött a szökés ideje.

A bálterem rendhagyónak számított a városban, fő szépségét a belső díszítések mellett a hatalmas, kertre nyíló terasz adta, mely a táncparkett kibővítéseként nyúlt a palota kertje fölé. A kivezető, kétembernyi magas üvegajtókat, - melyek télvíz idején egyetlen nagy ablakként funkcionáltak, - meleg estéken kitárták, hogy a vendégek kedvükre járhassanak-kelhessenek.

  Ilyen alkalom volt a mai is, habár az idő még csak tavaszba hajlott, de az ajtók nyitva voltak, így a szökés legegyszerűbb módja a teraszon át ígérkezett. Mindkét oldalon díszesen faragott márványlépcsők vezettek a szabadba, ott pedig már a magam ura voltam. Vagyis a magam úrnője.

A rózsaligetnél jobb búvóhely nem akadt a birtokon, én pedig ismertem minden szegletét. Nem is liget volt ez, inkább labirintus, a másfél embernyi magas bokrok elrejtettek minden kíváncsi szem elől, így bármikor magányra volt szükségem, ide jöttem. Fáradtan leültem egy faragott kőpadra, lerúgtam lábamról a cipőt, és csak bámultam magam elé. Megannyi gondolat kavargott bennem, kérdések, melyekre nem találtam választ és éreztem, hogy elkezdenek potyogni a könnyeim.

Egy úri lány soha nem sír - visszhangzottak a fejemben a nevelőnőm szavai, de ezúttal nem érdekelt, úgy döntöttem, utat engedek az érzelmeimnek. Úgy zokogtam, mint még soha, csukott szemmel, szinte megállíthatatlanul. Zavart a tehetetlenségem, a tény, hogy el kell fogadnom a sorsomat.

– Ez volt a legrosszabb születésnapi ünnepség, amin valaha részt vettem. Ennyi felszínes alakot még életemben nem láttam, pedig tapasztalt embernek gondolom magam. Megértem, hogy nem bírta tovább odabent, még nekem is szabadulnom kellett.

Annyira meglepett az idegen hang, hogy ijedtemben csuklottam egyet. Mi a jó lépfenét keres itt egy férfi?

Már éppen szóvá tettem volna, amikor még egy csuklás rázott meg.

– Ne haragudjon kisasszony, hogy megijesztettem, nem állt szándékomban. 

Csak egy pillantást vetettem rá, alakját lágyan körbeölelte a világító telihold fénye. Magas volt, széles vállú, fiatal kora ellenére férfiasan vonzó. Fekete egyenruhát viselt, de a feje nem volt leborotválva, szőkésbarna haja szorosan a füle mögé volt fésülve. Mágustanonc volt minden kétséget kizáróan, bizonyára a Néma várból kísért ide valakit.

 – Maga mégis mióta van itt… – kaptam zavartan az arcom elé a kezem, és ruhám ujjával megpróbáltam eltüntetni a könnyeket, de a tüll nedvszívóképessége nem bizonyult a legjobbnak. A férfi szinte azonnal a belső zsebéhez kapott, és elegáns mozdulattal egy kendőt nyújtott felém.

– Kérem, használja ezt. 

– Köszönöm – szipogtam, és tétovázás nélkül elfogadtam a felém nyújtott egyszerű, hímzés nélküli anyagdarabot.

A pillanatnyi csendben egy képtelen gondolat ötlött a fejembe. Olyan illetlenség, aminek a hallatán Ibolya, a gardedámom minden bizonnyal a haját tépné.

– Nem kíván leülni, ha már itt van? – vetettem fel laza hangnemben, ahogy a lányok beszélnek a konyhán mire a tanonc úgy pillantott rám, mint aki most látott életében először embert.

       Vagy csodás színész lehetett, vagy végtelenül buta, hiszen már az hatalmas illetlenségnek számított, hogy kéretlenül megszólított egy magamfajta nemes leányt, mégsem tudtam rá haragudni. Arrébb húzódtam a pad széle felé, nyomatékot adva ezzel ajánlatomnak.

