2021. szeptember 18., szombat

Tarján Teréz: Jellana mesél (fanfic)


Régen történt, nagyon régen. Akkor, amikor anyánk feddő szaván és apánk morcos tekintetén kívül semmi nem fenyegetett. Békés, álmosítóan édes időket élt Vulkántorok népe. Egy meleg, mézillatú, nyári délután hangulata uralkodott évtizedekig. A háborút csak hírből ismertük, és senkinek a létezése nem volt bűn.

Mi, szipolyok megbecsülésnek örvendtünk. Értékesek voltunk, hiszen életet adtunk a mágusoknak, azonban nem kellett keményen dolgoznunk, küzdenünk, hiszen mégiscsak nők voltunk. Megbecsült helyünk volt a társadalomban, pedig nem tettünk érte semmit. Az egyetlen feladatunk az volt, hogy legyünk szépek a kastéllyal együtt, viselkedjünk illendően, és kössünk előnyös házasságot.

Az akkori szabályok is fojtogatónak tűntek annak a szabadságra vágyó fiatal lánynak, aki voltam, akik voltunk. Öten-hatan lehettünk, mind nemesi származású szipolyok. Eszünkbe sem jutott, hogy sokkal rosszabb sorsunk is lehetne. Azt kívántuk, bárcsak azt tehetnénk, amire kedvünk szottyan. Fogságban éreztük magunkat, nem tudtuk még, hogy sokunk nemsokára valódi börtönben végzi.

 Bensőséges közösséget alkottunk, összekötött minket a különleges kapcsolatunk a világgal, a mágia, és az is, hogy tilosban jártunk. Bizony nem törődtünk bele abba, hogy mások mondják meg, mit csinálhatunk és mit nem. Az éj leple alatt szöktünk ki otthonunkból. Titokban találkoztunk egymással és a Földanyával.

Ezek az éjszakák varázslatos élmények voltak, a legszebb emlékeim. Izgalmat adott a tiltás, biztonságot a társaság, eltökéltséget a cél. A természetre vágytunk, a szabad, őszinte erdő hívott minket, és mi engedtünk neki. Minden alkalommal sikerrel jártunk, de egy mégis kiemelkedett közülük.

 

Telihold volt. Aznap este nem aludtam el, nyitott szemmel vártam, hogy elcsendesedjen a kastély. Lassan sötétbe borult az egész épület, csak a holdfény világította meg az utamat. Egy pisszenés sem hallatszott, a mágiátlan szolgálók és a családom tagjai mélyen aludtak, akárcsak bármikor máskor.

Pedig ez az éj különleges volt. Óvatosan, halkan felkeltem, a már összekészített csomagomat kézbe vettem, és mezítláb osontam ki a szobámból. Féltem, hogy egy esetleges árulkodó neszt elnyom a fülemben dobogó vér. A szemem ide-oda cikázott, minden árnyékot, ajtórést ellenőriztem. Könnyed, nesztelen léptekkel siettem végig folyosók egész rendszerén, mire az őrizet nélkül hagyott kicsiny oldalajtóhoz értem. A szakácsnő horkolását hallva kuncogtam is kicsit, de mire észrevehettek volna, már elhagytam a kastélyt.

A fal mellett belebújtam a cipőmbe és sötét köpenyembe. Magabiztosságot színlelve haladtam a megbeszélt útvonalon. Sorra csatlakoztak hozzám a lányok, hasonló öltözetben, karjukon könnyű fátyollal. Minden egyes újabb, mellénk szegődő alakkal könnyebb lett a szívem. Mire elértük az erdőt, már táncolni lett volna kedvem.

Rejtett ösvényen lopóztunk be kedvenc tisztásunkig. A fű és a fák vidám élénkzöldjére a hold titokzatos ezüstfénye vetült. Ahogy a társaimra néztem, ragyogó arcukon a saját érzéseimet láttam tükröződni. Én kezdtem el először kacagni, és ekkor mindünkből kitört a lelkes, várakozással teli öröm hangja.

Hamar megszabadultunk cipőnktől, köpenyünktől és hálóingünktől, úgy éreztünk, könnyű lelkünket csak lehúzza az anyag súlya. Finom, légies fátylunk volt az egyetlen, ami illett az alkalomhoz. Végre igazán megérkeztünk.

