2020. május 20., szerda

Ittzés Klára: Szipoly... áldás? (fanfic)

(A novella a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

Lassan lépdelek a szürkületben. A fű lágyan simogatja a talpamat, a balzsamos levegő súlyosan ül a tájon, csak néha trillázik még itt-ott egy kései madár. A szél finoman cirógatja az arcomat és én megpróbálom átvenni az este nyugalmát. Megsimogatom a fákat és rámosolyogok a virágokra.
Rianna jól van és egészséges, nem viseli meg nagyon a bezártság, szépen növekszik... persze így nehezebb lesz elhitetni mindenkivel, hogy beteges. Leginkább Aleannal.
Az első hónapokra mindenképpen keresnem kell majd egy másik babát, Ria addigra több, mint egy éves lesz, sehogy se megy majd el újszülöttnek. Meg persze meg is kell majd „szülnöm”...
Gyorsan elhessegetem az előttünk álló buktatók félelmeit. A napfényre gondolok, a körték zamatos ízére és a gyermekeim apró kezére. Próbálok megnyugodni és mosolyt varázsolni az arcomra, ahogy lassan a férjem felé sétálok.

Földanya, segíts! - fohászkodom, miközben lassan leülök Alean mellé a kis kőpadra, ahonnan olvasgatva a naplementét figyelte. Valóban gyönyörű az este, az ég alja bíborvörös ragyogásban izzik. Remélem, hogy ez jó előjel.
Egy pillanatra magamba iszom a látványt, erőt gyűjtök belőle és csak utána fogom meg lágyan a férjem kezét. Gyűlölök hazudni, neki különösen. De a lányom - a lányunk! - sorsa múlik immár rajta, nem csak az enyém. Lehunyom a szememet.
Aztán inkább a vállára hajtom a fejem, nem akarom, hogy lássa az arcom. Lassan buknak ki a számon a szavak, ő feszülten figyel. És persze amint megmondom neki, hogy ismét várandós vagyok, azonnal maga felé fordít, csak néz rám ragyogó arccal, meg se tud szólalni. Aztán szorosan magához húz és átölel. Nekem pedig hirtelen nem is Rianna fáj a legjobban. Hanem Roan.

Elvettem tőle az apját és őt is az apjától. Hiába próbálkozik Alean és hiába tudom, hogy nagyon szereti a fiát (igen, úgy szereti, mintha a sajátja lenne és valójában persze az is, de mégis...), sose láttam még ilyen boldognak, mint most, amikor megtudta, hogy tényleg apa lesz. Én pedig, miközben ő az örömtől megittasulva szorít magához, csendben a könnyeimet nyelem.
Úgy tűnik, ez a sorsom, hogy sose örülhessek őszintén a gyermekeim születésének. Az más kérdés, hogy most persze valójában nem vagyok terhes. És talán még mindig jobb előadni, hogy ismét gyermeket várok és örömöt színlelni, mint azt eljátszani, hogy erőszakot tettek rajtam és nem Alean gyermekét hordom a szívem alatt.
Látni a dühöt egyébként oly szelíd szemében, az aggodalmat miattam, az igyekezetet, hogy a sajátjaként örüljön a gyereknek és megnyugtasson... Azt hittem, nem bírom ki.
Mondjuk akkor legalább azt gondoltam, ennyivel túl vagyok rajta.

Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ketten vannak.
Bocsáss meg, kislányom! - suttogom magamban és ismét előtörnek a könnyeim, ahogy eszembe jut, mennyire megrémültem, amikor rájöttem, hogy egy kis szipolyt is hordok a szívem alatt.
Örülnöm kellett volna, hogy lányom lesz, egyszerre sírni és nevetni örömömben, végtelen szeretettel várni őt.
Ehelyett kétségbe esve zokogtam, miközben Kimcse lassan simogatta a hátam, amíg meg nem nyugodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyit kell majd még hazudnom és alakoskodnom miatta, hogy egész életében veszélyben lesz, sose tudhatom majd biztonságban... Hirtelen nem is tudtam, hogy magamat vagy őt sajnálom jobban.
A gondolatra még hevesebben ráz a zokogás.

Tessék, itt ülök a padon és zokogok ismét, amikor nem is vagyok terhes, ami indokolná a hangulat ingadozást. Pedig legalább Alean kedvéért örülnöm kéne, hisz végre gyereke lesz... ahogy ez eszembe jut, egy pillanatig nem is tudom, hogy a királyt, a lázadó szipolyokat vagy saját képességemet akarom-e elátkozni inkább.
Aztán megrázom a fejemet. Nem, ezt nem szabad, ez nem én vagyok. Nem ér a helyzetet hibáztatni, semmi értelme. Ahogy átkozódni sincs. Nem ezt akarom tanítani a lányomnak. Az rendben van, hogy félek és fáj, hisz hogy ne tenné! De túlélem. Mindenkinek vannak terhei, az élet nem igazságos. De nem is kegyetlen. Az élet szép, minden nehézségével együtt. Elhúzódom Aleantól, felemelem a fejem, nézem a férjem arcát, a nap utolsó lángoló maradványait az égen, a körülöttünk nyújtózkodó erdőt. A szél hozzám bújik, megvigasztal, lecsókolja a könnyeimet.

Igen, az élet szép. Ugyan nem könnyű, de nem is kell, hogy az legyen. Fogok még kétségbeesni, lesz még nehéz, kell majd még áldozatokat hoznom. Ahogy Riannának is.
De legalább élünk és ez mindent megér.
Meg fogom tanítani a lányomnak, hogy élni jó. Ahogy az is, hogy tisztelje a természetet, hogy okos legyen és talpraesett. Hogy a mesék igazak, a világ szép és csak rá vár, akár szipoly, akár nem.
És arra is megtanítom, hogy szeressen. Legfőképpen arra.
Ahogy a férjemre nézek, aki kutatva figyeli az arcomat és ahelyett, hogy a hasamra simítaná a kezét, magához húz és csöndesen átkarolja a vállamat, tudom, hogy minden ellenére sikerülni fog együtt.
Rámosolygok az estére és egy pillanatra átadom magam az örömnek, hogy kilenc hónap múlva együtt ringatjuk majd a lányunkat.
Az ígéretemet pedig rábízom a szélre, aki incselkedve elszalad vele.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése