Bakay Réka: Az ösvény (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

Sikerült a kiképzés utolsó feladatát véghez vinnem. Ha nem lett volna az a kis ballépés a tűzzel és Mort nadrágjával, akkor tökéletes lett volna. Elmosolyodtam az emlékezetes pillanaton.

Igazából nem bántam, hogy beválogattak a herceg testőrségébe, mint hivatalos gyógyítót. Zahert, Mortot, és a tűzmágiában jeleskedő – normális, vagyis rajtam kívül minden - mágust a herceg közvetlen védelmi vonalává avanzsálták.

Ők most a herceg személyes testőrségeként Lidérc - mert nekem Ő örökre Lidérc marad - haditanácsát lankadatlan éberséggel felügyelték. A Nagysátor nyolc vas cölöpje szolgált posztjukként.

Nekem is kint kellett malmoznom, így egy kisebb társaság mellé ültem le, akik vidáman falatozták a sonkából, sajtból és kenyérből álló ebédjüket. Engem is megkínáltak. A tőlük kapott ételt majszolva a felállított táboron legeltettem a szemem, figyeltem a szorgoskodó mágusokat. Voltak, akik fákat gyűjtöttek az esti tűzhöz, mások már a vacsorát készítették elő, néhányan pedig őrségben járőröztek a rét körül, el-eltűnve a fenyőfák árnyai között.

A sok ember fölött kiszúrtam Ras parancsnokot, amint egy nagyobb rönkön egyensúlyozva épp utasításokat osztogatott. Egyszer csak megéreztem a rajtam megakadó szemét, így elvörösödve fordultam odébb.

A tájat kezdtem fürkészni, az ösvényt, ami a felhők takarta hegyek felé kígyózott a messzeségig, az örökzöld fákat és az egyre gyérebb füvet, amint meghajoltak a fejedelmien süvítő szél akarata alatt. Az én kis pajkos szellőm izgatottan végigsimított, majd követte az utat, mintha meginvitálna egy közös kalandra.

- Roan! – zökkentett ki egy éles hang hirtelen az álmodozásból.

Rendezve arcvonásaimat felpillantottam az illetőre. Lidérc szemei sötéten csillogtak, homlokát teljesen összeráncolta. Testem minden porcikájával éreztem a belőle kitörni vágyó vad mágiát.

- Mi történt? – pattantam fel aggodalmasan.

- Találtunk egy csapat embert nem messze innen. Nem akarták megadni magukat, így szikrákat kaptak a képükbe. – Azokat a gyönyörű ajkait úgy összeszorította, hogy alig értettem mit mond. – A vezetőjük megsebesült, de ki akarom kérdezni. Gyere, erre van!

Megragadott és futólépésben szlalomoztunk a dolgukra igyekvő mágusok között.

- Miért? – csak ennyit voltam képes kinyögni, miközben az oldalamat fogtam, ahova a levegőm álnok módon beszorult.

- Á, semmiért – mondta gúnyosan – csak a bátyám seregének egyenruhájában páváskodtak.

*

A pórul járt ember Ras parancsnok sátrában feküdt. Elég rosszul festett, legalább négy mágus kaphatta telibe. Ami a lyukas rongyait illeti, csupa korom volt, erős füstszag és leégett szőrszag lengte körül.

Gyorsan leguggoltam ájult teste mellé, és végigsimítottam remegő kezem megperzselt arcán. Miközben szabadjára engedtem növekvő női mágiám kígyózó áramlásait, melyek rögtön helyretették, kicsúszott egy finom papírlap vastag, de mostanra eléggé jól szellőző kabátja alól.

Lidérc keselyű módjára rögtön lecsapott rá, vetett rá egy pillantást. Először lefagyva meredt a kezében tartott lapra, majd pofozgatni kezdte szegény embert. Mikor öntudatlanul feküdt tovább, egy vödör vizet keríttetett valahonnan. A hidegzuhanyra hirtelen felpattant a húsz esztendőnél nem idősebb fiú szeme. Fókuszálni próbált, amit én nem tanácsoltam volna neki, mert Lidérc alaphangulata is veszélyeket rejt magában, hát még felpaprikázva.

- Hova vezet ez a térkép? – kérdezte lassan, még fékezve indulatát.

A fiú dacos hangot ütött meg.

- Ahhoz, aki nem akarja, hogy megtalálják– vetette oda flegmán.

