![]() |
| kép: pinterest |
Egy kis kéz érintése volt az
első, amire emlékszem. Ez ébresztett tudatomra. Kislány. Még csak nem is
rendelkezik varázserővel. Bejöttek a kapun. Sír. Nagyon. A mellette álló nő,
aki bírja a mágiát próbálja csitítani. Figyelek.
- -
Lányom ne sírj! Fiola! Itt fogunk lakni, látod
ez egy szép erős vár!
- -
De én apát akarom - sír egyre keservesebben. - Nem
akarok itt lakni. Haza akarok menni!
-
- Kicsim, kislányom. Nem mehetünk haza. Soha
többé - mondja egyre elkeseredett hangon az anya. - Apa. Apa - itt elcsuklik a hangja-
ő meghalt. Kis szívem, apa nem lehet velünk többé.
A kislány keserves sírása még
hangosabb lett és kitépte a kezét az anyja kezéből és odaszaladt az egyik
sarokba. A sírás könnyei lassan lepottyantak a földre és akkor megfogadtam,
hogy soha senki nem bánthatja ezt az embert. Erős leszek és megvédem, minden
kövemmel őt fogom védelmezni!
Az emberek ekkor mind felálltak -
azok akik mágiával voltak átitatva, mind felhördültek:
- Él a vár! kiáltottak fel! És erős férfi mágia sugárzik belőle! – ujjongtak mindannyian.
Honnan tudták volna a szerencsétlenek! A kislányt és az anyját elvitték az egyik kisebb szobába, ahol lassan megvigasztalódott a gyermek és az anyjához bújt.
- Él a vár! kiáltottak fel! És erős férfi mágia sugárzik belőle! – ujjongtak mindannyian.
Honnan tudták volna a szerencsétlenek! A kislányt és az anyját elvitték az egyik kisebb szobába, ahol lassan megvigasztalódott a gyermek és az anyjához bújt.











