2020. május 30., szombat

Gondolatok: Amikor kikerül az utolsó pont

Kész a Vágymágusok folytatása.
Vannak pontok, melyek mögött egy egész regény áll. Nagyon különös érzés kitenni ezt a pontot, van egyfajta megkönnyebbülés benne. 
A regények közepén mindig van egy holtpontom, ami mély sötétség, és úgy érzem, soha nem lépek ki belőle. Évek rutinja megtanított rá, hogy ilyenkor húzzak elő egy papírt, és írjam le fejezetenként, hogy mi történt eddig. Soha nem jegyzetelek, a háttérvilágot és a szereplők sorsát mindig fejben tartom, egyszerűen túl bonyolult lenne leírni, hiszen mindről jóval több képem van, mint amennyi később
a lapokra kerül. Ez az egyetlen jegyzet, amit elkészítek, egy utólagos térkép, hogy lássam, milyen utat jártak be eddig a szereplők, és emlékezzek az eredeti tervekre, majd megértsem, hol tértem el tőle, és milyen út vezet előre.

Amikor átlendülök a holtponton, utána újra a normál tempójú írás jön. Ám a regények végére felgyorsul az írás, képtelenül sok időt töltök a gép mellett, ebből csak a külső kötelességek zökkentenek ki. De nem olvasok könyveket, nem nézek filmeket, a világom beszűkül a történetre és nem csinálok semmi mást már, csak hűséges krónikásként loholok a szereplők után. Olyan érzés, mint ha már nem bírnának várni, valósággá akarnának válni. Mintha egy dimenzióban léteznénk, beszippant a világuk, megszűnnek az énhatárok köztük és köztem.


Párhuzamosan egyszerre írok előre, és hátrafelé. Módosítok, összeillesztek, kerek egésszé teszem a történetet. A kreatív teremtő alkotás mellett ez egyfajta iparosmunka, az élek lecsiszolása, az illesztékek megerősítése. Épp ezért, amikor kikerül az utolsó pont, már valahol utálom is a regényt. Annyi, de annyi átolvasás, álmos hajnal, fáradt este, esős és napsütötte nap van benne, hogy látni sem akarom többet. Muszáj kilépnem a valóságba, visszatérnem a saját világomba.

Most még abban a pillanatban vagyok, hogy fél lábam itt, a másik fele ott. Tudom, amint bezárul a kapu, lelkileg is kilépek. Néhány hét múlva pedig már a történet intenzitása is halványulni fog. Mire megjelenik a könyv, addigra pedig már új utakon járok, új vidékeken, más szereplőkkel. És jönnek a mulatságos percek, amikor a könyvbemutató előtt már nem emlékszem a szél ízére, Rianna nevetésére, Lidérc dühére, hanem újra elő kell vennem, és elolvasni. Belépni újra azon a kapun -- immáron látogatóként --, amit teremtőként már lezártam.

Van az utolsó pontnak egyfajta véglegessége. Nekem a könyveim nem a gyerekeim, soha nem értettem ezt a hasonlatot. Inkább távoli tájak, ahol jártam, és a szereplők barátok, akiket megismertem, és megtiszteltek azzal, hogy az életükről mesélhettem.. Amikor a regények nyomtatásba kerülnek, ijesztően véglegesek lesznek, már nem lehet a szavakon változtatni, új dolgokat hozzámesélni. Az utolsó pont mindörökké a helyén marad.
Ám aztán a történetek útnak indulnak, mások elméjében megvalósulnak. Az olvasók hozzáálmodják a saját gondolataikat, belelátják az érzéseiket, formálják a történetet kedvükre. És így, olvasókkal együtt újra megnyílik a történet, és megint élő lesz minden világ.

Ezen tűnődtem ma, és gondoltam, elmesélem :)
Ha már kiléptem az ajtón, elárulom az is, miről szól A két herceg :)


4 megjegyzés:

  1. Alig győzöm kivárni, hogy kézbe vegyem, megszagoljam, elolvassam.

    VálaszTörlés
  2. Abban reménykedem a második részre várva, hogy hátha nem kell őszig várni rá. Elképzelem magamat, amint a strandon olvasom a könyvet, a hátamat a meleg simogatja és néha felnézek és elmosolyodok egy-egy részen. És a többi ember nem tudja miért mosolygok magamban. És egy pillanatra el tudom felejteni ezt az egész káoszt és arra gondolok, hogy kerek a világ.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, szinte látom magam előtt ezt a képet... :)

      Törlés