- Egy kicsit világosabban, ha nem akarsz pár törött bordát! – Lidérc szinte izzott, ahogy beszélt.

Az egyenruhás sóhajtott.

- Hát, rendben. A keresett, és nagyon veszélyes, tékozló kisfiúhoz vezet. Elvileg egy herceg, de…

Lidérc nem habozott, csizmája sarka egyenesen a fiú mellkasát vette célba.

- Na, ide figyelj, te kis ficsúr! Találkoztam már szökni próbáló mágusokkal, igazi bűnözőkkel, robbantottam kalózhajókat, egy gondolatnyi habozás nélkül. Most újra kérdezem, hova a szipolylakta pokolba vezet? – tüzelő kérdésénél csak a lángban égő keze volt rémisztőbb.

A fiú rémületében összerezzent, és elhúzódott a veszélyforrástól. Mint az özönvíz, úgy ömlöttek belőle a szavak. Habogott össze-vissza megsérült mágusok százairól, a gyógyítók ritkaságáról, és valami csodatévő félőrültről, aki utálja a mágusokat és minden idejét a szabad ég alatt tölti.

Mindenki figyelmesen hallgatta, közben a gondolataim egymást kergették, mint a hiperaktív őzgidák.

Mégis ki utálná a mágusokat? Gyümölcsoltással segítették a rászorulókat, az északi fronton küzdöttek, csak azért, hogy minden Vulkántorokban élőnek jobb életet tudjanak biztosítani.

Miért szereti annyira a természetet, hogy minden idejét ott tölti? Talán a szél előtte is illegeti magát, mint előttem? Ezen a gondolaton elmosolyodtam, aztán mintha villám csapott volna belém, úgy ért a felismerés.

A Földanyára! Sóbálvánnyá meredve latolgattam az esélyt, vajon ő is lehet-e olyan, mint én.

Közbevágtam a fiú értelmetlenné vált locsogásába, aki épp valamilyen kövekről magyarázott. Biztos elnéztem valamit gyógyítás közben, hogy így megzápult szegény agya.

- Ez az illető nő? – barátságos kérdésemre értetlen szemek fordultak felém. Álltam a szemkontaktust, bár a hideg ezer hangyaként járkált a testemen.

A fiú lelkesen bólogatott.

- Ez fontos lett volna? – majd tovább magyarázott, hogy szerinte mindegy, hogy az a bizonyos személy nő vagy férfi, felőle akár gyógyfüvekkel bohóckodó kisgyermek is lehet, csak segítsen.

Eltökéltem, hogy megkeresem azt az embert, akár szipoly, akár nem. Ha egy kis esély van rá, hogy az, akinek gondolom, akkor nekem is segíthet Lidérc húgának ügyében. Nemsokára megszületik, és el kell döntenem, hogy kicseréljem az újszülöttet vagy sem?

Csak egy apró akadály volt. Tudtam, hogy egyedül nem fog menni. Segítséget kellett szereznem.

*

Nagy ügyesség kellett, hogy ellopakodjak a hercegre vigyázó őrség mellett, főleg telihold idején, amikor az igéző Hold csak úgy ontotta magából a fényt.

Csendben odaosontam az ágyához, majd egy pillanatig csak bámultam, ahogy a fény kirajzolja izmos teste körvonalait.

- Lidérc, kelj fel! – suttogtam halkan. Óvatosan megböktem a fedetlenül hagyott vállát.

Kár volt, képtelen voltam felemelni a kezemet izmos karjáról, így végül körkörösen simogatni kezdtem. Kiszáradt a szám.

- Lidérc?

- Mmmm? – mély hangján mordult egyet, megmoccant a takarók alatt. A kezemnél fogva lehúzott magához. Egyből megcsapott sajátos menta illata, és motyogott valamit a túlságosan csábító mozdulatokról. Felforrósodott az egész testem, pipacsvörös arccal cirógattam tovább. Kicsit közelebb kucorodtam hozzá.

A következő pillanatban Lidérc hirtelen felült a sötétben, nyakamnak egy díszes tőrt szegezett. Áradt belőle a nyers férfimágia, életre hívva a bizonyos pontból eredő mágiám. Eltelt pár lélegzetvételnyi idő…

- Roan? Mit keresel itt?

Megpróbáltam lecsillapítani a szívemet, és kiszabadítani gondolataimat vonzása alól.

- Téged - nyeltem egyet – öhm…azaz, szerintem tudom, miért keresik igazából annyira azt a gyógyítót.

