kép: pinterest |
A gyáva
hercegről mesélek most nektek.
A nyúlszívű
ámde kegyetlen örökösről, aki fogta magát és tizennégy évesen részt vett
bátyjával Vasfűn egy bányászfalu kiirtásában és az ottani nők meggyalázásában,
majd elmenekült, mikor a bátyja alatt beszakadt a föld. A nép megveti,
szörnyetegnek tartja, olyannak, aki a saját testi épségének érdekében bármire
képes. Fülét-farkát behúzva amilyen gyorsan csak lehetett, elhajózott a
Forró-partokra – száműzetésbe. Arra azonban egyik nemes lelkű vitéz sem gondol,
hogy vajon mit kellett feláldoznia a hajóúton a hercegnek azért, hogy megmentse
társait a vízbefúlástól. Csak nem a mágiáját? Ó, dehogy, hiszen egy herceg
élete csupa szórakozás, még hogy feláldozzon bármit is másokért?! Az
képtelenség. Ő csak a kétes erkölcsű hölgyek társaságát ment élvezni a
Forró-partokra, menekülve mindennemű felelősségre vonás elől. Azonban el kell,
hogy keserítsek mindenkit, tudtommal a terveiben sehol nem szerepeltek ledér
nőszemélyek. Sőt, hogy őszinte legyek semmilyen ilyen hölgyeménnyel nem
találkozott, ellenben sok mással igen. Én pedig csak tudom, hiszen vele voltam,
kíséretének tagjaként.
De kezdjük
is az elején.
Amikor megérkeztünk
a Forró-partokra, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kihalt a sziget.
Ahogy elindultunk felderíteni a környéket, egyre furcsább érzés kerített
hatalmába. Kopár, felperzselt földeken keltünk át. A rekkenő hőség
mindannyiunkat nagyon megizzasztott, de megingathatatlanul folytattuk az
utunkat. Több óra kitartó gyaloglás után elértünk egy faluhoz, és ha az eddigi
látvány elszomorítónak nevezhető, akkor ez maga volt a pokol. A házak romokban, gerendák hevertek
szanaszét, háztartási eszközökkel, gyermekjátékokkal együtt. A mágia csak
sugárzott a helyről, de nem megnyugtató módon. Nem is az ősmágia. Nem. Ez
valami sokkal rosszabb volt, valami ártalmas. A feszültség érezhető volt,
társaim, akik eddig még nem tették, elővették a fegyvereiket, óvatosabbak
lettek, így indultunk tovább. Hirtelen emberek rontottak ki a házak mögül,
ordítva, lándzsákkal. Hamar földre kényszerítettek minket. Egy majd két méter
magas, napbarnított bőrű férfi lépett elő a tömegből.
– Ki a
vezetőtök?
Mindenki
hallgatott, bármilyen pletykákat is terjesztettek a hercegről, értünk a
katonáiért rengeteg mindent megtett. Kiállt mellettünk még a legnehezebb
időkben is, ezt pedig mi vak hűséggel viszonoztuk.
– Én vagyok
– szólalt meg Kartal.
– Na jól
figyelj, te taknyos, azt hiszed átverhetsz? Egy ilyen gizda kölyök már hogy a
koenyálba lehetne vezető? De komolyra fordítva a szót, ki felel a csapatért?
– Én –
ismételte meg, egy kicsit határozottabban.
– Kölyök, én
nem érek rá ilyen olcsó tréfákra. Te – mutatott Saslikra –, ki a parancsnokotok?
A herceg
lassan bólintott Saslik felé, hogy elárulhatja az igazságot.
– A fiú
felel az életünkért, és mi bármi áron megvédjük.
– Itt
mindenki megőrült? Szellő – fordult egy fiatal mágus kinézetű, hosszú hajú fiú
felé –, Igazat mondanak?
– Igen uram,
egyik sem hazudik. Vagy elvette az eszüket a tenger vagy tényleg ez a hímes
tojás felel értük.
– Akkor úgy
illik, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat. Ha bárminemű ellenállást tapasztalunk
a részetekről, vagy hazugságon kapunk benneteket kínkeserves halált haltok.
Most pedig halljuk honnan jöttetek, csak nem a híres Vulkántorok gyermekei
vagytok?
– Mélyen
tisztelt Forró-partiak, valóban Vulkántorokról érkeztünk, abban a reményben,
hogy menedéket tudtok nyújtani számunkra.
– Menedéket?
– hangzott fel több helyről is a hitetlenkedő kérdés. – Menedéket azon nép
tagjainak, akik kínoznak minket, rettegésben tartják asszonyainkat,
gyermekeinket? Máglyára velük!
– Nyugalom
fivéreim – fordult vissza a magas férfi. – Nem tudnak bántani minket.
– Nem is áll
szándékunkban semmilyen erőszakos cselekedet veletek szemben.
– Hallgass!
Mindig ezzel jöttök. Kötözzétek meg, és vigyétek a faluba őket. Szellő fiam, te
kérdezd ki ezt a suhancot!
Szellő,
velem egy magas lehetett, azonban jó pár évvel idősebbnek nézett ki nálam, és
rengeteg haja volt, ami össze sem volt hasonlítható a herceg kopasz fejével.