 – Nem zavarja? – tett néhány tétova lépést a férfi, mire megráztam a fejem. A mozdulat következtében az arcomba hullott pár elszabadult hajtincsem, amit jobb híján a fülem mögé simítottam.

       A mágus leült, csizmáját szorosan összezárta, kezét a térdére rakta és olyan mereven húzta ki magát, hogy le sem tagadhatta volna, hogy katona.

 – Tudja, nem értek a nemes lányok szívbajaihoz, de úgy hiszem, nem baj, ha néha sír. Természetes, hogy az emberek kimutatják az érzelmeiket – mondta szelíden, mire megdobbant a szívem. Szomorúan megráztam a fejem.

 – A Szélhegyi család lányaként a tökéletesnél nem adhatok alább, hiszen nevemmel a családomat, a rangomat és a királyt képviselem.

 – A harci mágusok is a királyt képviselik, mégis az érzelmeink által vagyunk képesek varázsolni, azok nélkül nem tudnánk a tüzet irányítani vagy gyógyítani. Ne várjon el olyat saját magától, ami a kárára válhat, bizonyára akad olyan személy, akinek kiöntheti a lelkét.

       A herceg jutott az eszembe, de rögtön el is vetettem a gondolatot. Habár Kartallal közel álltunk egymáshoz, sőt, ő volt az egyetlen barátom, nem volt elég érett ahhoz, hogy komolyan vegye a bajaimat vagy egyáltalán meghallgassa azokat. Ellentétben ezzel az idegen mágussal, aki itt ül mellettem, és szinte egyenrangúként beszél velem (ami mindennapi körülmények között egyenesen botrányos lenne, és bizonyára örökös hímzésre lennék ítéltetve miatta, de hát senki nem volt itt, aki ezt az kiszabná). Olyan természetesnek tűnt mindez, hogy elcsodálkoztam azon, miért nem beszélgettem már korábban így valakivel.

 –Hát tudja… – szólaltam meg némi habozás után, mire a férfi bíztatóan rám mosolygott. – Ma este eszméltem rá arra, hogy a származásom rabja vagyok. Az életem előre meg van tervezve, anélkül, hogy bármi beleszólásom lenne.

       Egyik szó követte a másikat, az eddig mélyen elfojtott gondolataim úgy buktak ki belőlem, mint a fuldokló a vízfelszínre. A mágus figyelmesen hallgatott, volt valami megnyugtató a jelenlétében, ahogy némán ült, nem szakított félbe, egyszerűen csak ott volt és kíváncsi volt arra, amit mondok.

       A következő pillanatban már az álmaimról meséltem, olyan tervekről, melyeket eddig még senkivel nem osztottam meg. Világot akartam látni, beutazni a kontinenst majd átszelni a tengereket, valamint tanulni. Erre a férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe, testtartása ellazult, keze táncot járt a levegőben ahogy a saját utazásait taglalta, majd a családjáról és az életéről mesélt. Rosszkedvem egy csapásra semmivé vált, és igen gyorsan azon kaptam magam, hogy teljes szívemből nevetek. Soha nem éreztem magam ilyen jól.

 – … így történt tehát a vizsga – fejezte be legfrissebb történetét a tanonc.

       Egy pillanatra csend lett, de nem az a kínos fajta, ahol nem tudod mit mondj a másiknak, inkább az a dús, érzelmekkel teli csend. A mágus a csupasz lábfejemre, majd a földön heverő cipőkre pillantott. 

– Megengedi esetleg... – nézett rám tétován, mire én mosolyogva bólintottam. 