Lassan beszívtam a hűvös, éjszakai levegőt. A természet, ami eddig csak figyelt, megéledt körülöttem. A fű lágyan cirógatta a talpamat, lassan kúszott felfelé, a leghosszabb szárak tapogatózva a bokámra csavarodtak. A talaj a lábam formájához igazodott. Ahogy elindultam, a föld minden lépésnél hozzám simult, a talpam teljes felületével érintkezni akart. A fűszálakról az esti harmat cseppjei gyöngyökként kúsztak fel a lábszáramon.

A szél először a hajamba kapott, magába itta a nevetésemet. Széttártam a karom, mire megkerülte a törzsem, és táncba hívott. Nem tolt, csak vezetett. Pörögtem az apró örvényeivel, suhantam a légáramlataival. Igyekeztem utolérni sebes mozgását, ő pedig bevárt, visszakanyarodott hozzám.

Hullámokban simított végig a szellő, követtem a mozdulatát, és követett minket az egész rét. Szentjánosbogarak kapcsolódtak táncunkhoz, ahogyan eggyé váltunk a természettel. Kitárt karral, szökkenő léptekkel kavarogtunk egymás körül, lebegett körülöttünk a hajunk, fátylunk. Nem irányítottunk, mégis szabadok voltunk, mert mi döntöttünk úgy, hogy átadjuk magunkat a természet erőinek.

Ahogy felnéztünk az égre, társnőim szeme akár a csillagok fényét is tükrözhette volna, úgy ragyogott. A hold fénye fátyol alól kivillanó kerek arcokat, vállakat, térdeket világított meg, ahogyan ősi, természetes táncukban hajladoztak. Teljesen átadtuk magunkat az ösztöneinknek.

Úgy éreztem, felforr a vérem, a bőröm mégis hideg volt a hűs levegőtől. A szél átkarolta a derekam, megsimította a vállam, mint egy táncpartner, majd hozzámbújt, és a nyakamba csókolt, mint egy szerető. Belesimultam az ölelésébe, fordulva léptem utána.

Ekkor eleredt az eső. Az első cseppek a fák levelét érték, aztán hamarosan a mágiánkra hangolódtak. Meleg, nyári zivatar volt. A víz könnyed kecsességgel folyt végig a testemen, mintha végigcsókolná a nyakamat. Körbevonta a vállamat, játékosan csorgott tovább, végigsimított a mellemen, derekamon, csípőmön, a lábam egész hosszán. Hozzánk simult az eső, törleszkedett, magához ölelt.

Minden rám hullott csepp egy történetet mesélt el, ahogy végigfolyt a testemen. Ahogy kacskaringózva cirógatott, elmondta, honnan jött, hova tart, suttogott rólam, hogyan keresett, várt, vágyott rám, hogyan szeret, csodál engem. Éreztem a természet gyönyörű mágiáját, része voltam valami hatalmas, varázslatos egésznek. Megtaláltam a helyem a világ örök körforgásában. Mágus voltam, akit szeret és magába fogad a természet ősereje. Feloldódtam a világ teljességében, és ezt annyira helyesnek éreztem, mint még soha semmit.

A táncunkhoz a zenét a lehulló cseppek nesze, bogarak neszezése, a lombok között átfúvó szél hangja adta. Az éjszakai erdő varázslatos muzsikát teremtett nekünk. A növényekkel együtt hajladoztunk az ösztönös, ősi ritmusra, összhangban volt a belsőnk és a körülöttünk lévő erdő. Minden gátlásunk feloldódott, kiengedtük a feszültséget. Teljesen önmagunk voltunk, titkok és hazugságok nélkül, és a Földanya így szeretett minket.

Egész éjjel táncoltunk. Minden gondolatunk elveszett az érzések és ingerek áradatában. Nem voltunk tisztában vele, hogy pontosan mi történik, a cselekvések a szavakhoz hasonlóan mind túl mesterségesnek, emberinek érződtek. Ahogy lehunyt szemmel átadtuk magunkat a hangulatnak, a külső világ, amiben egyébként éltünk, megszűnt létezni. Vitte magával minden kötelezettségünket és szabályunkat.

Egyre gyorsultunk.  Lassan mintha a testünkkel való kapcsolatot is elvesztettük volna, csupán a lelkünk lebegett a mező felett tökéletes, kiegyensúlyozott boldogságban, elvegyülve a széllel. A mágia egyre erősebb áramlása megszabadított minket a testünk korlátaitól is.