*

Napokig követtük a térképen berajzolt legrövidebb útvonalat, nem tántoríthatott volna el bennünket sem hóvihar, sem földrengés. Lidérc testőrségnek kötelessége volt, hogy a herceg soha egy pillanat erejéig se maradjon védelem nélkül. De meggyőztem őket, hogy feltűnést keltene egy nagyobb csapat, viszont két ártatlan utazó észrevétlen tud maradni. Azért Mort felröhögött, mikor az ártatlan jelzőt használtam, mire az összes kardhegy a torka felé fordult. Kimentette magát, de jóleső érzéssel töltött el a többiek bajtársiassága.

Végül Zaher is velünk tartott az úton, nem mondta, de tudtam, hogy leginkább miattam aggódik. Láttam a szemében, tudta, hogy már megint veszélyes terepen járok.

*

Késő délutánra járt, már majdnem elértük a célként megjelölt barlangot, amikor egy csapatnyi fegyelmezett harci mágust szúrtam ki a távolban.

- Mit keresnek itt katonák? – tettem fel a kérdést.

Lidérc előrehajolt, talán az öltözéküket vette szemügyre.

- Bajt – hangzott a tömör és baljós válasz.

Leszálltunk a lovakról, a fenyőerdő ölelésében kerestünk menedéket. A kancákat kikötöttük, majd óvatos léptekkel közelítettünk az egységhez. Nem akartunk kósza letört gallyra lépni, vagy felriasztani az állatokat.

Megálltunk, és meglapultunk egy bokor mögött.

- Maradjatok itt, elintézem őket – dörmögte Lidérc.

Már éppen feltápászkodni készült, amikor Zaher lerántotta.

- Bocsánat Fenség, de nem engedhetem. A biztonsága érdekében. Majd én gondoskodok róluk – mondta gondterhelten a fiú.

- Nem, én megyek, és kész – sziszegte Lidérc.

Szócsatájukat képtelen voltam végighallgatni. Miért kell a férfiaknak állandóan azon lovagolni, hogy ki a makacsabb? Soha nem értették, hogy mi nők vagyunk a csökönyösebbek.

Sóhajtottam. Erre most nincs időnk. Ha nem veszem kézbe a dolgot, még felfedeznek minket.

Szorosabban a földhöz nyomtam a testem, és felidéztem a napokkal ezelőtti estét, amikor Lidércet simogattam.

- Szeress! – kértem az életet adó anyaföldtől, szellőtől, igazából mindentől.

A külvilágból már csak annyit érzékeltem, hogy Lidérc izgalomtól remegő teste mellettem találkozik a földdel, segít nekem, hogy arrébb taszigáljuk a mágusokat az ösvényről.

A bujkáló szellőm kacagva húzott el a mágusok irányába, játszadozva öklelte fel őket, hogy aztán a nadrágjuknál a levegőbe emelve őket újra eleressze.

Küzdöttem, hogy valahogy fenntartsam a mágia áramlását, de ekkor egy új résztvevőt érzékeltem. A mágia csak úgy sugárzott belőle, az enyém után nyúlt, spirálokba fogta és kiegyenlítette. Mintha szárnyaltam volna, olyan érzés volt.

Aztán végeszakadt, és visszatértem a valóságba. Egy ideje már aggódva állhattak körülöttem a fiúk, mert időközben már bealkonyodott. A szürkületben érdeklődve néztem körül, majd megállt bennem az ütő. A félhomályból egy világító szempár figyelt engem!

Felnyikkantam, majd körömhegy-összeérintésnyi idő alatt titkos kézjelekkel figyelmeztettem Zahert a potenciális kockázatra. Körbe fogtuk Lidércet.

Az alak körvonalazódott, amint megfontoltan egyre közelebb és közelebb lebegett. Egy nő bontakozott ki, levelekből készített ruhája alig takarta idomait. Mágia lobbant, a csábos jelenés egy tűzgolyóhajításnyira sem volt már tőlünk.

Visszafojtottam a levegőt, ahogy megéreztem benne azt a vadító mágiát, aminek aurája abban a pillanatban a természetet szeretettelivé formálta. Nem tudtam miért, nem értettem hogyan, de ott volt a „félőrült csodatévő”, akiről most már teljes bizonyossággal tudtam, hogy szipoly.

Ő csak egy kérdést tett fel:

- Hogyan lehetséges???

 

(kezdőkép: https://hu.pinterest.com/pin/581808845590499630/)