Néztem, ahogy a férfi először a távolabb lévő cipőért megy, majd a közelebb esőt is felvette, elém lépett, és fél térdre ereszkedett. Zavarbaejtő mozdulat volt ez már önmagában is, fejemben rögtön felcsendült a bárdok éneke és éreztem, hogy az arcom enyhén kipirosodik. Ahogy a cipőt a lábamra húzta, a bőrünk összeért, és olyan bizsergést éreztem, hogy azt hittem rögtön lángra lobbanok. Az arcom a kellemes rózsaszínből rögtön a vörös legmélyebb árnyalatára váltott, és az egész testemen jóleső borzongás futott végig, tetőtől talpig libabőrös lettem.

Nem csak az én bőröm égett, a mágustanonc tenyere is minden eltelt pillanattal egyre forróbb lett. A tekintetünk találkozott, és mélyen egymás szemébe néztünk, talán először a beszélgetésünk alatt. Barna írisze az őszbe hajló fás ligetek árnyalatát idézte, az év utolsó meleg napsugarait, pillantása szinte a lelkembe hatolt.

A szél hirtelen feltámadt, és először kacéran végigcirógatta az arcomat, majd a mágus felé fordult, és játékosan beleborzolt csodás, dús hajába. Mióta ilyen a szél? Mintha élne, és egy pimasz kölyök lenne, úgy viselkedik.

Nem, megbolondultam. Bizonyára csak képzeltem. 

Végül a mágustanonc tért magához először, zavartan elkapta a pillantását miközben a füle elvörösödött. Felpattant, tett néhány lépést hátra, majd az egyenruháját kezdte igazgatni. 

 – Nahát, milyen furcsa ma a szél – dünnyögte rekedten. – Nem bánja, ha esetleg visszakísérem? 

 – Nagyon hálás lennék – vágtam rá olyan vékony hangon, hogy nem csodáltam volna, ha nem hallja meg.

Felálltam a padról, és tétován megindultam a palota irányába, arra számítva, hogy minden lépés kínok kínja lesz az új cipő miatt, de ehelyett olyan érzésem támadt, mintha kicserélték volna a lábam és a felhőkön járnék. 

Ahogy közeledünk a liget kijárata felé, úgy lett egyre hangosabb a bál zenéje. Éreztem, hogy a mágustanonc a jobbomon gyalogol, de nem mertem ránézni, féltem, hogy olyat tennék a hatszáz vendég a szeme láttára, amiről nemhogy hónapokig, de évekig beszélnének. 

Mégis egy valamit tudnom kellett. 

 – Elárulná a nevét? – álltam meg tétován, és egy félfordulatot tettem, hogy a férfi szemébe nézhessek.

 – Rash vagyok. Ras mágustanonc, szolgálatára – tisztelgett mosolyogva. 

– Ras… – ismételtem meg félhangosan, azonban mást nem mondhattam, mert a hátam mögött valaki a teljes nevemet kiáltotta. A kastély irányába fordultam.

 –Miranda Lujza kisasszony, merre van? –  Ibolya senkiével össze nem téveszthető hangja mintha némi kétségbeesést hordozott volna magában.

Sosem hallottam még ilyennek, pedig hatéves korom óta volt szerencsém hozzá, ennyi idősen kezdődött a nemesek gyerekeinek az oktatása.

 – Itt vagyok asszonyom, erre – intettem neki lemondóan, mivel tudtam, hogy addig nem hagyja abba a mirandalujzázást, ameddig meg nem talál.

 – Hát végre, hogy megvan – termett mellettem a magas, vékony nő, mindig szoros kontya most kissé ziláltnak tűnt. – Attól tartok rossz híreim vannak.

Ibolya hajlamos volt mindent túlreagálni, nála egy rossz öltés vagy egy hamis hang egyenlő volt a felségárulással, az ezek után járó büntetés pedig Kartal szerint sokszor rosszabb volt, mint a Vérbál. Nem értem, miért ragaszkodott anyám a végsőkig ahhoz, hogy ő tanítson és felügyeljen, talán még egy gonosz szipollyal is jobban jártam volna.