Közelebb lépett hozzá, majd olyan dolgot tett, amit álmomban sem gondoltam
volna. Bocsánatot kért.
– Kérlek, ne
haragudj apám durvasága miatt. Miután a népünk annyi mindenen keresztülment,
fontos az óvatosság. Kérlek, áruld el, miért vagytok itt?
Kartal
rögtön mesélni kezdett. Az elmúlt hetek történtei minden gondolkodás nélkül
hagyták el a száját. Mintha megbabonázták volna. A Vasfűn történtektől kezdve
mindent elmondott a furcsa idegennek, aki érdeklődve figyelte és egyszer sem
szakította félbe.
– Akkor
kedves herceg, úgy érzem, még sokat tanulhatunk egymástól, én segítek túlélni
neked, te pedig cserébe megoszthatnád velem az olvasás tudományát és
mesélhetnél a másik világról.
Majd
kibontotta köteleit és kezet nyújtott.
– Akkor hát
megegyeztünk?
–
Természetesen.
Így történt
hát, hogy barátságot kötött a Forró-partok törzsfőnökének fia, Szellő és
Vulkántorok királyának gyermeke, Kartal. Szellőnek nem kellett sokat győzködnie
édesapját, hamar engedte, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk a szigeten.
Hiszen amilyen keménynek látszott bemutatkozásunkkor, olyan engedékeny volt a
fiával kapcsolatban. Természetesen az sem volt utolsó szempont, hogy rengeteg
segítő kézre volt szükség, a falu körüli teendők ellátásához. Közben kiderült,
hogy az itteni emberek miért nem szívlelnek minket. A népünk számos kellemetlen
emléket adott már az itteni nőknek, sőt nem kevés gyermekben véltem felfedezni
egy-két régebben száműzött nemes vonásait.
Az is
kiderült, hogy a Forró-partok nem csak az itteni időjárásról kapta a nevét,
hanem az évszázadok óta itt élő sárkányról is. A sárkányt rettegték, mivel
rengeteg legenda szólt korábbi rémtetteiről. A nép egy ijesztő, vérvörös színű
fenevadnak írta le. A gyermekek esti meséiben fiatal királylányokat ejtett
foglyul. Majd a segítségükre siető lovagokat tette el láb alól. Szellő a
többiekkel ellentétben teljesen másnak látta a sárkányt. Az ő elképzelése
szerint halványzöld színű pikkelyeihez értelmes barna szem társult. Azt, hogy a
sárkány királylányokat rabolt, teljesen nevetségesnek tartotta. Mégis mit
csinálna egy sárkány a királylányokkal? Megtanulna tőlük hímezni? A fiú szerint
inkább nemes kisasszonyokat vitt el otthonról, hogy meseolvasással szórakoztassák.
Emiatt kifejezetten tisztelte a sárkányt, ugyanis nagyra tartotta azokat, akik
a kultúrát előnyben részesítik. Szellő még azzal is érvelt, hogy a sárkány csak
az ellenséget pusztította el tüzével. Talán védve ezzel a falvakat a további
megpróbáltatásoktól. Az itt élők a sárkány miatt kényszerültek egyre mélyebbre
a sziget belsejébe, amit jóval nehezebb volt elérni a partokról, így sok utazó
már feladta a keresést mielőtt emberekkel találkozhatott volna.
A helyiek
bizalmát végül elég hamar sikerült kiérdemelnünk, amint látták, hogy nincs
bennünk ellenséges szándék. Ha szükség volt ránk, mi mentünk segíteni. Ezért a
sziget lakóitól nem csak az itteni történelmet tanulhattuk meg, hanem különböző
harcművészetekbe is beavattak néhányunkat. Mivel Kartalnak a tengeri út óta nem
sikerült előhívnia a mágiáját, így megtanult harcolni nélküle. A lopakodás
művészetét az itteni Árnyéktól, a különböző fegyverek használatát a kovácstól,
Pörölytől leste el, a növények tudományára pedig a törzs füvesasszonya okította.
A hercegen látszott, hogy szíve szerint sosem tért volna vissza Vulkántorok
szigetére. Ez itt olyan volt mintha meseországban élnénk, az a sziget pedig a
kegyetlen, visszataszító valóság lenne.
Azonban egy
nap küldönc érkezett a faluba, nem sejtettük, hogy talált ide. Valószínűleg már
több napja elfogyott az élelme, hiszen alig állt a lábán. Feje korábban
feltehetőleg kopaszra volt borotválva a kiserkenő hajszálak között pedig még
látszódott a küldöncök jellegzetes fekete hennarajzával, kezében egy levéllel,
melyen a királyi család címerével ellátott pecsét lengett. Maga a királyné írt.
Az idill nyugalom ezzel véget ért, utazásunk pedig újból kezdetét vette. Most
azonban nem egy ismeretlen világba készültünk, hanem egy sokkal rosszabb
helyre, a múltba.
"Hogy a koenyálba?" - jaj de jót derültem ezen.
VálaszTörlésSzellő és a kultúra :) szó szerint imádtam ezt a megközelítést.
Szeretem a beszélő neveket, a füvesasszony nevét még igazán megírhattad volna. Köszönöm az élményt.