Kis Virág: Kartal herceg a Forró partokon (fanfic)

kép: pinterest

A gyáva hercegről mesélek most nektek.

A nyúlszívű ámde kegyetlen örökösről, aki fogta magát és tizennégy évesen részt vett bátyjával Vasfűn egy bányászfalu kiirtásában és az ottani nők meggyalázásában, majd elmenekült, mikor a bátyja alatt beszakadt a föld. A nép megveti, szörnyetegnek tartja, olyannak, aki a saját testi épségének érdekében bármire képes. Fülét-farkát behúzva amilyen gyorsan csak lehetett, elhajózott a Forró-partokra – száműzetésbe. Arra azonban egyik nemes lelkű vitéz sem gondol, hogy vajon mit kellett feláldoznia a hajóúton a hercegnek azért, hogy megmentse társait a vízbefúlástól. Csak nem a mágiáját? Ó, dehogy, hiszen egy herceg élete csupa szórakozás, még hogy feláldozzon bármit is másokért?! Az képtelenség. Ő csak a kétes erkölcsű hölgyek társaságát ment élvezni a Forró-partokra, menekülve mindennemű felelősségre vonás elől. Azonban el kell, hogy keserítsek mindenkit, tudtommal a terveiben sehol nem szerepeltek ledér nőszemélyek. Sőt, hogy őszinte legyek semmilyen ilyen hölgyeménnyel nem találkozott, ellenben sok mással igen. Én pedig csak tudom, hiszen vele voltam, kíséretének tagjaként.

De kezdjük is az elején. 

Amikor megérkeztünk a Forró-partokra, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kihalt a sziget. Ahogy elindultunk felderíteni a környéket, egyre furcsább érzés kerített hatalmába. Kopár, felperzselt földeken keltünk át. A rekkenő hőség mindannyiunkat nagyon megizzasztott, de megingathatatlanul folytattuk az utunkat. Több óra kitartó gyaloglás után elértünk egy faluhoz, és ha az eddigi látvány elszomorítónak nevezhető, akkor ez maga volt  a pokol. A házak romokban, gerendák hevertek szanaszét, háztartási eszközökkel, gyermekjátékokkal együtt. A mágia csak sugárzott a helyről, de nem megnyugtató módon. Nem is az ősmágia. Nem. Ez valami sokkal rosszabb volt, valami ártalmas. A feszültség érezhető volt, társaim, akik eddig még nem tették, elővették a fegyvereiket, óvatosabbak lettek, így indultunk tovább. Hirtelen emberek rontottak ki a házak mögül, ordítva, lándzsákkal. Hamar földre kényszerítettek minket. Egy majd két méter magas, napbarnított bőrű férfi lépett elő a tömegből.

– Ki a vezetőtök?

Mindenki hallgatott, bármilyen pletykákat is terjesztettek a hercegről, értünk a katonáiért rengeteg mindent megtett. Kiállt mellettünk még a legnehezebb időkben is, ezt pedig mi vak hűséggel viszonoztuk.

– Én vagyok – szólalt meg Kartal.

– Na jól figyelj, te taknyos, azt hiszed átverhetsz? Egy ilyen gizda kölyök már hogy a koenyálba lehetne vezető? De komolyra fordítva a szót, ki felel a csapatért?

– Én – ismételte meg, egy kicsit határozottabban.

– Kölyök, én nem érek rá ilyen olcsó tréfákra. Te – mutatott Saslikra –, ki a parancsnokotok?

A herceg lassan bólintott Saslik felé, hogy elárulhatja az igazságot.

– A fiú felel az életünkért, és mi bármi áron megvédjük.

– Itt mindenki megőrült? Szellő – fordult egy fiatal mágus kinézetű, hosszú hajú fiú felé –, Igazat mondanak?

– Igen uram, egyik sem hazudik. Vagy elvette az eszüket a tenger vagy tényleg ez a hímes tojás felel értük.

– Akkor úgy illik, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat. Ha bárminemű ellenállást tapasztalunk a részetekről, vagy hazugságon kapunk benneteket kínkeserves halált haltok. Most pedig halljuk honnan jöttetek, csak nem a híres Vulkántorok gyermekei vagytok?

– Mélyen tisztelt Forró-partiak, valóban Vulkántorokról érkeztünk, abban a reményben, hogy menedéket tudtok nyújtani számunkra.

– Menedéket? – hangzott fel több helyről is a hitetlenkedő kérdés. – Menedéket azon nép tagjainak, akik kínoznak minket, rettegésben tartják asszonyainkat, gyermekeinket? Máglyára velük!

– Nyugalom fivéreim – fordult vissza a magas férfi. – Nem tudnak bántani minket.

– Nem is áll szándékunkban semmilyen erőszakos cselekedet veletek szemben.

– Hallgass! Mindig ezzel jöttök. Kötözzétek meg, és vigyétek a faluba őket. Szellő fiam, te kérdezd ki ezt a suhancot!