Hajnal felé jött el a pillanat, amikor többet már nem tudtunk befogadni. A szél ölelése szorosabb, az eső beburkolása hiánytalanabb, a föld mozgása gyorsabb már nem lehetett volna. Egyetlen pillanatra teljesen eltűnt a határ a természet és miköztünk. Feloldódtunk a tiszta mágiában, megszűnt minden kapocs a világ felé.

A következő percben már kifulladva, de boldogan terültünk el az immár mozdulatlan földön. Hevesen dobogó szívvel, széles mosollyal, lihegve feküdtünk egymás mellett. Az eső elállt, az égen megjelentek a felkelő nap vöröses árnyalatai. A mágia elcsitult, a szél lecsendesedett, mintha csak mellénk hevert volna. Lassan visszatértünk a valóságba, bár már nem egészen ugyanaz az emberként. Vidámabbá, könnyedebbé, mégis erősebbé váltunk. Megtaláltuk önmagunkat, tisztábbá vált a kapcsolatunk a világgal, felerősödött a mágiánk. Egymásra pislogtunk, láttam a többieken, hogy ugyanazt élték át, mint én.

A hazaút mindig nehéz volt. Senki nem akart elindulni. Az élményt őrizgettük, ameddig csak lehetett. A hajnalhasadás pontosan mutatta az időt, mégis mindig sietnünk kellett.

Kellemetlen volt a víztől elnehezedett ruháinkba bújni, de eléggé lehűtött ahhoz, hogy csendben, feltűnés nélkül hazaóvakodhassunk. Még így is félő volt, hogy elkacagjuk magunkat, vagy újra táncra perdülünk. Tele voltunk életerővel.

Éppen sikerült hazaérnünk. Mire elrejtettem a vizes ruháimat a szekrény titkos fiókjába, már meghallottam a pékünk neszezését a konyhában. Ha csak percekkel később érkezem, éppen belefutok. Kirázott a hideg a gondolatra.

Egyébként is fáztam. A hajam csatakosra ázott, a karom libabőrös volt, és jéghideg. Vastag tolldunyhám alá bújtam, és az éjszaka emlékében fürdőzve aludtam el.

Alig néhány órám volt aludni. Reggelre semmi nem maradt a jókedvemből. Zúgott a fejem, kapart a torkom, bedugult az orrom. A mágiám gyógyító ereje forróra fűtötte a testem, dideregve karoltam át magam.

Csúnya megfázásomat a családom teljes értetlenséggel fogadta, de nyertem pár pihenőórát. Átaludtam a délelőttöt. Az álmomat mintha még mindig őrizte volna a Földanya, nyugodt, pihentető álmom volt. Délre a mágiám helyreállította az egészségemet, és visszaadta az éjszakai boldogságom maradékát.

Kedvenc, elegáns és élénk ruhámban csatlakoztam édesanyámhoz. Éppen vendégei voltak, két ismeretlen úr toppant be váratlanul. Tudtak rólam mindent. Valaki meglátta éjszakai táncunkat, de a természet tökéletes egysége helyett csak a mi hatalmas, boldogságból fakadó erőnket látta.

Ez volt az első alkalom a sok közül, amikor boszorkánynak neveztek, és gonosz eretnekként bántak velem. A férfiak sosem látták a mágiában a szépet, eszköz volt nekik csupán. Képtelenek voltak megtapasztalni az egyesülést, kiteljesedést úgy, mint mi, és ezt elirigyelték tőlünk. Boszorkányok voltunk, mert mély, őszinte kapcsolatot alakítottunk ki a természettel. Sötét mágiát használtunk, mert a barátunk, társunk volt, nem a katonánk. A szipolyok gyűlöletének kezdete az irigység volt. A Földanya minden ereje minket segített, de nem egy férfi parancsára, csupán szeretetből. Ők viszont ezt sosem értették meg. A keménykezű mágiaforgatók gyilkolni kezdték a finom nőket. Nem viselhették a tudatot, hogy a nők tudnak valamit, amit ők nem.

Ezzel kezdődött minden. Vesztünket okozta egy éjszakai kaland, háborút indított a legszebb emlékem. A szipolyok elleni harc elkezdődött, az első lépés egy tánc volt az erdőben.




1 megjegyzés:

  1. Szépek voltak a leírások. Valahogy bensőséges lett tőlük az írás. Nagyon tetszett :)

    VálaszTörlés