 – Mondja hát, mi történt? – vetettem oda a lehető legunottabb hangomon.

– Mégis hova tűnt, miért nincs a teremben? A legfontosabb, hogy jó helyre házasodjon, ez a bál pedig a bemutatkozása, nem hiszem el, hogy emlékeztetnem kell erre – kezdte volna a szokásos szentbeszédet, de ingerülten közbevágtam.

– Szükségem volt némi egyedüllétre, így tettem egy sétát a kertben.

Ibolya arckifejezése hirtelen megváltozott, a szokásos szigorú ráncok most átrendeződtek, szemében a gyanakvás fénye villant. Tetőtől talpig végigmért, mintha egy oda nem illő részletet keresett volna, végül pillantása a bokámon állapodott meg, azon a ponton, ahol a mágus a bőrömhöz ért.

 – Egyedül volt, Miranda Lujza?

A hangsúlytól kirázott a hideg. Félőn hátrapillantottam, de Rasnak már nyoma sem volt. Hála a Tűzistennek, ha a banya meglátta volna, semmilyen magyarázat nem lett volna elég.  Egy apró, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem, de ezzel együtt egy nehéz, eddig ismeretlen érzés telepedett a mellkasomra, mintha egy részemet elvesztettem volna.

 – Igen, egyedül voltam – válaszoltam végül farkasszemet nézve Ibolyával.

A nő néhány pillanatig állta a tekintetem, szemében nem szűnt meg a gyanakvás, ajkát olyan keskenyre szorította, hogy csak egy vonal maradt a helyén, de jobban ismertem már annál, hogy ennyi megrémisszen, keményen álltam a sarat. Végül csak bólintott, majd sarkon fordult, és megindult a palota irányába, én pedig mivel jobb híján nem tudtam mást tenni, követtem. A csatát lehet megnyertem, de a háborút nem.

 Észre sem vettem, mikor kezdtem el szorítani a ruhámat, de ahogy elengedtem láttam, hogy a finom anyagon gyűrődések keletkeztek. Idegesen simítgatni kezdtem, de a tekintetem a körmeimen állapodott meg. Anyám hóbortja volt, hogy rendszeresen festette a sajátjait, ezt a szokását rám is átragasztotta, így kislány korom óta többet volt színes a körmöm, mint természetes. Most viszont a festék a körömágytól indulva szinte teljesen lepattogott, csak a végeken volt még némi a reggel frissen felkent barackszínből.

Meglepődtem. Ilyen még sosem történt. Bizonyára hibás volt a festék, vagy az új cselédlány nem várt eleget a két réteg száradása között. Vállat vontam, végül is nem ez volt a legnagyobb gondom.

  – Mégis mi történt, ami még magát is futásra késztette? – értem be néhány még a legnagyobb jóindulattal sem elegánsnak nevezhető lépéssel Ibolyát, mire ő kissé lassított.

– Kartal herceg és kísérete nemrég tért vissza a fővárosba.

          Na végre, az a semmirekellő még talán ide is talál és elmondja milyen volt élete első csatája. Őt ismerve minden bizonnyal egész idő alatt a sátorban ült és nem csinált semmi hasznosat.

– Mikor érkeznek ide?

– Kisasszony… – torpant meg olyan hirtelen a gardedámom, hogy majdnem a hátának ütköztem. – Kartal herceg nem fog eljönni.

– Hogy érti azt, hogy nem fog eljönni? – a hangom kissé rekedtebb volt a szokottnál ahogy feltettem a kérdést.

– Az úton hazafelé történt egy incidens… – kezdte lassan a nő, mire azonnal az arcomra fagyott az előbbi mosolyom. –  Vasfűn beomlott a bánya, Szol herceg életét vesztette, a király pedig mérhetetlenül haragszik. Azt rebesgetik az udvarban, hogy az esetet hallva Kartal herceg életére tört, de végül megkímélte, és napokon belül a Forró-partokra száműzi őt.