Szellő, velem egy magas lehetett, azonban jó pár évvel idősebbnek nézett ki nálam, és rengeteg haja volt, ami össze sem volt hasonlítható a herceg kopasz fejével. Közelebb lépett hozzá, majd olyan dolgot tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Bocsánatot kért.

– Kérlek, ne haragudj apám durvasága miatt. Miután a népünk annyi mindenen keresztülment, fontos az óvatosság. Kérlek, áruld el, miért vagytok itt?

Kartal rögtön mesélni kezdett. Az elmúlt hetek történtei minden gondolkodás nélkül hagyták el a száját. Mintha megbabonázták volna. A Vasfűn történtektől kezdve mindent elmondott a furcsa idegennek, aki érdeklődve figyelte és egyszer sem szakította félbe.

– Akkor kedves herceg, úgy érzem, még sokat tanulhatunk egymástól, én segítek túlélni neked, te pedig cserébe megoszthatnád velem az olvasás tudományát és mesélhetnél a másik világról.

Majd kibontotta köteleit és kezet nyújtott.

– Akkor hát megegyeztünk?

– Természetesen.

Így történt hát, hogy barátságot kötött a Forró-partok törzsfőnökének fia, Szellő és Vulkántorok királyának gyermeke, Kartal. Szellőnek nem kellett sokat győzködnie édesapját, hamar engedte, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk a szigeten. Hiszen amilyen keménynek látszott bemutatkozásunkkor, olyan engedékeny volt a fiával kapcsolatban. Természetesen az sem volt utolsó szempont, hogy rengeteg segítő kézre volt szükség, a falu körüli teendők ellátásához. Közben kiderült, hogy az itteni emberek miért nem szívlelnek minket. A népünk számos kellemetlen emléket adott már az itteni nőknek, sőt nem kevés gyermekben véltem felfedezni egy-két régebben száműzött nemes vonásait.

Az is kiderült, hogy a Forró-partok nem csak az itteni időjárásról kapta a nevét, hanem az évszázadok óta itt élő sárkányról is. A sárkányt rettegték, mivel rengeteg legenda szólt korábbi rémtetteiről. A nép egy ijesztő, vérvörös színű fenevadnak írta le. A gyermekek esti meséiben fiatal királylányokat ejtett foglyul. Majd a segítségükre siető lovagokat tette el láb alól. Szellő a többiekkel ellentétben teljesen másnak látta a sárkányt. Az ő elképzelése szerint halványzöld színű pikkelyeihez értelmes barna szem társult. Azt, hogy a sárkány királylányokat rabolt, teljesen nevetségesnek tartotta. Mégis mit csinálna egy sárkány a királylányokkal? Megtanulna tőlük hímezni? A fiú szerint inkább nemes kisasszonyokat vitt el otthonról, hogy meseolvasással szórakoztassák. Emiatt kifejezetten tisztelte a sárkányt, ugyanis nagyra tartotta azokat, akik a kultúrát előnyben részesítik. Szellő még azzal is érvelt, hogy a sárkány csak az ellenséget pusztította el tüzével. Talán védve ezzel a falvakat a további megpróbáltatásoktól. Az itt élők a sárkány miatt kényszerültek egyre mélyebbre a sziget belsejébe, amit jóval nehezebb volt elérni a partokról, így sok utazó már feladta a keresést mielőtt emberekkel találkozhatott volna.

A helyiek bizalmát végül elég hamar sikerült kiérdemelnünk, amint látták, hogy nincs bennünk ellenséges szándék. Ha szükség volt ránk, mi mentünk segíteni. Ezért a sziget lakóitól nem csak az itteni történelmet tanulhattuk meg, hanem különböző harcművészetekbe is beavattak néhányunkat. Mivel Kartalnak a tengeri út óta nem sikerült előhívnia a mágiáját, így megtanult harcolni nélküle. A lopakodás művészetét az itteni Árnyéktól, a különböző fegyverek használatát a kovácstól, Pörölytől leste el, a növények tudományára pedig a törzs füvesasszonya okította. A hercegen látszott, hogy szíve szerint sosem tért volna vissza Vulkántorok szigetére. Ez itt olyan volt mintha meseországban élnénk, az a sziget pedig a kegyetlen, visszataszító valóság lenne.

Azonban egy nap küldönc érkezett a faluba, nem sejtettük, hogy talált ide. Valószínűleg már több napja elfogyott az élelme, hiszen alig állt a lábán. Feje korábban feltehetőleg kopaszra volt borotválva a kiserkenő hajszálak között pedig még látszódott a küldöncök jellegzetes fekete hennarajzával, kezében egy levéllel, melyen a királyi család címerével ellátott pecsét lengett. Maga a királyné írt. Az idill nyugalom ezzel véget ért, utazásunk pedig újból kezdetét vette. Most azonban nem egy ismeretlen világba készültünk, hanem egy sokkal rosszabb helyre, a múltba.