          Ibolya utolsó szavai mintha a víz alól jöttek volna.

          Nem. Nem, nem, nem és nem. Kartal az egyetlen barátom, nem tehetik ezt meg vele. Eddig az összes száműzött mágust elnyelte a tenger, egy sem élte túl a hajóutat a Forró-partokig. Kartal sem lesz kivétel, a király ezzel a döntéssel aláírja a halálos ítéletét.

          A térdem hirtelen megremegett, és ha Ibolya nem kap el, biztos, hogy a földre rogytam volna.

– Szedje össze magát kisasszony, az emberek figyelik az erkélyről – parancsolt rám halkan a nevelőm, de nem hallgattam rá.

          Ordítani akartam, sírni, tombolni. Mint a vihar, kitörni.

          Egy eddig ismeretlen érzés fogott el, a mellkasomban gombócot formált, majd terjedni kezdett, elárasztotta az egész törzsemet, végigkúszott a végtagjaimon egészen az ujjbegyekig. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy össze kell érintenem a körmeimet, mind a tízet úgy, ahogy a mágusok teszik egy varázslat előtt. Már éppen mozdultam volna, de Ibolya rögtön elkapta a csuklómat, így csak a mutatóujjaim értek össze.

          Egy pillanatig nem történt semmi. Mit is vártam, nem vagyok mágus.

          A szél hirtelen mégis feltámadt, belekapott a bálterem nehéz sötétítőfüggönyeibe, úgy repítette a többmázsás anyagot mintha apró tollpihe lenne. Végigsüvített a ligeten, megborzolta a fák lombjait, érintése alatt ropogtak még a legvastagabb törzsek is. A telihold köré felhők sereglettek, szinte egy pillanat alatt belepték az eddig kristálytiszta égboltot, a távolban villámok cikáztak.

– Nahát, úgy tűnik vihar jön – kiáltotta valaki, mire a teraszról bámészkodó embertömeg egyként indult vissza a bálterembe.

– Miranda Lujza kisasszony, nagyon kérem nyugodjon meg… – Ibolya hangja jeges volt a rémülettől. Nem értettem, mitől fél ennyire.

          Hirtelen elkapott az álmosság, mintha évek óta nem aludtam volna és az utolsó energiamorzsám is elfogyott. A szemhéjam egyre lejjebb csukódott, a fejem a nő vállára bukott, aki óvatosan cirógatni kezdte a hajam. Nem értettem mit mondott, a szavai összemosódtak, de éreztem, hogy nyugtatni próbál. Ujjai nyomán mintha energia áramlott volna belém, és habár továbbra is fáradt voltam, olyan érzésem támadt, mintha a halál torkából húztak volna ki.

          Eleredt az eső, a hatalmas cseppek pillanatok alatt átáztatták a hajamat és a ruhámat, bizonyára Ibolyát is, mégsem eresztett. Hirtelen anyám hangja csendült fel a távolban, pillanatok alatt emberek sereglettek körénk.

– Mégis hogy történt ez, Ibolya? – kérdezte remegő hangon anyám, a kézfejemért nyúlt és a tenyerébe szorította. Egy pillanatra síri csönd lett, csak az eső kopogását hallottam. – A Földanyára, óvatlanok voltunk… – szólalt meg végül szomorúan, majd szinte rögtön hangnemet váltott, és a szolgákhoz fordult. –Vigyétek Mirandát a hálójába, de úgy, hogy senki ne lássa. Ha valaki kérdez felőle, mondjátok azt, hogy a ceremónia okozta fáradság miatt korán visszavonult.

          Éreztem, ahogy a szolgálólányok átvesznek Ibolyától, aki azonnal sugdolózni kezdett anyámmal, de a következő pillanatban elnyomott az álom. Attól a naptól kezdve viszont biztos voltam abban, hogy valamit rejtegetnek előlem. És mindenképpen tudni akartam, hogy mit.